Author Archives: ludasmanyi

About ludasmanyi

A valóvilágban az a legrosszabb, hogy az ember egy csomó időt és energiát elfecsérel azzal, hogy mérlegeli: mit mondhat és mit nem, és amit igen, azt hogyan!? Na, ez nem az az eset…

Karácsony előttre

vagy ahogy sikeredik. 🤗

Egy magamfajta rádiós Karácsonya vagy az azt megelőző adventi időszak kötelező módon a kapkodásról, a sietségről, a feladatok torlódásáról szól. Stressz, idegesség, zavarodottság. Ehhez még hozzáadódik a túlérzékenység, és ennek következményeként egy kis sértődöttség is. Voltam egy összejövetelen, ahol számomra egyetlenegy nagyon jó dolog történt, hogy elmesélhettem, hogyan hagytam el a rádiós telefonom, és erre egy kedves kolléga megjegyezte: Na most akkor már meg is írhatod! Tudta, hogy épp feloldozást nyertem, felmentettem magam a zárlat alól. 😁

Hát akkor most elmesélem:

Még lehetett kinn dolgozni a kertben, szóval elég rég volt, őszidőben, szóval elég rég a begyemben van már a sztori. Egy szombaton reggel történt, felkeltem, mint szokásosan, negyed 8-kor, elrendeztem a csirkéket, kiengedtem a kutyákat, aztán beléptem a virágoskertbe gyomlálni kicsit. A két telefonom meg a kocsi tetejére tettem, hogy ne kelljen visszamennem a házba. Laci aznap hivatalos volt a várba egy kirakodó vásárra. Én még a kiskertben szorgoskodtam, amikor ő sebtében távozott, mert akkor is késésben volt, de nemsokára felhívott, hogy van egy kis gond! Houston, we have a problem! Már kezdtem sejteni, hogy mi, mert tulajdonképpen nem mobilon hívott (el is feledkeztem a készülékekről, amikor a kertben dolgozom, mindenről megfeledkezem!), hanem a kinti kamerán szólt hozzám, mint az Atyaisten az égből, az Úr dörgedelmes hangja úgy szállt alá, úgy hatott rám, mintha fejbe kólintottak volna. Azt mondja, véletlenül elment a telefonokkal együtt, és csak az egyik tapadt meg a kocsi tetején, a másik, a rádiós, biztos az első kanyarban lerepült. A sajátomnak olyan tapadósabb tokja lehetett. Próbáljak bicajjal végigmenni az útvonalán, tanácsolta kedves párom, a Penny irányába. Hát én el is indultam, néztem a sáncot mindenfelé, és persze pásztáztam az utat is. A rádiósmobil még kicsengett kb. délig, utána elnémult. Lehet délfelé valaki keresztülment rajta a kocsijával, vagy egyszerűen csak megtalálta. Ezt onnan tudom, mert Laci többször is felhívta a számom. Én nem volt miről hívjam magam útközben, mivel a másik teló, a gondviselésnek hála, estig Lacinál volt biztonságban a várban. Még a nagyáruházba is beléptem, megkértem az egyik őrt, hogy ha valaki esetleg bevinné, értesítsenek. Naiv, hiú reménység! A várig már nem mentem fel, a Penny-nél visszafordultam, addig bárhogy is meghazudtolta volna a fizika törvényét, annyi kanyar meg talán fékezés után biztos nem maradt meg a kocsi tetején. Szombaton a temető (és a Penny) felé vezető úton elég kevesen járnak, akárki észrevehette, egy sofőr is, és ha nem restellte, kiszállt az autóból és magáhozvette. Nem volt egy drága cucc, de új volt, és ez gondolom sokat emelt az értékén.

Így szoktam én esős napokon fotókat készíteni a kocsi anyósüléséről. Ez történtesen a LIDL, esőcseppek homályában.  “Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját” – ez a József Attila sor csak úgy eszembejutott, a közelgő Szenteste váltotta ki, gondolom 😊

Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni, hogy elveszett. Még tettem egy kört a kihalt utcán, ahol egy udvarból egy nő érdeklődött, rámkérdezett, hogy mit keresek. Elpanaszoltam neki is, ő is nekem, hogy az övét is nemrég lopták el, a google meg a GPS megmutatta, hol volt utoljára a teló, hol vették ki belőle a kártyát. Mi is próbáltuk megtalálni az enyémet ilyen internetes keresővel, helyazonosító programmal, Laci le is töltött egy aplikációt potom 60 lejért, amely hosszas keresgélés után sikeresen kiderítette, hogy a telefon Romániában van! Megérte azt a 60 lejt, mondhatom! Jó kis poén itt a blogomon 🤣 Minden viccet félretéve, eléggé rossz szájízzel maradtam, mert ki lehet az a gazember a mai modern világban, aki a más telefonját megtartja, kikódoltatja, és lelkiismeret nélkül használja, mintha a sajátja lenne? Manapság, amikor minden fiatal (és idősebb ember is) felhalmozott magának egy csomó kütyüt! Ilyen aljas világban élnénk? Bárcsak ennyi lenne a baj, hogy én elhagyom a fejem… De szerencsére nemsokára jött megint az isteni gondviselés, és takarítás közben megtaláltam a lányomtól örökölt régi Samsungot, csak éppen meg kellett javíttassuk, mert annak meg a képernyője égett ki még a rádiós telós korszakom előtt, azért volt félretéve. Most tehát újra van “vadiúj” telefonom, ezzel készítem a vlogokat is. Tiszta boldogság. 😀

Van egy visszatérő vásárlónk, aki Babits köteteket gyűjt, nemrég rábukkantam egy 57-es kiadású verseskötetre (Móra Ferenc kiadvány), Laci félre akarja tenni neki, de én azt hiszem, megtartom magamnak. Mert annyira találóak a versei a mai zűrös időszakra.

Most kimondottan a jobb oldali versre utalok, de a baloldali se kutya, annak a címe Kakasviadal.

Főleg az erdőben szoktam ezt érezni, hogy az Isten egy hatalmas nagy csend és nyugalom, szétárad mindenfelé, pont az a csend, ami a téli erdőben honol… Az ő békéjét a mi harcunk nem zavarja meg, ezt már Babits is megmondta. És ezt a békét mi emberek is elérhetjük, megteremthetjük magunknak, ha nem mindig a negatív dolgokkal foglalkozunk. Az nem képmutatás, ha az ember kizárja az életéből a számára romboló hatású elemeket. Tudomást se vesz róluk. Ez személyes opció, jogunk van hozzá! Viszont az erdő felé vészesen közeledik a zajos civilizáció:

Nem tudok, sajnos, ünnepélyes hangvételű blogot jegyezni. Számomra minden reggel ünnepélyes, ha feljutok az erdőig. És ez a ma reggeli sétánk egy kis töredéke:

A kedvenc “karmesteremmel”, de lehet hajcsár is a foglalkozása, itt éppen vállon vereget. Vagy inkább barátságosan, védelmezően átölel. 😉

A boldogtipus

Megvolt az első munkanapom az idei utolsó pihenőszabadságom után. 35 napom van összesen, ezt a régiséggel és az újságíróknak járó stresszpótlékkal érdemeltem ki, de néha úgy érzem, sokkal többre lenne szükségem. Mert már rég nem több pénzre vágyom, hanem több időre, mert az idő sokkal de sokkal értékesebb, mint az anyagiak. Talán egyszerű gondolatok ezek, túl banálisak, de nagyon őszinték. Az ember mit is kezdhet a pénzzel, főleg, ha korlátozva van? Nem mehet üdülni vagy külföldre, na jó, lehet hogy van olyan hely, ahova mehetne, de akkor sem teheti meg, mert elkötelezte magát, házikedvenceket tart, családi kutyái, macskái, szárnyasai vannak. És bármennyi lehetősége és pénze is lenne az embernek, ha nem képes örülni a mindennapoknak, akkor meg mit ér az egész? Én pedig azt érzem, hogy most már elértem ezt a szintet, hálistennek, most már jöhet az öregség, felkészültem, mert én attól is boldog tudok lenni, hogy a napi rutin után kimehetek az udvarra, vagy reggelente “felsétálhatok” az erdő aljáig. (Aki hallotta az első videómban a lihegésem, az tudja, milyenek ezek a séták!) Még akkor is, ha nem kedvez az időjárás. Képes vagyok a boldogságra, és ez annyira szuperjó!🤩

Annak, aki nem utazhat, ez a látvány is nyújt némi esztétikai élményt! Én legalábbis élveztem, csak a telefonom készített róla kissé homályos képet…

Felvettem a következő videómat, és égek a vágytól, hogy megosszam! Az se baj, ha csak a lányom nézi meg, mert talán pont érte csináltam. Egyszer Blankucilányom barátnője megjegyezte, hogy ő olyan boldogtipus, gyerekkorából maradt fenn egy mondása: “Én Újlakon boldog vagyok, Petriben boldog vagyok, Kolozsváron boldog vagyok, a tengeren boldog vagyok, én mindenütt boldog vagyok!” Most már Ausztriában is az! És már azt hiszem, én is az vagyok, vagy az kezdek lenni! Boldogtipus lettem én is! Jöhet már bármi, akármi, engem nem tud letörni! Sok embert idegesítenek a spirituális tanítók, mert azt propagálják, hogy légy elégedett, és fogadj el mindent, és leld örömöd az apró dolgokban, és azt állítják, hogy a boldogság belülről jön. A külvilág kapuja befelé nyílik – csodálatos ellentmondás! Mi ebben olyan rossz? Csak addig tartod ezeket üres szólamoknak, amíg neked is sikerül ezt megtapasztalnod, feltéve, ha akarod! Mindaddig kirekesztve érzed magad, és emiatt a frusztráltság miatt, tagadó álláspontra helyezkedsz. Nem is próbálsz tenni semmit a megtapasztalás érdekében, és egész életedben lebecsmérled az ilyen tanításokat. De a tanítók ettől nem lesznek kevesebbek, őket ezzel nem bünteted, legfeljebb csak magadat…

Egy kis összhang vagy mozizás! 😎 Most fizettem be a CicaNetflixre, aminek perselye a madáretető és pénzneme a búza! A macsekok nagyon tudják emelni a harmónia szintjét, csak ajánlani tudom, ki lehet próbálni 😊 Annyi cirmos árválkodik a világon, van választék bőven!

