El se hiszem, hogy ez is velem történik meg. De ha meggondolom, életem során nem egyszer kerültem amolyan Mr Bean-szerű női szerepbe. Ezért nem is nevezem meg a céget, mert valószínű én váltottam ki az esetlenségemmel ezt a kínos helyzetet. De nem csigázlak tovább benneteket.

Arról van szó, hogy ma 25-dike, fizetésnap a rádiónál. Szuper hangulatban vagyok ilyenkor. Ugyebár a pénz nem boldogít…. Gondoltam ma megadom a módját, benézek végre egy luxusturiba. Ha lehet a turkálót annak nevezni…  Eddig amolyan tiltott gyümölcs volt számomra, mert sok lóvét lehet otthagyni, és nehéz időket élünk! De ma nem érdekelt, átléptem az édenkert küszöbét: tágas termek, semmi áporodott ócskaruhaszag, semmi tömeg. Két eladó hölgy nyájasan üdvözölt, mondták, hogy az ernyőt nyugodtan tegyem le a bejárat melletti kosárba. Ettől még jobb lett a kedvem, a belgiumi szállodákat juttatta eszembe a gesztus, ahol a kijáratnál egy csomó esernyő várja, hogy a turista magávalvigye, ingyesen használja őket, mert ott hol esik hol nem.

Elkezdek körülnézni a ruhasorok közt, én a kis Mrs Bean-szerű figura. Leakasztok egy vállfát, rajta egy sportbluz, nézem, asszem pont jó lesz rám. Elégedetten nyugtázom, hogy nem kellett kiráncigálnom a sorból, nem is húztam még két vállfát magammal, ahogy az olcsó, ötlejes boltokban szokott lenni. Erről eszembejut egy kedves barátnőm, aki csak akkor vásárol magának ruhát mostanában, ha minden egy lejbe kerül, de sokszor még akkor is megvárja, amíg leszállítják darabját 50 banira. És hozzáteszi: vegyem figyelembe, hogy ő kisvárosban él, ahol amúgy sincsenek nagy árak. Ezen mindig jókat nevetünk. Aztán meg az amerikai barátnőmre is gondolok, aki csodálkozott, hogy Vero Moda-s szvetterem van. “Nem is élsz te olyan rosszul ott Romániában!” – jegyezte meg. Ezek járnak a fejemben, és tovább keresgélek a használt, de márkás cuccok között: valami jó farmer is kellene, kiszúrok vagy kettőt, és még két pólót meg egy mellényt, amikor az egyik eladó utánamhoz egy drapp színű nadrágot, hogy ezt még nézzem meg, biztosan jó rám. Én elveszem, látszik a nőn, hogy új még, lehet ez az első munkanapja, ha  ilyen készségesen ajánlja, miért utasítsam vissza? Ne vegyem el a kedvét már az első napon. Mondom: kicsit sok cucc lesz egyszerre, vagy nyolc, de nem baj, menjek csak be, próbáljam fel őket- biztat.

Végre egy normális próbafülke, ahol a tükörben nem látszom százkilósnak, szék, fogas, kicsi szőnyeg, tér, minden, ami kell. És majdnem minden illik rám, óh micsoda pompás napom van! A drappnadrág, amit ajánlott a kis fiatal alkalmazott, mintha rámöntötték volna, a szabása, az anyaga minden príma, az ára …. az kicsit borsos. Na, ezt még megfontolom. Megyek ki, mutatom miket veszek meg, odaadom, készségesen átveszi, a nadrágon még gondolkozom, mire ő: “De hát ez Cambio, nem látja? és ebben az árban! Tiszta új szinte!” “Óh igen, ha Cambio, mondom én, akkor marad!” (Sose hallottam a Cambioról. Most meg jó kis reklámot csapok itt neki :))

De valahogy még kedvem támadt nézelődni, odaadtam a kedves hölgynek a karjába mindent, közben még nézelődtem, és találtam is egy sporttrikót. Thaiföldön gyártották – mikor jutok én el Thaiföldre, legalább a blúzom legyen onnan, és azt is kiemeltem a sorból. Visszamegyek teljesen elégedetten a kasszához, Mr Bean sugárzó arckifejezésével, ismeritek :))

És akkor jön a galiba: az egyik eladó odaszól a fiatalnak: “Itt a fülkében két üres vállfát találtam, ki volt az egyesben?” Mondom megszeppenve, hogy én, lehet ottfelejtettem őket. Nem tudom, mert olyan szétszórt vagyok! És próbálok magyarázkodni és mentegetőzni, hogy elismerem, hogy túl sok holmit vittem be, lehet tiltja a szabályzat, de hát mentségemül szolgáljon, hogy majdnem mindent megveszek! Láttam az arcokon a hitetlenkedést, a kis fiatal beosztottnak a tekintete is megkeményedett, a másik hölgy, az idősebb a főnöke lehetett (Azért is bízta rá végül a piszkos munkát). A sarokból egy vásárló fiatal lány megrőkönyödve bámul ránk, nem tudja mire vélni. Kínos csend meg kasszagép-kattogás: mindent beütött a kis hölgy sorban, 159 lej lesz, és én még mindig úgy éreztem, hogy elnézést kellene kérnem, vagy mit tudom én, fel kéne oldani ezt a feszültséget valahogy, ezzel még jobban magamra terelve a gyanut, Mr. Bean stilusában. Aztán a fiatal eladó mielőtt ideadta volna a tele zacskót, a szokásos kéket, felemeli a fejét és odaszól nekem keményen: “Felemelné a blúzát?!” Jesszus!- csak ennyit tudtam kinyögni, és hogy hát persze, hogyne! Felemeltem, és ott mindenki előtt meg kellett mutassam a narancsbőröm! Aztán meg ők mentegetőztek, hogy hát ezt nekünk muszáj, a szabályzat, vagy mi, kéri. Én: “Semmi gond. Izé, megesik.”

Kicsit zavartan, hogy ne mondjam egészen megzavarodva léptem ki a Lamajole-ból (most már elárulhatom, aztán ha beperelnek, és nem tudok fizetni, abból is lesz egy sztori) , a stopnál, amíg vártam a zöldre, akkor esett le: Basszus, engem megmotoztak-forma! Ezt fel kell dolgoznom: felveszem a márkás thájföldi futótrikót és kocogok egyet a negyedben.  Jót tesz majd, ha legközelebb meg kell mutatnom a naracsbőröm 🙂