Adél

Adélt még elsőéves koromból ismertem, tagja volt a nagysikerű Bumm színjátszó társulatnak, ez volt a poli híres társulata, amiről akkoriban mindenki hallott egyetemi körökben és nemcsak. Innen nőtte ki magát aztán a közismert humorista, Raba is. És azt hiszem ők müködtették az Index nevű faliújságot, amelyen én is szerepeltem egyszer, karikatúra fomájában, pont az egyetemi éveim elején, amikor hat hónapos terhesen megjelentem a bentlakásban, és rögtön kitettek kifestett szájú sárga kiskacsa fomájában, ami románul az elsőéves „bobokot” szimbolizálta, alúl a felirattal: „ii cu ou?” Egyetlen hibája volt a rajznak, hogy én cseppet sem feszitettem úgy a valóságban, sőt azt se tudtam hova bújjak szégyenemben. De azért elkértem a rajzot, amikor lecserélték más aktualitás témákra, és még dedikáltattam is.

Persze Adélt is csak látásból ismertem, olyan igazi szinésztipus volt, kicsit komikus képű, de nem annyira, mint Raba. Vörös kleopátrafrizurát viselt, és nagyon energikusnak tűnt.

Aztán elmúltak a vidám évek, a bentlakásból kiköltöztem albérletbe, és jött a  Caritas hőskora. Azé, aki már nem emlékezne, amelyik gyors meggazdagodást ígért, és  a hiszékeny emberektől beszedte a sok lóvét. Én még mindig diákokkal laktam, a hugom még nem végzett, őszi vizsgaidőszak volt, és a Stoica féle Caritas híre már eljútott a kisebb városokba is. Így jött el a barátnőm, volt szobatársam Lupényból a megtakarított pénzével, hogy ő is „betegye”. Aztán egy másik barátnőm öccse is jött vizsgázni, akinek nem volt hol laknia, aztán meg az egyetemista lakótársaimnak a kollégái. És lassan felgyűltünk vagy tízen a kétszobás lakásba. Egy éjszaka csak kopogtak, és az ajtóban ott állt egy bizonyos Kányádi Laci, de még a bringáját is magával hozta, és már nem is az volt a gond, hogy őt hol helyezzük el, hanem inkább a bringájával gyűlt meg a bajunk, mert még a folyósón se fért el. Ez a Kányádi Laci végig azt állította, hogy ő a nagy költő unokaöccse, és mi el is hittük neki 🙂

Így teltek a szessziós napok, és én is még abban az illuzióban ringattam magam, hogy gondtalan egyetemista vagyok, és beleéltem magam a lakótársaim vizsga-izgalmába. Vizsgák után a városban lógtunk, fagyiztunk vagy söröztünk, és legtöbbször lupényi volt szobatársnőm fizetett, aki egyik napról a másikra halogatta a pénz betételét, mondván, hogy mit számít az a pár nap plusszba. Persze a halogatáshoz az is hozzájárult, hogy a sorok csak úgy kígyóztak a Caritas-pénztárak előtt, és örülhetett, hogy nem kell sátorban laknia a Szamosparton, mint a többi meggazdagodni vágyónak. Szóval így teltek napjaink, és egyszercsak összefutottunk Adéllal. Megismert, pedig én nem voltam sztár, mint ő, és hamarosan kiderült, hogy nincs hol laknia. Hát befogadtuk. Említett valamit egy cégről, amit nemrég jegyeztetett be, de nem itt, hanem Ludason vagy hol, és hogy megromlott a kapcsolata a szüleivel, és ezért jött el otthonról. Kissé zavartnak tűnt, és pénze se igazán volt, de ki törődött akkor az ilyesmivel? Aztán kértem, hogy meséljen a Bummról, elmondta, hogy annak idején felléptek még Baniciuval is, ettől egyből akkorát nőtt a szememben, mert én tizenéves koromban, Zorán mellett, Baniciuba is halálosan szerelmes voltam. Azt is elmesélte, hogy Mircea, akarom mondani Baniciu, problémázott a felesleges kilói miatt, és ő próbálta megnyugtatni. És Mircea így és Mircea úgy, és nagyon de nagyon kezdtem  irigyelni emiatt a személyes kapcsolata miatt. Aztán ő is odaköltözött hozzánk, és a vizsgázókkal izgulta végig a sorsdöntő napokat. Már nem tudom pontosan melyik társunknak járt le az aznapi próbatétele, talán éppen a nagyképű Kányádi Laci barátunknak, és eldöntöttük, hogy este moziba megyünk. A Monostoron laktam akkor is, csak a keleti oldalán, és akkoriban a Dacia mozi még működött a negyedben. Elindultunk hát a mozi felé nagy hangoskodva, amikor lupényi Erzsike barátnőm félrehívott: „Tudod, hogy nem találom a pénzem? Pedig jól el volt dugva a matrac alá!” Elkezdtünk számolni: mindenki valakit jól ismert a társaságból, mindenki legalább egy emberért kezeskedik. Csak egyvalakit nem ismert senki igazán: Adélt. Hátramaradtunk, megbeszéltük sorban mindenkivel a dolgot, kivéve vele. Aztán, mivel én voltam a főbérlő, hogy így mondjam, odamentem hozzá, és rám cseppett sem jellemző határozottsággal tudattam vele, hogy ki van dobva. Nem szólt semmit, lekopott. Persze a pénzzel együtt, amit esze ágában sem volt visszaadni. Nekem pedig elment a kedvem a mozitól, otthagytam a többieket, menjenek csak, hazaszaladtam, hogy megsirathassam Adélt, a hőskorát, meg az Indexet, meg a Bummot, meg Mircea Baniciut, meg mindent, ami az én illuziókkal teli egyetemi éveim része volt.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s