S ha eddig eljutottatok, és nem küldtetek el a jó büdös francba a spirituális “zagyvaságaimmal” együtt, akkor most meséljek a csúnya esztétikájáról. A héten csetteltem egy kicsit egy kolleganőmmel, megkérdeztem, mi újság a szerkiben, ahol már több mint két hete nem jártam. S amikor válaszára válaszoltam volna, a telefonom megkergült, és elkezdett magától írni egy szöveget, ami így nézett ki: “- gazdalkodni A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon”. Persze, nem küldtem át neki, amikor leállt ez a titkos üzenetfolyam (féltem, hogy még bolondnak néz), hanem csak a lányomnak és Lacipáromnak copy-paste-eltem át, hogy maradjon meg, örökítsem meg, és ők is törjék a fejüket, vajon mi lehet ez a kódolt szöveg, és honnan a csudából, melyik távoli galaxisból érkezett? Először a Könyvmolyra gondoltam, hogy ott kéne lecsekkoljak valamit, de ott nem találtam hirtelen semmi érdemlegeset. Titokban, bevallom, kicsit reménykedtem (mert még nem sikerült eljutnom a “teljes” megvilágosodásig 🤣 ), hogy talán valaki írt a Ludasmanyi kötetemről, de nem, ki is írhatna, ez egy pongyola könyv, amit három nap alatt korrektúráztam (pedig három hét se lett volna elég rá), a kedves párom pedig, “személyes kiadóm”, kissé hányaveti módon adott ki. De nem számít, mert mindennek, ami ezen a világon történik, pontosan úgy kell történnie! Aztán jött ez a Zarathustra kötet:

Mondtam, hogy a csúnya esztétikájára kell számítani!

Takarítottam ugyanis az íróasztalomban, és majdnem minden keménykötésű könyv alján molylepkelárvákat találtam. Eléggé megviselt a dolog, be kell vallanom, nem is tartok többet ott könyveket, vagy legalábbis keménykötésűeket nem, és remélem, hogy ezután a takarítás után most már jövő tavasszal a molylepke populáció jócskán megcsappan. Közben a rejtély kulcsának keresését sem hagytam abba, mert most akkor felvetődik a probléma, hogy azokban a könyvekben van-e a válasz, ahova a molyocskáim a tojásaikat lerakták!? Volt olyan könyv, hogy a lapok között is találtam lárvákat, na szóval, azokat át kell olvasni, újraértelmezni, mert ilyen vagyok én, mindig a csodák és a titkok után kutatok. Lehet nekem is egy fura hobbim, vagy nem? 😅 Ezt nem veheti el tőlem senki! A gyakorlatias tanulság pedig az, hogy sose takaríts a molylepkék őszi eltűnése után, közvetlenül azután, hogy téli álomra szenderülnek, vagy átadják a helyüket a következő generációnak, mert a tojásokat nehezebb felfedezni, mint a lárvákat, és tavasszal az a meglepetés érhet, hogy újszülött ivadékok bújnak elő a megmaradt, jól rejtőzködő, kifejlett lárvákból. Ezért kell megvárni a nagytakarítással az adventi időszakot. Tanácsolja egy “igazi” háziasszony 🤣

Akkor most végezetül álljon itt ez a Ferde ház, Agatha Christie egyik regényéből, utamba szokott esni az erdő felé. Minden nézőpont és hozzáállás kérdése! Mint a boldogság, meg az apró örömök!

Ja és ne feledjem a videót, hisz ezért írtam az egész szöveget! Az a Helló az elején elég idétlenre sikeredett! 😀 Tálán mert idegen tőlem, nem szoktam így beköszönni. Ezért kell mindig csak önmagunkat adnunk, és ne próbáljunk meg azok lenni, amik nem vagyunk…

Elmélkedés az esőben

Szeretem az esőt, minden természeti elemet szeretek, a tenger hullámait, a havazást, a szélben lengedező faágakat, persze a fákat kicsavaró és tetőt lerepítő viharos szeleket nem, sem a lavinát, mondjuk egyikben sem volt részem még. De szeretem az ilyen kis nyugis sötét délutánokat, hallgatni a kopogó esőcseppeket, kinézni az ablakon a szobanövényeim szerteágazó levelei között, és egyszerűen csak meditatív állapotban leledzeni a kutyáim, macskáim, szárnyasaim, téli álmot alvó legyeim, kaszáspókjaim, molylepkéim, teraszon bújkáló idei egérfiókáim, párnáimban megbúvó poratkáim (jó na, leállok!) társaságában.

😀 Mindig is szerettem a négy fal között biztonságban lenni, főleg mostanában, mert néha foglalkoztat egy esetleges kataklizma gondolata (Elon Musk is meteorit becsapódással fenyeget!), hogy ha a házban ér, mégiscsak több esély van a túlélésre. 😉

“Ideje, hogy összeállíts egy túlélő felszerelést!”

“Mire akarsz felkészülni, hogy vége lesz a civilizációnak?”

“Nem árt az óvatosság!” Ez egy párbeszéd egy kedvenc filmemből. Eltaláltátok, csak Woody Allen írhat ilyet! December elseje ugyanis arról (is) nevezetes, hogy ezen a napon született nagy kedvencem (írtam róla egy blogbejegyzést, de még mindig ott vár rám a draft-ban, ott dekkol a piszkozatok között, hogy finalizáljam), ő mondja ezeket ebben a 2003-as filmjében (Csak az a szex/Anything else), amikoris egy üldözési mániás öreg viccfaragót alakít, aki túlélő csomagot tart a hálószobájában, mindig kéznél van csőretöltve a fegyvere, és sötétben is össze tudja rakni a puskáját. Erre jegyzi meg Jerry, a fiatal, szintén viccgyáros barátja: Maga eszelős! Mire ő: Tényleg? A háború előtt is azt hitték! Még egy olyan csoport is létezett a németeknél, hogy Zsidók Hitlerért! Egy csomóan áltatták magukat, hogy, megússzák! Hittek a pucér buszvezetőnek! Sose higgy a pucér buszvezetőnek! Döbbenetes! Nem kell mindjárt a mai időkre asszociálni, szó sincs erről, ez csak arról szól, hogy bármilyen idők is jönnek, ha behódolsz a rendszernek, a hatalomnak (bárki is légy, kutató, feltaláló, politikus, médiasztár, netán író), és nem vagy eléggé értékes, hogy megtartsanak, nem biztos, hogy a végén felkarolnak, és nem áldoznak fel, ha a helyzet megköveteli. Érdemesebb tehát hű maradni önmagunkhoz, ha úgysincs vesztenivalónk. Már csak a lelkiismeretünk miatt is!

Nem HD minőség, de megéri végignézni, jó sok poén van benne, de számomra mégsem komédia, inkább afféle tanítómese. Van egy narcisztikus lány és egy gyámoltalan fiú, aki sose lát át a szitán. Elmennek a szállodába, hogy élmény legyen újra az együttlét, mint a kapcsolatuk kezdetekor, és Jerry megrökönyödve hallja, hogy már 200 dollár egy szoba. Mire Amanda: Vegyünk ki lakosztályt! És rendeljünk kaviárt! És még azt is felrója párjának, hogy a recepciósnak, aki felkíséri őket a szobába, csak 3 dollár borravalót adott. Aztán meg hirtelen rosszul lesz, és a sürgősségen kötnek ki, ahol az orvossal a mellét tapiztatja. Bocs a spojlerért, de ha valamit nem állhatok, az ilyen lányokat, de őket nagyon nem!
Ezek híres idézetek a filmből, két oldalnyi van belőlük, egyik jobb a másiknál. Ami a legjobban tetszett, amit viszont Jerry mond: “Annyi problémám van, hogy ha öngyilkos lennék, az sem oldaná meg mindet!” “Never trust a guy who fumbles for the check, you know who wants to get the check, gets it.” Valami olyasmi, (nem szó szerint), hogy sose higgy egy olyan pasinak, aki azt mondja fizetett volna, de mégse fizetett, mert ha valaki fizetni akar (a vendéglőben), akkor megtalálja rá a módját, hogy fizessen! Na és még van egy jópár!

