Halál-lomtalanítás – „Úgy gyűjtjük a lomokat, mintha nem lenne holnap, és nem gondolunk bele abba, hogy egyszer tényleg nem lesz, a felhalmozott tárgyaink pedig itt maradnak a szeretteinkre, akiknek ezzel óriási terhet teszünk a vállára. De miért is nem kezdjük el a rendrakást, amíg élünk? Ismerjék meg a legújabb lomtalanítási trendet, amely csak elsőre morbid, valójában felszabadító”. Erre a trendre a Marosvásárhelyi Rádió amerikai tudósítója hívta fel a figyelmet, és nekem nem is annyira morbidnak tűnt, habár sokan ezzel kezdik a mentegetőzést, hanem – hallgatva tengerentúli tudósító érvelését – első gondolatom az volt, hogy miféle merénylet ez már megint az idős emberek ellen? Hogy az idős embereknek már annyi örömük se legyen, hogy az emlékeiket babusgathassák? Aztán, ha lehet, a kidobott, lomnak titulált, de számukra talán relikviaszámba menő tárgyakkal együtt (amelyektől nehéz szívvel válnak meg), ők maguk is minél hamarabb eltávozzanak! Lehet azért bőszültem így fel, mert én is idősnek kezdem már érezni magam, sok mindent zokon veszek (ebből tudom, hogy öregszem, és felébredt bennem a harcos, jogvédő zsurnaliszta! Aztán rádöbbentem, hogy sokszor fordul meg a fejemben, amikor a dolgaimat rakosgatom, rendezgetem, hogy ezeket Blanka lányom egytől-egyig gondolkodás és szemrebbenés nélkül kivágja majd a szemétbe. Legalább nem olvassa el a sok füzetet, amelyeket a zagyvaságaimmal teleírtam, mert ha elolvasná, az még rosszabb lenne! De akkor is bánt valahogy a megsemmisülésre ítélt minden. Minden, ami a serdülőkoromat jelenti, ami az életem különböző szakaszait képviseli. Habár tudom, hogy vannak személyes dolgok és főleg levelek, amelyek jobb, ha a kukában landolnak, mintsem, hogy valaki csáncsogjon és szórakozzon rajtuk.

Amikor ideköltöztünk Remeteszegre, az ittfelejtett padládában egy csomó megfakult fényképet találtunk, én persze ma is őrzőm őket, nem dobom ki, tisztelem az előző lakó emlékét. De voltak szerelmes levelek is a fotók között, megtudtam, hogy itt élt, ebben a lakásban, a nyolcvanas évek végéig, egy sérült nő, aki soha nem ment férjhez, de levelezett valakivel, aki a kornak megfelelően, levélben udvarolt neki. „Tudatom veled, hogy jól vagyok, amihez hasonlót neked is kívánok! Megkaptam a hozzám küldött kedves soraidat, és ezekből mindent megértettem! Én nem azt akartam írni, hogy rossznak tartalak és hűvösnek, én még senkinek sem mondtam azt, hogy rossz!”. Ez olyan megható. Ti nem találjátok annak?

Lacihoz, a férjemhez, aki antikváriumot és könyvesboltot működtet, gyakran kerülnek be a pusztulás veszélyével fenyegetett, utolsó percben megmentett magánkönyvtárak, és néha a poros könyvekben felejtett régi levelek. Kiderül, hogy az  elhúnyt édesanya alkoholista volt, és a külföldön élő fia aggódott miatta, megdorgálta, próbált a lelkére beszélni „a messzi távolból”. De nemcsak az antikváriumban szembesülsz ilyen érzelmi töltettel terhes „tárgyi bizonyítékokkal”. Ott van a német bútor-turi, a kedvencem, ahova kikapcsolódni és kutakodni járok, ahol régi fényképkereteket lehet potom áron vásárolni, legtöbbször fotóval együtt. És akkor mindig elszomorodom, hogy ezeket a nyugati, Y generációs gyerekeket egyáltalán nem érdeklik már a szüleik, nagyszüleik bekeretezett fotói, még akkor sem, ha ők is szerepelnek a képen, mondjuk tízévesen. A megfakult berendezési tárgyakkal együtt, kidobják a családi albumot is! Persze, ha azt vesszük, hogy egyesek szerint már csak hatszáz éve van hátra az emberiségnek, akkor egyáltalán miért is őriznénk meg valamit az utókornak? Semmi értelme! Ha lehet, a könyveket is égessük el már most, mint abban a régi Ray Bradbury sci-fi könyvben, aminek csak a filmes változatát láttam, aminek a neve 451 Fahrenheit volt. (Jobb, ha már most mindenről múltidőben beszélünk! A tudományos fantasztikus irodalom sokszor előrevetíti a jövőt. Jules Verne, de lehet még Spielberg is tudott, tud valamit! Azt mondják kölcsönösen inspirálódnak egymástól a rendezők, a tudósok, és a kutatómérnökök: Ja, megírtad ezt, megrendezted? Próbáljuk ki, meg lehet-e csinálni a valóságban? És több mint valószínű, hogy megvalósítható az ötlet!

