Na álljon meg a menet! Mindig egyetértek ezekkel a nagy bölcseletekkel, de komolyan, sőt hajlok arra, hogy mindig igazat adjak nekik, de most már tik-tok-on is szembejött velem, hogy mit bán meg a halálos ágyán az ember, és rájöttem, hogy velem valami baj van! Mert én általában azt szoktam megbánni, amit teszek, tettem, nem azt, amit kihagytam! Azt, hogy túl gyakran mondtam, szeretlek! annak is, akinek nem kellett volna, hogy nem maradtam benne egy biztonságos kapcsolatban, amikor benne kellett volna maradnom, hogy mindig túl nagyot álmodtam, amibe aztán beletört a bicskám, hogy nem törődtem eléggé azzal, mit gondolnak mások rólam, mert lehet akkor visszafogtam volna kicsit magam, és életem ponyvaregényét sem írnám meg! 😀 És amikor utazni lehetett mindigis utaztam, elutaztam akkor is, amikor nem volt rá pénzem… Inkább ettem a szárazkenyeret Rómában, csak hogy láthassam a Fontana di trevit.

Túl keveset dolgoztam a saját magam fejlesztésén, túl keveset tanultam, olvastam, amikor lett volna rá lehetőségem sokkal többet tanulni, olvasni. Abbahagytam a síleckéket, időnap előtt (már az első nekilendülés után), és később a lovaglást se sajátítottam el rendesen. Ami pedig azt az idézőjeles “szörnyű munkahelyet” illeti, hát többször is szándékomban állt otthagyni, de valahogy a körülmények mindig ellenem játszodtak, és utólag mindig rá kellett jönnöm, hogy jól döntöttem, mert mi a frászhoz kezdenék most a rádió nélkül? Földönfutó lennék, aki még egy strandnapot se engedhet meg magának! Lacipárom nem alkalmazna könyvárusnak, így is ingerült, ha félórára beugrom hozzá, mert mindent azonnal meg szeretnék reformálni. A kiadott könyvek minősége miatt aztán a végén még engem és csakis engem terhelne a felelősség. Ezért hát job(b), ha mindenkinek megvan a maga job-ja, és egészségesebb, ha a szakmai élet a magánélettől külön van választva. Még így is olyan borzasztóak a hétvégék itthon: engem zavar, amikor ő egész nap telefonon beszél, őt meg zavarja, hogy ez engem zavar. Még szerencse, hogy nyár van, és ki lehet menni, az agyat kiszellőztetni, a kert másik végébe, ahova nem hallatszik el se tik-tok videóhang, se telefonbeszélgetés. 😀 Tudom, velem van a baj!

Na akkor most vissza a földre! Lejárt a nyári szabadság, ami alatt több blogbejegyzést is elkezdtem, de egyiket se fejeztem be. Voltunk pár vizes helyen, és itthon is történtek kalandok. Például az, hogy Kicsicica egyik este megszökött, kisurrant a nappali hátsó ablakán, amit nem csuktam be rendesen, és a tapasztalt, szemfüles Öregpici, a rangidős macska, kinyitotta. A nagycicák a teraszról nem mozdultak el, de a Kicsi felfedező útra indult. Én akkor este döntöttem el, hogy másnap hátralevő két szabadnapomon a Bözödi tónál fogok sátorozni (rövidítve szeretem mondani, pedig Bözödújfalusi helyesen!), egyedül, mert Laci ebben nem akart a társam lenni, de mivel egész éjjel a Kicsit vadásztam, másnap hulla voltam, és a sátoros kaland így elmaradt, de majd bepótolom! Úgy éjfél után 1-ig az udvaron éjszakáztam, de aztán elkezdett esni, és bekényszerültem az előszobába, onnan kémleltem a kinti világot. Nem részletezem, a Kicsi megjelent, elbújt az eső elől a kölcsönkocsi alá (majd erről is lesz sztori), aztán onnan hátrafutott a teraszra, onnan vissza előre, úgy félt tőlem, mintha valamikor bántottam volna! 3 óra körül lefeküdtem elgyötörten, de kissé megnyugodva, mert legalább tudtam, hogy az udvaron tanyázik. Hajnali 5-kor Macikutya keltett, hogy engedjem ki, s amikor kimentem, gondoltam egyet, kiengedem a Kicsi “anyját” is, hátha előjön a kis haszontalan! Meséltem, hogy Cicát pótmamájának tekinti, amióta a kocsi motorházából meglepetésszerűen előbújt, lásd egy régebbi bejegyzést. Igazam lett, ott volt a virágoskertben, és úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne, épp füvet reggelizett. 🤦‍♀️ Cicával közelmentünk hozzá, és akkor hozzánkszaladt, pótmamával összepuszilóztak, és én egy óvatlan pillanatban elkaptam az irháját.