Apropó vesztenivaló, elkezdtem videóbloggerkedni, létrehoztam egy youtube csatornát, és mivel a legjobb ötletek, mindig azok, amelyeket valaki már bejáratott, hát úgy gondoltam, mivel minden reggel az erdőt járom, készítek egy erdei sétás sorozatot, sétáltatom a kutyáimat, mesélek, elmondom, mit álmodtam, megosztom a követőimmel az élményeimet, véleményemet, stb. Van egy népszerű TikToker, aki ugyanezt teszi, csakhogy ő ufókra és szellemekre vadászik éjjel. Az éjszakai műszakot egyelőre nem vállalom be, csak ha esetleg Lacipárom is elkísérne, és legalább tartaná a kamerát, no meg a lámpát. De mivel csak telefonnal filmezek, és az se valami performáns, hát maradok a nappali fénynél. Tegnap felvettem az első sétámról tíz percet, de itthon visszanézve a felvételt, rájöttem, rengeteg baj van vele: rázkódik a kamera, mivel a kutyák rángatják a kezem, lihegek, mert mire felérünk a dombra, kifulladok a Milo diktálta tempó miatt, és ami a legrosszabb, vízszintesen tartom a telefont, amely így függőleges képet hoz létre.

Ha nem restellitek, nézzétek meg! Állok elébe a kritikának, ki fogom bírni! 😊

Disztópikus történet 2030-ból

Kolompos Kató azon a héten egymásután kétszer ment be a városba, gyalog tette meg a hat kilóméteres utat a központig, mert a buszon CO2 igazolványt kértek, és ő olyannal nem rendelkezett. A főtérre érve meglepte, hogy mennyi minden megváltozott utolsó városlátogatása óta. Minden élelem látványosan megdrágult, a 30 lejes lepény immár 35 lej 50 bani lett, viszont most sokkal kisebb volt az átmérője. Senki nem állt sorban az ablaknál, és csak három túróslepény volt kitéve a vitrinbe, onnan emelték ki neki az egyiket. Kató bizalmatlanul nézte a mikróban felmelegített pékárut, és muszáj volt feltennie a kérdést: Ez biztos mai? Mert eléggé fúj itt a szél! A kiszolgáló nem értette a poént, egy középkorú, őszhajú nő volt, csak bólogatott, helyeselve, amit Kolompos Kató mondott: Persze persze, mind mai, csak nem tettünk ki többet, mert igen, kissé fúj a szél itt az ablak iránt, és hamar kihűlne! Na jó, hősnőnk annyiba hagyta! Továbbment, belépett a szomszédos tejtermék kirendeltségbe, ott is nagy volt a pangás. Vett egy jófajta vajat, nagyon kell vigyázni ám, mert manapság minden hamisítvány, ez viszont saját termék, ezért tudta, hogy csak onnan érdemes vásárolni, de így sem olcsó. Ezúttal 90 lej volt. Tessék mondani, ez most mennyit dárgult? Ő (az eladó) nem is tudja, úgy rémlik, 72 lej 30 bani volt még tegnap. Na akkor legalább nem kell már banizni! – megint poénnak szánta a megjegyzést, de ez a sokkal fiatalabb hölgy se vette a lapot. Amikor már a humorérzék is kiveszett, akkor nagy baj lehet. Hova vezet ez? – jutott eszébe egy régi komikus sorozat szállóigéje, és megsajnálta a még mindig üde, leányosan naiv arcú, enyhén zömök kiszolgálót. Valószínű a megélhetésén töprengett ez a cég “jelmezébe” öltöztetett, valamikor derűs asszony. Lehet van két iskolás gyereke, és a férje se keres túl sokat. Kilépett az üzletből, kissé lelombozódva, pedig olyan poénos kedvében volt aznap…

A széles járdán egy hajléktalan kitartóan próbálgatta a bérelhető elektromos rollert, amely sehogysem akart megszűnni pittyegni, Kató fel akarta hívni a figyelmét, hogy ahhoz szükséges egy telefonos applikáció, meg pénz is, de inkább nem szólt, mert kíváncsi volt, mi lesz a vége. Az lett, hogy a járgány meglepő módon hirtelen elhallgatott, és az utca embere vígan elindult vele a Fényes jövő nevű utcán felfelé. Ettől hősnőnk ismét jókedvre derült, az Isten megsegítette, milyen leleményes egy ember! Nincs minden veszve, ha egy homeless is így képes feltalálni magát!

Kolompos Kató sétája során belógott egy turiba, csak úgy körülnézni, mert a napokban érkezett a friss áru, ilyenkor még minden méregdrága, ő pedig évek óta csak akkor engedheti meg magának, hogy vásároljon, amikor kiárusítás van, és mindent kétlejért kínálnak, és általában mázlija szokott lenni, mert mindig kifog egy-két jó cuccot. Azért a kétlejért még felpróbálni sem érdemes, így hát keveset időzik ilyenkor a turkálóban, amely most már kicsit alrébb csúsztatta az ajtóra ragasztott, régebbi felhívást, hogy csak CO2-es igazolvánnyal lehet belépni, és nagyobb, messziről jól látható betükkel kiírta középre, hogy maximum 20 személy tartózkodhat egyidőben az üzletben. Izgalmas érzés volt a tilosban járni, hősnőnk úgy érezte magát, mintha a kulisszák mögé settenkedett volna, ahol a nagy titkokról lehull a lepel…

De öröme nem tartott sokáig, mert ráeszmélt, hogy mosdóba kell mennie, és a gyorsétkezde, amely a közelben van, és ahol a régi szép időkben napimenüt evett, szigorúan veszi a CO2-őt, annyira szigorúan, hogy már szinte egyetlen vendége sincsen. Bekukucskált a hatalmas, plafonig érő ablakon, és valóban csupán egy asztalnál ebédelt egy magányos férfi, a felszolgáló személyzet pedig, aki a hőskorban csúcsidőben azt se tudta hova kapjon, most lezserül beszélgetett a pultnál. Sebaj, még mindig ott a cukrászda, ott a múltkor is volt forgalom, látta amint jöttek-mentek ki-be az emberek, nem hiszi, hogy mindenki CO2-es lett volna. Kató hát arra vette az irányt. Habár mostanában nem szokott süteményt vásárolni, megszokta, hogy keveset egyen, és csak a szükségeset. Az alapélelem racionalizálva volt, mivel a lakosság hajlamos a halmozásra, tartják a hatóságok, de bizalmasan azt pletykálják, hogy kevés a tartalék a kereslethez képest. A gazdagoknak se könnyű, ha valaki új autót szándékszik venni, több mint 5 évet kell várnia, amíg legyártják, mert nincs nyersanyag, fogytán a magnézium. Fura, erről Kató annak idején azt tanulta, hogy a Föld 13 százalékát teszi ki. Akkor most hova tűnhetett?

Sietett a cukrászda felé, már nagyon kellett pipilnie, gondolta vesz egy fél literes vizet, úgyis elfelejtett hozni magával, és akkor jogosan használhatja a mosdót. De meglepetésére, az ajtón itt is az állt, hogy csak CO2-es igazolvánnyal lehet benn fogyasztani. S logikus, ha nem fogyaszt az asztalnál, nincs joga a mosdót igénybe venni! Nem akart kockáztatni, nagyon zokon vette volna, ha rászóltak volna, netán ki is kergetik, mint egy kéregetőt! Esett hát a B terv is. Tudni kell, hogy a kisvárosban nincs közvécé, volt ugyan egy, de az már évek óta lerobbant állapotban leledzik (nehogy a CO2-es igazolvánnyal nem rendelkezők ott felzsúfolódjanak, s abból ki tudja milyen bonyodalom származna!). Nem maradt más megoldás, mint a Nagy Bevásárlóközpont. Valahogy be kell lógnia, ha nem akarja hazáig szorongatni. Ahogy közeledett a stoplámpa felé, amely átvezet a Nagyáruház főbejáratához, messziről látta már, hogy az ajtó mögött ott áll a fekete egyenruhás őr, és mindenkinek beszkenneli a telefonjáról a QR kódját. Na, az ördög vigye el, meg kell próbálnia a hátsó bejáratot, hátha ott nem annyira éberek az ellenőrök! Átment az átjárón, és megkerülte az épületet. Amikor odaért, látta, isteni szerencséje van, a biztonságiak a bejárat előtti cigizőpontnál épp cigiszünetet tartanak, voltak vagy öten, az utolsó épp akkor lépett ki, és gyújtott rá, amikor Kató a hozzá legközelebb eső ajtón besírült. Próbált nem feltűnést kelteni, és észrevétlen maradni. Gondolta: csak nem futnak tán utánam, koldusnak még nem nézek ki, nem vagyok ugyan elegáns, de rendes öltözetem van, tiszta csizmám, válltáskám, ki se nézik belőlem, hogy törvényen kívül állnék! 😀