Említettem, hogy párommal pár magánkönyvtárat már megmentettünk az enyészettől az antikváriumnak köszönhetően. Meghal a néni, s a külföldön élő családja úgyis kidobna mindent, a köteteket is beleértve, és akkor felhív egy jószomszéd vagy rokon, jelzi az esetet, és akkor Laci, mint a szelleműző, kiszáll a kis tragacs Opeljével, és felpakolja az egész könyvállományt a csomagtartóba, ha befér. De lehet kétszer is kell fordulnia. Ez a leggyakoribb forgatókönyv. Aztán, ahogy a halál-lomizós cikkben is bennevan, a lomok nálunk csak gyűlnek-gyűlnek, itthon, az üzletben, mindenütt, már egy nagy lomhalmaz a teraszunk, a nappalink, a konyhánk, a hálószobánk, az egész házunk (Blanka szerint), és a saját bőrömön tapasztalom, és igazat kell adnom a halál-lomizás megfogalmazóinak, hogy nagy teher ez, diszkomfortot okoz, megnöveli a stressz és a hajszoltság érzetét. Elsősorban azért, mert tizenötkönyvet próbálok olvasni egyszerre, és rájövök, hogy nincs annyi időm!

De saját lomjaim is vannak, filléres emlékeim, Bródy János ma arról kéne dalt írjon, hogyan szabadul meg tőlük, mert már „nem is olyan drágák neki”…. Van 1968-as táncdalfesztivál műsorfüzetem, szavazási kuponnal, amit a nálam jópár évvel idősebb unokabátyám annak idején nem küldött be, megvan az anyám orosz tankönyve, egy betüt nem tudok kiolvasni, de hátha egyszer majd ráveszem magam, és oroszul kezdek el tanulni a nagy orosz írók iránti tiszteletből, vannak féltve őrzött szerelmes leveleim, nekem is (haha), naplójegyzetem minden szerelmi történetemről, kielemezve a legkisebb részletekig, sőt vonatjegyeim is vannak, egy például 1986 szeptember 28-diki dátummal, amikor a nagy szerelmemmel Somlyóra utaztam, a hátulját teleírtam a párbeszédünk fontos részleteivel, metrojegyem Budapestről, életem másik rövid, de annál fontosabb időszakából, villamosjegyem még nyugatabbi kisvárosból, amit akkor ajándékba vettek meg nekem, és majdnem 5 eurót adtak érte! Értékes gesztus, de még értékesebb az érzelmi töltete!

A halál-takarítás hívei, a skandináv életvezetési bölcsességet vallók, azt ajánlják az időseknek, hogy amit sajnálnak kidobni, lásd a fentieket, azt tegyék be egy dobozba, ragasszák le, és írják rá nagy fekete betükkel: KIDOBANDÓ! És az utódok tudni fogják a kellő pillanatban, mit kell ezzel tenniük. Szerintem anélkül is tudják! A bútorturi sok mindenre rávilágít, sajnos. Értem én mi a lényege ennek, megbarátkozni azzal a tudattal, hogy az életünk véget ér, és azzal is, hogy az utódainknak nincs már szüksége azokra a tárgyi emlékekre, amelyeket mi rájuk akarunk testálni. (Ez a halál-lomizás elméletének megismerése előtt is mindig megszorongatta a torkom, valahányszor Blanka lányom Ausztriából hazalátogatott!)

Igen, elismerem, ahogy az elmében is szükség van olykor nagytakarításra és felejtésre (egy biológus barátomtól tudom, hogy az agynak a leghasznosabb tulajdonsága az, hogy képes felejteni, másképp megőrülnénk, ha minden apróságot elraktároznánk a fejünkben), úgy az életünk is néha nagyon rászorul erre, de akkor se pont az időseknek beszéljük be, hogy szabaduljanak meg egy életen át őrzött kedves emlékeiktől, vagy akkor párhuzamosan próbáljuk rábeszélni a fiatalokat is, hogy ők is lomtalanítsanak! Kevesebb dolguk lesz majd öregkorukban! Habár nekik ezzel nem lesz gondjuk, hiszen minden fényképüket a telefonjukban tárolnak, ha elveszett, elromlott, és a laptop is leégett, oda az összes kép. De sebaj, holnap majd úgyis csinálnak még százat, újat! És már amúgy se kíváncsiak arra, hogy két évvel ezelőtt hogy néztek ki, vagy történetesen kivel jártak a strandra?

De velem mi lesz, aki még az előttünk itt élő Margit néni szerelmes leveleit is gondosan őrizgetem?