Na, ha ezen az uncsi részen sikerült átverekednetek magatokat (mert nem mindenki állatbolond, mint én), akkor elmondom, hogy tegnap volt az első munkanapom, és fél háromra meg is lettem sikeresen a melóval, és újra megszívleltem, hogy mi mindent nem fogok megbánnia halálos ágyamon, és akkor rájöttem, hogy azt biztos, hogy igen, ha egy ilyen gyönyörű meleg napon nem úszkálok egy kicsit! Hát összekaptam magam, és gyorsan hívtam egy taxit, mert az idő ugyebár pénz. Becsszó, 10 perc alatt a városon kívüli Apolló strandon találtam magam. Egyedül a vízzel és a sós levegővel. Még üres napágy is akadt. Szidjuk azokat az ágyakat a tengeren, hogy drágák, de annyira el tudnak szigetelni a külvilágtól, biztosítják a személyes teret, amire pedig még napozás közben is nagy szüksége van ám az embernek! Persze, amit most olvasok, hogy a román tengerparton, Mamaia-n 90 lej egy ágy, az már kissé túlzás!

Egyedül voltam, mégis pár beszélgetésnek a fültanuja lettem, akaratomon kívül is. Volt egy idősebb nő, aki elmesélte egy másiknak, hogyan halt meg a férje ezelőtt 13 évvel. Azt tudni kell róla, sorolta, hogy volt egy májműtétje, ciszta vagy mi, 34 éves korában, de ettől eltekintve, elég jó egészségnek örvendett. Aztán ezelőtt pont 13 évvel csúnyán elesett, és megütötte a hátgerincét. A családorvos kiállította a küldőpapírt, hogy menjenek kivizsgálásra. A klinikán az orvos nagyon inszisztált, hogy Hai sa va facem vaccin antigripal! És addig-addig győzködte őket, (olyan hatvan év körüliek lehettek akkor, ahogy én a beszélgetésből kiszűrtem), amíg beadatták maguknak az influenza elleni oltást. A férje belázasodott, bronhitiszt állapítottak meg nála, befektették a korházba. Kb. tíz napig kezelték, és egyik reggel, amikor a néni ment látogatni, már ki volt tolva ágyastól a folyósóra, letakarva, tüdőembólia végzett vele, mondták az asszisztensek. (Nem volt ideje szegény embernek azon elmélkedni, hogy mit bánjon meg és mit ne!) A családorvos összeállította a dossziét, hogy panaszt tegyenek az orvosi kamaránál, de a nő nem akart cirkuszt. Ha már úgyis megözvegyült, békében akart továbbélni. Kérdi a beszélgetőtársa: És ezek után maga beoltatja magát? Mire a néni: Én már be vagyok oltva, pfizerrel. De a harmadikat nem hiszem, hogy beadatom. Legyen elég ennyi!

Fura egy eset, nem tudtam, hogy az influenza elleni oltásnak is vannak ilyen “járulékos” áldozatai. Habár hallottam párszor, hogy utána nagyon rosszul voltak ismerősök, átestek egy komolyabb kis grippén. Akkor meg mire való az oltás, ha még súlyosabbá teszi a betegséget, amit lehet el se kapott volna az ember? Érthetetlen az egész. A fejlődésnek ezen a szintjén, hogyan lehetséges ez, hogy egy egyszerű influenza elleni vakcina sem teljesen biztonságos? Sőt bele is lehet halni…

Három férfi a sósvízű medence másik sarkában, magyarok, amatőr zenészek. Te hallottad az hogy húzza? Megkezdi D dúrban s befejezi C mollban! Mondom neki, tartsad te a hangszintet! De nem tudja! Engem azért hívnak a cigányok zenélni, mert én tudom a szövegeket is, minden nótának legalább két versszakát, kívülről. Ők nem képesek megtanulni. A másik témát vált: Sokszor olyan dohányfüstbe muzsikáltunk, hogy hiába szellőztettem ki másnap a ruhámat, nem ért semmit, olyan büdős volt, még mosás után is éreztem azt a kocsmaszagot! A színpadra jött fel a füst, felszállt oda hozzánk. Cudar dolog az a bagózás, ismerted Ferit? Levágták mind a két lábát, csináltatott protézist, de nem tud véle járni, most ül a szekérbe! Attúl van az a nagy vérnyomás, elszűkűlnek az erek, a szív erőlködik, hogy pumpálja a vért, nekem is olyan hideg a lábom mindig, rossz a keringésem, már októberbe vastag zoknival járok. Pedig nem is cigiztem, csak ahogy mondják, a mulatságokba passzív dohányos vagy! Most nagy nekem is a vérnyomásom. Láttam az Antenna tévében azt a doktornőt, Mirela vagy Mariana Pop, már nem emlékszem pontosan, felhívta a figyelmet, hogy az ilyenek ne oltakozzanak, mert veszélyes! Csak ezt nem mondják hivatalosan! Meg akit rákkal kezelnek, annak se tesz jót! A másik, aki a nóták szövegeit birtokolja, megjegyzi: Ez a sósvíz se jó a vérnyomásosoknak, félóránál tovább nem szabad lenne benne ülni! Nagy Béla is meghalt, infarktusba, értesített a felesége, elmentem, hogy lássam, mit tudnék használni a dolgaiból, elhoztam egy állványt, de nekem egy alsó párna kéne igazán, a hegedűm alá, az meg nem volt neki. A társa replikázik: Óh, hát menj el te egy szaküzletbe, kapsz ott, amit csak akarsz, van ott minden!