Felment az emeleti mosdóba, megkönnyebült, és most már tényleg úgy érezte, az övé a világ! Mintha egy privát klubba lógott volna be, klubtagság nélkül! Mielőtt távozott, szétnézett kicsit az emeleteken, sok üzlet, amely azelőtt virágzott, lesötétített redőnnyel fogadta, a könyvesüzlet volt nyitva, az ékszerész, a pénzváltó, a pénzküldő szolgáltatás (ráeszmélt, fel se tudná venni, ha most küldenének neki külföldről pénzt!), a kínai, az élelmiszerüzlet, a gyereküzlet, a harisnyás cég, s még egy páran, nem sokan maradtak meg. Végigment minden soron, aztán leereszkedett a mozgólépcsővel a földszintre. S amikor menne kifelé, ott az ellenőr előtte, épp két fiatal srácnak szkenneli le a telefonját. Basszus, most mitévő legyen? Rájött közben, hogy azok a fiatalok az aluljáróból jöttek fel, az is egy checkpoint a beérkezőknek, de későn kapcsolt, így hát gyorsan leereszkedett a mozgólépcsővel az alagsorba. Ott is voltak üzletek, valamikor a kedvenc outlet-je, most nagy betükkel figyelmeztette a vásárlókat, hogy csak a kiváltságosokat fogadhatja. Jó, hát úgyis számára drágák már ott a göncök, nem engedhetné meg magának, régen még a jólnevelt kutyákat is fogadták, barátságos tábla jelezte, hogy animal friendly, az is eltűnt a bejárati ajtóról. Mindegy, legalább cseppet sem fogja bánni, hogy nem térhet oda be többé! De még nem volt vége a kálváriájának, mert az egyenruhás őrök az alagsorban is felbukkantak. Te jó ég, valahogy ki kéne már keveredni innen ebből az alvilágból, mielőtt még megaláznak! Felgyorsította lépteit a kijárat felé, nem nézett már se jobbra-se balra, vissza se próbált fordulni, a lépcsőn már valósággal rohant felfelé, nyílt az ajtó, és vééégre! Friss levegő és újra szabadság! Megsegített a Jóisten! Itt már senki nem fogja leigazoltatni, egyelőre….

Útban hazafelé összefutott egy ismerősével, kiderült, hogy egy csónapban eveznek. Te is fiam, Brutus? Hát te szakmabeli vagy, mégse vállalod be a CO2-őt? Pont azért nem, mert az vagyok! – válaszolta sokat sejtetően az ismerőse. Mindketten sóhajtottak, de miután elváltak, Kolompos Kató mégis megnyugodott, azt érezte, új erőre kapott, kimért léptekkel elindult, és hazáig meg sem állt!

A vonzó és a kedves

Ma a tibeti buddhisták szerint tízmilliószoros nap van, ezért ajánlatos csak jó dolgokra koncentrálni, pozitív gondolatokat közvetíteni, és én eldöntöttem, hogy ezt is teszem! És nemcsak ma, hanem ezután mindig, még akkor is, ha drágul az energia, Laci épp most nyúlt le a Lidliben 250 lejt a számlámról (amelyre nem tudom még meddig lesz bevételem, vagy hogy mondják neki, debit-credit sose értettem ezeket, pocsék könyvelő vált volna belőlem, jó hogy nem lettem az!), és nemrég járt nálunk a helyi rendőrség, a tőszomszédság nagy ámulatára. 😎

A sáncom, amit egyes-egyedül ástam ki, balfelől egy tő Viola tricolor (gyógynövény!), jobboldalt a Maci szaglászik!

Hallom, hogy ugat veszettül a Maci, szerencsére csak ő volt kinn az udvaron pont akkor, megyek ki, hát ott parkol a kapuban a Politia Locala feliratú autó, és két nagydarab feketeruhás hatósági ember áll a kapuban. Miért kell ezeknek is feketében járniuk, hogy még jobban elijesszék a jónépet?! Emellett még az átlagnál magasabbak is, legalább 190 centisek fejenként. Az egyik igen jóképű, még szerencse, mert legalább bizalomgerjesztő, másképp tényleg betojtam volna 😀 A szemközti újszomszéd közben fülelt, figyelt, megigazította a lobogóját a kocsibeálló tetején, úgy tett mintha fontos dolga lenne, láttam, semmiképp sem szeretne lemaradni a pikáns kis jelenetről. A vonzó, szőkés-vöröses Ashtar kapitány köszönt udvariasan, én a kapun belülről ugyanolyan udvariasan fogadtam a köszönést (semmi jóra nem számítva), aztán rátért a tárgyra: Van egy marosi rendszámú ilyen meg olyan kocsink? Mondom: igen, közben eszembejutott, hogy petri nagyanyám erre azt válaszolta volna, Hogy lenne nekem kocsim kedves, amikor még lovam sincs? De sajnos azok az idők már lejártak, én nem jöhettem most ezzel a poénnal, nekem igenlő választ kellett adnom! Hát az a helyzet, hogy van itt egy május 26-dikai parkolási büntetés. Te jó ég! Már megint parkolás! Laci fiam ne csináld már!! Megint!! Hozzak egy személyit, hogy töltse ki a papírokat! – kért meg továbbra is udvariasan, miközben látszott rajta, mennyire tudatában van a megjelenésében rejlő különleges vonzerőnek. Én meg úgy néztem ki, mint egy falusi, középkorú nénike, a mindennapi mellénykémben és az otthoni “frizurámmal”, ami már mindennek nevezhető, csak nem frizurának! Bemegyek, vagy inkább sebtében berohanok a buletinemért, és a nagy sietségben a kezemben marad a veranda új ajtajának kilincse. Mert van egy új külső (bejárati) ajtónk, most vettük az ajtó- és ablakturiból! 😊 Nem is törődtem vele, a táskámat kerestem, feltúrtam az egész házat, alig találtam meg a belémköltözött stressz miatt, nem akartam őket se várakoztatni, s mikor mennék ki, a kilincs sehol (valahova lehánytam a sietségben), s az ajtó, mit ad Isten, kilincs nélkül nem nyílik! Mi a fenét csináljak, a hálószoba ablakán nem ugorhatok ki ezúttal, mit fognak szólni, hogy fog az kinézni? Még azt fogják feltételezni rólam, hogy én is képes vagyok törvénytelenségre, slendriánságokra! Hát inkább a nappali hátsó ablakán másztam ki, szerencsére még kiférek rajta. S úgy mentem előre nagy magabiztosan, úgy tettem, mintha hátul is lenne egy kijáratunk. 🤣

A Zöldablakos kicsi ház, ami zöldajtós! Ki gondolná, hogy azt a kilincset a szentlélek tartja? Hiányzott egy szeg a csomagból, ami rögzítette volna a kilincstokot…

A társa, a kevésbé vonzó, elvette a személyimet, és odaadta a filmsztár kollegájának, hogy töltse ki a zöldpapírt, most már tudtam, hogy ez egy jegyzőkönyv, basszus! Kérdem, és most mi fog történni? Soha nem jöttek rendőrautóval egy parkolási birság miatt? Minden megfordult a fejemben, ezer lejtől kezdődően. 😀 Azt mondja, semmi, csak a posta már nem akarja kézbesíteni a büntetéseket, ők kell személyesen kivigyék minden törvénysértőnek, képzeljem el, 2000 büntetést róttak ki a városban, azt amíg kikézbesítik, elkopik a kocsijuk gumija! Nagyon közvetlen volt, egy zömök pasas, nem olyan megnyerő, mint a másik, de legalább kedves. A Maci csúnyán ugatta, a beszédes rendőr megjegyezte, hogy milyen agresszív kutyám van, próbáltam védeni a kishamist, de aztán amikor a kerítésen keresztül meg akarta simogatni, jobbnak láttam elzavarni onnan a kis sunyi házőrzőmet. A Mágikus Kiskakasra is épp akkor jött rá a kukorékolás, felugrott a virágoskert kerítésére onnan produkálta magát, a hatósági szerv előtt szerepelni akart, mindenáron. Aztán meg a rendes, utcai kerítésre ugrott át, alig tudtam lehajtani onnan, majdnem kirepült az utcára. De a beszélgetőpartnerem, a kevésbé vonzó rendőr, megdicsérte, milyen jó, kakaskukorékolást hallgatni, ő is szeretné! Nem rossz lehet itt élni, jegyezte meg, szép házak vannak, csak keskeny az utca, és sok a roma! Hát mondom, ők alrébb laknak, engem nem zavarnak.

Végzett a vonzó is közben a jegyzőkönyvvel, hozta a buletinem, és kért, hogy írjak alá, két helyen. Kérdem tőle is: és most mi történik? Hát semmit különös! Két héten belül fizessük ki, akkor csak 100 lej, ha pedig kifizettük volna akkor nap, akkor csak 25 lej lett volna! Késő bánat! Gondoltam magamban, Laci a mindenit! Az istenfáját! De mivel tízmilliószoros nap van, vissza is szívtam azonnal a csúnya gondolatokat. És meg szerettem volna jegyezni a két feketeruhás rendőrnek (olyan rohamrendőrös kinézetük volt abban a tisztafekete szerelésben), hogy milyen blamázs ez most nekünk, nekem főleg! azt hiszik a szomszédok, hogy ki tudja mit követtünk el! De jobbnak láttam ezt is visszaszívni, bármit is követsz el, ami kihágás, az szégyenteljes, és a megszégyenítés kijár neked! – válaszolták volna, ha megjegyeztem volna 😐 De ehelyett kedélyesen elváltunk, elbúcsúztunk egymástól, és ők folytatták útjukat, hogy más feleségekre is jól ráijesszenek!

U.I: Az ajtót befelé menet kívülről már ki tudtam nyitni, mert a külső kilincs természetesen a helyén maradt! 😁

Abban a fazékban éppen nem tudom mi volt, kitettem a hidegre, mert hiába van új kijárati ajtónk, az előszobában azért még hideg van…Úgy élünk, mint Indiában vagy Vietnámban az egyszerű emberek – ezt már egyszer mintha mondtam volna valakinek…

Az alkudozás öröme

Őszi pihenőszabadságom utolsó napja. Eldöntöttem, nem olvasok híreket, nem fészbukolok, kihasználom minden-mentesen ezt az utolsó napot. Tegnap a Maros-parti séta alatt (miközben jól esett, de nagyon jólesett, mert csak magunk voltunk, mi ketten és a három kutya (elhoztuk az anyósom fiatal Neóját is)) kitaláltam, hogy indítok egy sorozatot Egy falusi lány a fővárosban címmel. Ma reggel fel is hívtam anyámat, hogy gondolkozzon az ötleten, s amikor a címet felvetettem, nagyon megörült, de jó! Akkor nem is fogják tudni, hogy rólam van szó! Hát persze hogy nem, nyugtattam meg. Csak azok, akik ezt a blogbejegyzést történetesen elolvassák 😀

A marosi séta előtt kitakarítottam a sáncot, és kitaláltam azt is, hogy a kapával felvakart földet a kiskertbe teszem, a frissen elültetett nárcisz és tulipán hagymákat takarom be vele, jó kis komposzt lesz. Ez eddig hogy nem jutott eszembe? Minden új ötletnek annyira örülök! Mint ahogy annak is, hogy 8 év után, végre! meegoldottam a Laci benti cigizésének problémáját: felszereltünk a kanapé fölé, a plafonra, egy ventilátort, nem túl nagy, kb. akkora, mint amilyent a mosdóba szoktak szerelni, de legalább megnyugodtam, hogy most már tiszta lesz a levegő. 😀 Frászt! a reggel, amikor kijöttem, megint éreztem a nappaliban azt a füstös-sörös kocsmaszagot. Igaz, hogy én kell figyelmeztessem minden alkalommal, amikor kedves párom rágyújt, hogy bekapcsolnád lécci a ventilátort a fejed fölött? És a négylábúak bundái lefekvéskor változatlanul ugyanolyan cigiszagúak…🙄

Múlt vasárnap voltunk az ószeren, ócskán pardon! Mindig ószernek mondom, kolozsvári beidegződés, ahogy a Kövesdombot is mindig Kerekdombként emlegetem. Erről már asszem sose fogok leszokni! A bolhapiacnak régebben az volt a lényege, hogy az ember elment portyázni és alkudozni, így azzal a “milyenjóvásártcsináltam” boldog tudattal tért haza, amit mindannyian ismerünk, még akkor is, ha egy csomó használhatatlan kacatot, bóvlit összevásárolt! Mára már ez is megváltozott, mert az árusok között nemigazán találni olyat, aki hajlandó egy szikrányit is engedni az árból! Pedig egy jó alkudozás minden pénzt megér, és ezt csak a vérbeli kereskedő tudja! Tunéziában, Egyiptomban és mindenütt az arab világban, lenézik azt a vásárlót, aki nem próbálja lealkudni az árut. Azzal pedig, hogy engedményt teszel a vevőnek, már meg is nyerted! Pszichológia az egész (elküldeném ezeket, innen a vásárhelyi Ócskáról, egy gyorstalpaló keleti tanfolyamra! 😀), viszont akinek a vérében van, az hű marad a régi hagyományhoz. És nekem szerencsém volt találkozni múlt vasárnap, a piac forgatagában, ezzel az emberrel!

Ez a kupac nem tudom mi akart lenni, valami eredeti installáció: egymásra rakott téglák és a tetején pár könyv, hm. Vagy déli 12-re, amire mi odaértünk, már csak ez a pár kötet maradt, mert annyira menő volt az ötlet? Ki tudja? 😉

Előbb egy terebélyes cigányasszonytól akartam megvenni egy szép falitányért. Na nem hollóházit, olyan itt már nincsen, azt csak a szuvenír- meg kézművesboltokban lehet kapni, mint antik darabot, 60 lejért vagy akár egy százasért, ha nagyon jó állapotban van. Ez, amiről beszélek, egy érdekesen, rikitóan színezett, gondolom Németországból származó kerámia volt, mert most minden onnan származik, a second hand bútorral együtt, a kiürített lakásokból. Kérdem 15-ért ideadja, a nő közelebb se jön, csak hátulról, a székjéről mérgesen rámripakodik: Ha azt mondtam 20, akkor 20! Na akkor tartsa meg magának!, s továbbálltam, annyit nem ér meg nekem! Még a mellettem bámészkodó pasi is megcsóválta a fejét, s elcsodálkozott a durva hangnemen: Ez van, nem adja csak húszért! Mit tehetünk?!😕

Végig szoktunk menni minden soron, utoljára hagyjuk a hátsó kerítés mellettit. Kellett nekem idejönni! – Nagyon jól tette, hogy idejött, naccsága! Hát hogyne esne jól az emberfiának (vagy lányának), ha így beszélnek vele? A szép szó mindennél többet ér! Még akkor is, ha csak érdekből mondják, beveszed, és jól ráfizetsz a végén! A szépszónak ereje van, pozitív energiája, nem számít az se, ha nem őszinte! Ahogy a vízzel való kísérlet is kimutatta, egy japán fényképész csinálta meg, hogy az egyik pohár vizet szidta egy hétig, ezután a mikroszkóp alatt csúnya mintázatot mutatott, a másik pohár vizet pedig dicsérte, szeretgette, szép szavakkal dédelgette, ezután pedig gyönyörű kristályformák jöttek létre benne. (Vagy ő csak fotózott? Mindegy, valaki megcsinálta, ő viszont csodás vízmolekula fotóival lett híres.) Így van ez az öregekkel is, akik annyira hiperérzékenyek! Nem is hinnénk, hogy szeretetteljes gondoskodásunk csodákra képes, ha pedig érzik, hogy terhünkre vannak, akkor mind jobban és jobban legyengülnek. Persze, egy idő után a leépülési folyamat visszafordíthatatlan, de szeretettel nagyon sokat tehetünk ennek késleltetése érdekében. Az állatok is ilyenek, ha nem kapnak törődést, odaadást, képesek halálosan megbetegedni. Most látom, könyvet is írt a japán fotós, Masaru Emoto, A víz üzenetei címmel. Laci beszerzi nektek előnyös áron! (Megint becsúszott egy kis burkolt reklám, nem tehetek róla, nem tudom megállni 😀)

Az art deco görög tányérom, hasonlót vesztegetnek az ebay-en 24 angol fontért. Persze a nyugati közönséget célozzák meg ezzel az árral, semmi esetre sem a romániai vagy az erdélyi vásárlót. Majd ha nem leszek, meghagytam Lacinak, nyugodtan minden régiséget eladhat, szabad kezet kap, árulja majd ő is a nagy forgalmat bonyolító portálokon!

De meséljem már el az élményem! Szerettem volna minden szót megjegyezni a párbeszédünkből, de sajnos már csak töredékesen emlékszem, hogy mennyiért akarta adni, és mennyit sikerült lealkudnom végül az árakból. Amikor odaértem az utolsó sor standhoz, megpillantottam egy indiai zománcozott kisebb tálat, amilyennek a nagyobb párja nekem már rég megvan. Kérdem a köpcös, sötétbőrű pasastól – Ezt mennyibe? 30 lej! – jön a határozott válasz. Csak úgy, odavetettem, hogy én ennek a kétszer ekkora társát 35-ért vettem egy bútorturiban! Eladni tudni kell, naccsága! Erre elkacagtam magam. Rögtön felfogta, hogy potenciális vevő vagyok: Mennyit ad érte? Mire én: Hááát, nem is tudom, hogy kell-e nekem egyáltalán, de 20-at adok érte, indiai! – na ezt nem kellett volna, gondoltam, de biztos tisztában van ő is vele, hogy honnan származik, ha 30-at akar rajta keresni. Előre is jött rögtön az asztala mögül, nem mint a terebélyes fehérnép, aki a székéhez cövekelve kiabált a kérdezősködőknek, hogy nem ennyi, meg nem annyi!

Bicaj is volt egy csomó, mindig van, az én első biciklim is innen származik. Sajnos már csak porosodik, a közös kerékpározás terve egyelőre jegelve ….

Az emberem nem akart engedni az árból, erre megláttam egy réz lámpaszerkezetet, mondom, a kettőt megveszem 30-ért. De még így se volt jó neki, 40-et kért a kettőért. Mivel szeretem a rezet minden formában, mondom: Üsse kő, legyen, maga aztán jól átver itt engem! Most már ő derült rajtam, és ajándékba adott egy fonott karkötőt, hogy kárpótoljon! Tetszett neki, hogy én tudatában vagyok, és gyanítom, hogy az ő tiszta nyeresége nem elhanyagolható. Ahogy az alku megvolt, gyorsan előkerített egy rejtekhelyről egy art deco görög tányért (fenti képen látható, akkor még nem tudtam, hogy az, de sejtettem, hogy különleges): Nézze ezt a falitányért! Nézze meg ezt a mestermunkát! Megnéztem, és el voltam ragadtatva, de próbáltam most már leplezni, habár kevés eséllyel, mert az igazi kereskedőszem mindent észrevesz! Tudta, hogy nekem meg kell mutatnia a kincseit, mint ahogy valószínűleg az ősei tették egykor a vásáros sátorban, vagy még régebben, a bazárban, és ahogy az most is történni szokott Isztambulban vagy Iránban. Nagyon tetszett nekem a zöldes-vajszínű-barnás-szürkés zománcozott tányér, biztos megvan száz éves, gondoltam. És ha nem volt szem előtt, az csakis azt jelentheti, tényleg ő is nagyra értékeli. Mennyit ad ezért? – már direktbe tette fel a kérdést, fel sem merült benne, hogy nem veszem meg. 😎 Nem emlékszem, kezdetben mennyit ígértem, talán csak húszat, taktikából. De a vége az lett, hogy az is átvándorolt a tulajdonomba, és megintcsak ő járt jól. 🙈

Aztán előkerült egy zsebóra, 100 lejt kért érte, mondom, ne vicceljen, erre még ráköltök 100-at az órásnál! De azt már tényleg nem akartam, azt ígértem, majd jövő vasárnap kijövök, a fizetésnap után, és megveszem akkor. De a vérbeli kereskedő tudja ám, hogy nincs jövő vasárnap, mindig csak a most van, csak az számít! A jelenre kell koncentrálni, mert a holnapi nyereség kérdéses. El is indultam a hátsó kijárat felé, ott volt az asztala pont a kapu mellett, utánamjött, mondjam na, mennyit adok érte? Próbáltam megértetni vele: Amiért én régiségeket vásárolok, ne higyje, hogy van pénzem, én szegényasszony vagyok, nem kell engem naccságázni, és még mézet is kell vennem! Fogja az órát, kibontja, előszed egy kést! Ne féljen, drága! Mondom: Nem félek én, csak a Jóistentől! Egyetértett velem: Na az a beszíd! Megkaparta a késsel az óra belsejét, mármint a rácsukható részét, hogy lássam, valódi ezüst, és mutatta a fémjelzéseket is, amiket sajnos nem ismertem. Gondoltam, most buktam le, itt van egy hozzáértő, aki engem is annak néz! Fájó szívvel, de csak tovább akartam állni, mert szentül elhatároztam, csak akkor veszem meg, ha 70-ért ideadja. Mert a fejemben már megszületett az ár! – és ezt ő is nagyon jól tudta! Petri nagyapámnak volt egy hasonló zsebórája, azt hiszem, a háborúban kapta emlékbe egy magyarországi sorstársától. Gyerek voltam, amikor mesélte, és nem figyeltem oda, mert akkor, szégyenszemre, nem érdekeltek a régi dolgok. Egy korábbi blogomban elmesélem, hogy sérült meg a fronton, a kolozsvári Feleki tetőn, az első napon, az első félórában, és utána 11 hónapon keresztül vitték magukkal a visszavonuló németek, Pilsben kötött ki. Naplót vezetett, ennek a naplónak maradt fenn egy töredéke, kb a fele, mert a visszafelé útjáról már nem ír. Vagy lehet abbahagyta a naplóírást, nem tudni. Nagy dolog egy négyosztályos embertől, hogy lejegyezze a történéseket. Itt újra lehet olvasni! Milyen érdekes: most én is abban élem ki a szenvedélyem, hogy egyfolytában jegyzetelek, így vezetem le a feszültséget, nemcsak itt a blogon, hanem, képzeljétek el, este, majdnem minden este, mintha elmesélném a velem történteket egy láthatatlan barátnak. Így zárom le a napot, és már annyira megszoktam, hogy teljesen természetes számomra egy élettelen füzetnek mesélni. De azt tartják az ezoterikusok, hogy mindennek van energiája, rezgése, minden anyag él, aztán ha megtöltöm tartalommal, ez méginkább érvényes lesz kis spirálos jegyzetfüzetemre! A végén igazi barinőt (vagy barit 😏) tisztelhetek benne, amit mindig Laci szokott pótolni egy újjal, ha betelik. 😍 Minthogy meghallgasson minden este, inkább kéretlenül is beszerni időben, érthető, nem?

Szóval ez a nagyapóm órája nincs már meg nekem, és ezért váltam volna meg fájó szívvel a cigányárus Vigilant márkájú, antik zsebórájától. De utánamjött, én még mindig álltam a sarat, eltávolodtam kicsit, utánamkiáltott, mutatta a hét ujját felemelve, hogy jó lesz a 70. Megfogott, horogra akadtam! Visszamentem, és akkor tört fel belőlem a sóhaj: Kellett nekem idejönni! Épp csak annyi pénzem maradt, hogy egy mentás mézet a főbejáratnál megvehettem. És ott, a mézesnél, fontos a pontos pénz, mert azt ugyebár nem lehet lealkudni! 😀

Az indiai tál (a nagyobbik, a régi, de pont ilyen a kicsi is), a zsebóra és a lámpaszerkezet.

Úgy jöttem el az ócskáról, mintha egy hadjáratot nyertem volna meg! Felért egy külföldi utazással…

Egy szabad hét krónikája

Őszi pihenőszabim első napja, hétfő. Csodás nap volt ez a mai, reggel a szokásos időben felkeltem, megetettem-itattam a jószágot, odapakoltam egy mosást, kitisztítottam a kisebbik virágoskertet a száraz levelektől, kioperáltam a sánc széléről egy parányi juharcsemetét, és elültettem egy virágcserépbe. Ha megmarad, bonzáj lesz belőle. 😊Beszéltem anyámmal telefonon, aztán a lányommal messengeren, és kikerestem magamnak a youtube-on egy jó kis videót a kvantumfizika rejtélyes világáról. Közben jegyzeteltem, mint az iskolában. Van, aki örök iskolás marad, egyszóval infantilis. Én már rég rájöttem, hogy suli nélkül nem bírok élni, ezért mesteriztem 2001-ben, nem mintha szükségem lett volna feltétlenül a tanulmányaim kiegészítésére, hanem mert még egy kisideig szívni akartam a kolozsvári műegyetem savanyú, tehnofrig*-es levegőjét. Imádtam azt a szagot, mint ahogy mai napig imádom a kétütemű motorból kipufogó gázt, mert a régi családi csónakos-motoros kirándulásainkra emlékeztet, amikor Kalotaszegre, Petribe utaztunk a fura kis járgányon, és a Meszesen megálltunk piknikezni. Jó lassan haladhattunk, ha szükség volt erre a köztes pihenőre, hisz az út a Szilágyságból, Újlakról össz-vissz nem több, mint száz kilóméter. Nálam az aromaterápia csodákat szokott tenni. Most pl. levendulapálcika füstölög itt mellettem. Ez nem emlékeztet semmire, legfeljebb az 5 éves levendulatövemre, amelyik szépen elterebélyesedett itt a kerítés közelében. Anyúmnak is vásároltam egyet, nem ültette ki, elszáradt. De mérges voltam rá!!

Végre sikerült lencsevégre kapnom a nagybetűs GOMBÁT!

Délben megettem a tegnapi káposztalevesem, kukoricát szórtam a majorságnak, megsétáltattam a cicákat az udvaron, ami úgy történik, hogy a Kicsicica minden lépését követem, ha felmászik az egyik meggyfára, akkor kicsit pihenek, de közben szemmel tartom. Amint leugrik onnan, ismét lesem, mert ha egy másodpercre is szem elől veszítem, azonnal teleportálódik ki tudja hova, és onnan csak nagy későre bújik elő, amit érthető módon, az idegrendszerem védelme érdekében, nagyonis el akarok kerülni. Annak ellenére, hogy majdnem minden búvóhelyét ismerem már, és a levelek is lehullanak lassan, egy macska játszi könnyedséggel láthatatlanná tud válni az udvaron, ezt csak az érti meg, aki keresett már életében rejtőzködő cicát! Viszont a Pici (Pinduri), a rangidős, tényleg szublimálódik, vagy ki tudja, megtanulta a falon való átkelést, mert többször előfordult már, hogy városba induláskor direkt leellenőriztem kétszer is, hogy nem maradt-e véletlenül kinn az előszobában, jól emlékszem, hogy aludt a konyhában, a kosarában, mégis amikor hazaértünk, nemhogy az előszobában nem volt, hanem hátulról, a hátsó udvarról jött elő, és hizelegve a lábamhoz dörgölőzött, amikor próbáltam kifaggatni, hogy ez a performansz megint, hogy sikerült neki? Laci persze ezt sose hiszi el nekem, mindig legyint, hogy kihagy a memóriám! Szerinte egyszerűen kinnfelejtem. Ha kinn hagynám, csak emlékeznék rá, mert ilyet sose tennék!

Pici a teraszon, amikor itthon vagyok, itt szokott üldögélni.

Apropó az állatok világnapja, Assisi Szent Ferenc napja, aki hogy figyelmeztessen 😀, hétfőn a Facebook-ot is leállította és minden programot, ami alatta fut, nem ment estefelé se a messenger, se a wacak, de még az insta se. Úgy jöttem rá, hogy meg akartam osztani a történetemben ezt az óriás őzlábot, a zsákmányomat, amit a kutyákkal való rohangálás közben sikerült “elejtenem”. Nem szoktam minden este sétálni velük, kétszer-háromszor hétközben, egy-egy nap kihagyással (aztán hétvégén, szombaton, vasárnap a szokásos Maros-party), de Ferenc napján, ezen a különleges napon (hiába esett hétfőre, és azelőtt nap nagyséta volt), – amikor visszafogtam magam, és a közösségi oldalon se osztottam meg semmi állatit -, úgy gondoltam, kijár nekik egy hosszabb kirándulás, ha már nem menthetem meg a világ összes kutyáját, macskáját, madarát, legalább az enyéimet tegyem boldoggá, hát nem? 😇

És most már kedd van, és most írok, pedig annyira fáj a hátam, szakadok össze. Ilyenkor tornásztatni szoktam a gerincem meg a karjaim, de most feláldozom magam az “alkotás” oltárán. Kutyaséta közben, lefelé szaladva is nagyon szokott fájni a jobb térdem, de hát mit tehetek? Ennek is van egy története, de Lacipárom nem biztos, hogy örül, ha elmesélem. 😉 Vitatkoztunk, s ő sebtében el akart rohanni itthonról, de az ajtó zárja, ahogy megrántotta, hirtelen leblokált. Így hát a hálószoba ablakon ugrott ki, én meg utána, mint egy kis utánozó majom, aztán ő beült mérgesen a kocsiba, én pedig felcsipaszkodtam a kocsi elejére, a kapotára, ahogy mi itt Erdélyben románosan mondjuk, hogy ne tudjon elmenni, itthagyni örökre, és úgy vitt, vonszolt magával a karossszérián, mint egy akciófilmben, nagyon izgalmas volt! Végül csak leállította a motort, nem volt mit tennie, másnapra kibékültünk, de nem bántam meg ezt a kis heves-megyei jelenetet, mert a saját korlátomat sikerült túllépnem, felért egy könnyebb lovastúrával. 😀 Akkor, az ugrást követően, úgy éreztem, mintha a jobb térdem kalácsa kicsúszott volna a helyéről, de nem mentem orvoshoz, vettem egy térdszorítót, s egy ideig azzal jártam, sántikáltam, még szaladtam is, mert akkoriban minden este úgymond kocogtam. Azóta a tengeren is nagyon érzem, hogy van térdem, mert valószínűleg a sósvíz és a sóslevegő felkavarja a fájós testrészeket, és remélhetőleg ilyenkor fejti ki jótékony hatását.

Találtam a parton egy gazdátlan lábszárat! 😁

Szóval hétfőn nagy eseményszámba ment, hogy kb 7 órára leállt a Facebook, Insta, WatsApp, Messenger, onnan tudom, hogy 7 órára, mert másnap reggelt olvastam, de azelőtt éjjel nem vártam meg, hogy visszadják, mint az áramot, lefeküdtem fél 1 felé, s akkor még nem működött. Azelőtt, az átkosban, a Ceau papa idejében, csak az áramot tudták elvenni, petróleumlámpa mellett még mindig szuperül lehetett römizni, de most – ha akarják – megfosztanak a kedvenc játékainktól is. Most tudatosult bennem, hogy minden képet és videót le kéne tölteni valahova. Jó, a Google Fotók alkalmazás is tárolja őket, az egyelőre ment hétfőn este, de mi van, ha a gugli is leáll egy szép napon?! Lehet ez csak egy főpróba volt a mindenható közösségi oldal részéről. 😏 A konteósok már rebesgetik az internet leállítását, vagy azt, hogy Európában megszűnik a FB. Óh egek, s rajta van az összes képünk, a teljes családi album! Nem ártana kinyomtattatni a kedvenc fotóinkat! Apropó, Lacinak van egy gépe! Ez itt a reklám helye! 😁

Laci látom, jól megszerkesztette ezt a képet (amit most kértem tőle emailben), nehogy valami fontos lemaradjon róla! 😂 Hiába na, el kell adni a saját portékát!

A hugom meg van győződve, hogy a neten csak baromságok vannak, no meg összeesküvés elméletek, amelyek mind a világjárvány legyőzésén fáradozóknak tesznek keresztbe. Hogy a világhálón csakis áltudósok, hamis orvosok, hamis szakemberek ténykednek, garázdálkodnak 😀. Pedig a youtube-ról annyi mindent lehet tanulni, csak szelektálni és disztingválni kell tudni.És főleg keresgélni! Az este (szerdán) például megnéztem egy filmet, They live a címe, magyarul Elpusztíthatatlanok. Disztrópikus sci fi, Laci szerint primitív, mert még a 80-as évek elavult technikájával készült. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki ezt a regényt írta, amely alapján aztán John Carpenter a filmet rendezte, megintcsak egy vizionárius volt. Mert ez a világ most jött el igazán, eddig is itt volt, csak most teljesedett ki. A filmben az ellenállás mozgalom hívei kifejlesztenek egy szemüveget, amelyen keresztül látható az igazi világ, a reklámtáblákon az igazi üzenetek, és lelepleződnek az emberiség ellenségei. A könyv, amely alapján a forgatókönyvet írták, Ray Nelson 1963-ban megjelent Eight O’Clock in the morning című regénye, jó lenne beszerezni! A művet természetesen hozzáadtam a toplistámhoz: Aldous Huxley Szép új világához, meg Orwell 1984-éhez. A film zenéje pedig isteni jó blues, végigkíséri a történetet, erőteljesen jelen van, növeli a feszültséget, van egy plusz suggallata. A wiki felhívja a figyelmet pár érdekességre és pár bakira, amit a rendező a forgatás során elkövetett (aki különben zeneszerző is, és még verekedett is egy meccsen a főhőssel, aki profi pankrátor volt, Roddy Piper a neve, sajnos már nem él), ami számomra méginkább növeli a játékfilm körüli rejtélyt. Szóval a világhálón tanulni is lehet, nemcsak butúlni. Nézzetek rám, tisztára kétlábon sántikáló enciklopédia vagyok már 🤣😂🤣

Ilyennek mutatja a világot a csodaszemüveg: Nézd a tévét, ne ébredj fel! Vásárolj, engedelmeskedj! They live, we sleep…

Az esti sétáimnak a héten volt egy kis komikus vetülete is. Laci szokott minket felvinni kocsival a felső utcára, hogy ne kelljen átverekednünk magunkat a két házsor közötti parlagon hagyott szúrós, gazos mezőn, és elkerüljük, hogy a magvak a Maci bundájába ragadjanak (Milo drótszőrű-féleség, őt ez a veszély nem fenyegeti), és néha meg is vár, amíg mi sétálunk, ott üldögél a kormány mögött, és közben internetezik (fejleszti magát ugyebár!). Ahelyett, hogy mozogna ő is egy kicsit. 😀 S mit ad Isten? Járőröznek a szentkirályiak! Meg is áll a helyirendőrkocsi Laci mellett, s megkérdi a járőr: Maga itt mit csinál? Kedves párom gyanutlanul válaszol: Várom a feleségemet! Mire a rend őre gúnyosan elhúzza a száját: Aha, ezt mondja valaki másnak! Aki el is hiszi! A helyzet annyira röhelyes volt, hogy Laci is felfogta, s elkacagta magát. (Van a dombon egy elhagyatott ház, ott szoktak találkát adni egymásnak a szeretők, s a mi kocsink pont a domb alatt parkolt.) Végül csak sikerült megértetnie a járőrrel, tényleg engem vár, és bármilyen hihetetlen, én mentem, és nem ő, a félhomályban, aztán meg a sötétben kutyát sétáltatni az erdőszélre. Azóta már többször találkoztak, és sokmindenben egyet értettek, elpanaszolták egymásnak például, hogy milyen szemetes a mező. Mert suttyomba ide dobják az építkezési törmeléket, amit én, bevallom, időnként össze szoktam szedni, mármint onnan válogatok használható tégla- meg betondarabokat a kiskertjeim szegélyezésére. Mi van? Ez csak újrahasznosítás, és a természet mentesítése a szeméttől. Az szégyellje magát, aki odadobja! 😒

Ez volt hát a hetem, meg a blogom. Ezzel is meglennék! Ki van pipálva a blogírás!

* Egy kedves blogolvasóm rávezetett, s ráébredtem, hogy a Terápia gyártól jött az a savanyú szag, a Tehnofrig kissé messzebb volt a műegyetemtől. Úgy látszik tudatalatt, ösztönösen kerülöm a gyógyszeriparral kapcsolatos bármiféle témát 😀 A Tehnofrig közben megszűnt, hűtőberendezéseket gyártott, ha jól emlékszem, a Terápia viszont ma is megvan, és az ott készült gyógyszerek forgalomban vannak.

Online kurzus és egyéb tanulságok az élet iskolájából

Online kurzus, jaj milyen jó, semmi előkészület, pongyolában is végig lehet követni!

Hát ez nem éppen ilyen egyszerű, fejet kell mosni, fel kell öltözni (legalább egy rendes felsőt fel kell venni), a kutyaugatással és kakaskukorékolással nincs mit kezdjek, legfeljebb csak imádkozom, hogy ne történjen meg túl gyakran. 😀Arról nem is beszélve, hogy mindenem viszket egy idő után, főleg a homlokom és a látható részeim. A hátam mögött meg az a sok csecse becse, amit apám is felrótt nekem, hogy mire kell annyi limlom egy házba? Első nap első 5 percében le is halkított a host, mert mind pötyögtem, nem számítottam arra, hogy ez is zavaró lehet, én csak gyanutlanul próbáltam jegyzetelni.😂 Így hát a kukorékolás és az ugatás gondja hamar megoldódott! A macskanyávogást meg se említettem! Aztán megtanultam saját magam lenémítani, és a hátteret is elhomályosítani, sőt kép nélkül is be tudtam már lépni. Úgy hogy a következő online tanfolyamon már egészen profi leszek! 😁

Sok minden történt velem azóta, hogy nem jelentkeztem, voltam úszkálni a delfinekkel (csak itt a városvégén, majd megmutatom), remélem még mehetek 😀! Mert mi lesz ha minden oltatlannak felbontják a munkaszerződését, és minden oltatlan helyett akad egy oltott, aki ugyanolyan jól el tudja látni az előbbi szerepkörét? Vagy lehet, hogy minden jó szakember intelligens, megértette az idők szavát, és már “oltakozott”? Minden orvos, minden mérnök, minden ügyvéd (kivéve Robert Kennedy Jr-t), minden atomfizikus és minden várostervező, sörfőző, főszakács, gyógytornász, terapeuta, állatorvos, géptekercselő, autószerelő (olyan kevés van belőlük, és azok is nagyrészt felületesek!)? Azt mondják, hogy nem is új ez a géntechnológia, mert már sportolóknál alkalmazták a jobb teljesítmény érdekében, és hogy minden oltásellenes konteó 12 személyre vezethető vissza (a Tizenkét dühös emberre 😀 – vajon az 1957-es filmet vették alapul, amikor szerveződtek?). Az első helyen áll Kennedy unokaöccse, a szálak nála futnak össze. Az a reszketős hangú, beteges külsejű jogász akarna rosszat az emberiségnek? Kinyírták a nagybátyját, az apját is, közelről ismeri a háttérhatalmat, valahogy nem nézem ki belőle, hogy velejéig romlott lenne, s ilyen gonosz géneket örökölt volna a Kennedy családból!? Valamikor a szabadságjogodat hallgatással vagy hazudozással vásárolhattad meg, most az egészséged kockáztatása révén. Mégiscsak igazuk lesz a balgáknak, akik harminc éve azt szajkózzák: “Inainte a fost mai bine!” Egy kedves barátom a napokban kifejtette nekem, hogy ha megbetegszik, nem kerül majd korházba, vagy ha igen, megússza lélegeztetőgép nélkül! Mintha úgy emlékeznék, pár hónapja azzal indokolta volna döntését, hogy csak azért teszi, mert ő mindenáron utazni akar!

Bekerült hozzánk egy magánkönyvtárral egy régi Maria Trebens, amit németből fordítottak, és mintha kézzel gépeltek volna le. Ebben a könyvben megtalálható a rák ellenszere, egy banális gyógynövény, a tejoltó galaj. Rákerestem a neten, persze ott egy szó sincs arról, hogy a rákkal is fel tudja venni a harcot. A Laci könyvelője daganatos betegséggel küzd. Ezzel úgy gondolom, nem tárom fel egy ismerősömnek a személyes problémáját, mert blogolvasóim közül senki nem tudja, feltételezem, hogy ki a Laci könyvelője. Amikor megtaláltam a régi kötetben ezt a rákról szóló részt, másnap meg is kértem páromat, vásárolja meg a teát a bioboltban. Megvette, de nem akarja elvinni neki, mert “szed ő mindenfélét, kezelés alatt áll, és van neki teája is elég”, nem lehet ezzel odaállítani, tolakodásnak venné, és lehet nem is hisz benne! – tiltakozott kedves párom az ötlet ellen. Megáll az eszem, ott van egy ember, akinek lehet tudnánk segíteni, de az etikett nem engedi, mert egy városban ez tolakodásnak számít! Úgy hogy semmi mást nem tehetek, minthogy megírom, és hátha valahogy eljut hozzá ez az iromány. Vagy Maria Trebens is csak egy szélhámos lett volna? Azért fordították le annyi nyelvre a könyvét? A kötet mottója: “Isten nem engedett meg egy betegséget sem létrejönni anélkül, hogy annak gyógyszerét a természetben meg nem teremtette volna!” Paracelsus. Voltam a sírjánál Salzburgban, annyira megrendített, hogy magányos barangolásom során, egyszercsak ott találtam magam abban a sírkertben és abban a templomban, hogy még a fényképezés lehetősége se jutott eszembe!

Mindenesetre nem hiszem, hogy rosszat tenne, egy próbát csak megér!😇

S találtam még egy érdekes dolgot, de ez aztán tényleg az! S erre már kézzelfogható bizonyítékkal is tudok szolgálni! Hamarosan, Karácsony előtt közvetlenül, kijön a Matrix negyedik része, a Feltámadások című film. És ennek kapcsán hallgattam egy beszélgetést, és ott említették, hogy az első Matrix-ban, amelyet mérföldkőnek tartanak a filmtechnika forradalmasítása terén, de nemcsak, egy bizonyos ponton a Neo jogosítványa kinn van az asztalon egy dossziéban (amelyet az őt vallató ügynök lapozgat), és amely csak egy pillanatra jelenik meg. Ha azt a pillanatot elkapjuk, leállítjuk a filmet, ha mondjuk neten nézzük, akkor kivehető, hogy Neo személyazonosságija 2001 szeptember 11-dikén jár le! Hihetetlen, ugye? Én ezután a műsor után kétszer néztem meg a filmet, de csak másodjára találtam meg azt a részt, vagy azt, ahol sejtettem, hogy erről lehet szó. Előbb a Videá-n néztem magyarul, de annak a minősége nem tette lehetővé, hogy az írást kiolvashassam, hiába állítottam le a lapozás előtt. Aztán megnyitottam a Netflix-en, ott nagy nehezen harmadik próbálkozásra sikerült megállítanom a filmet, pont annál a kockánál. Tényleg csak egy másodpercig vagy egy másodperc töredékéig látszik! Akkor honnan tudja ezt “az apróságot”, aki tudja? Ki volt az a sasszemű, aki először észrevette, és elterjesztette a hírt? Már nem is az izgatott, hogy micsoda vizionáriusok voltak a Wachowski testvérek, akik a forgatókönyvet írták, no meg a mozifilmet rendezték (hisz az első Matrix-ot 1999 márciusában mutatták be), vagy az, hogy talán tényleg beavatottak voltak, és előre tudtak valamit (megint kibújik belőlem a bunkó konteós! 🤣) vagy fordítva volt, és a terroristák ihletődtek ebből a korszakalkotó filmből, hogy még jobban megijesszék a világot!? De aki ezt az üzenetet elrejtette az alkotásban (ha nem a sors iróniája csupán és teljesen véletlen), az nagyon de nagyon vigyázott arra, hogy szinte észrevehetetlen legyen! Keressetek rá, a 17-dik perc után jön, de ahogy feltűnik az a kocka, irtózatos sebességgel el is illan. Épp csak átlapoz azon az oldalon a fekete szemüveges ügynök, ráadásul a néző lefelé fejjel látja. Én is meg kellett fordítsam utólag a fotót, amit laptoppal rögzítettem. Azóta se tértem magamhoz!

Fura és megmagyarázhatatlan dolgok vannak ezen a világon. Amikor én balga, azzal védekezem, hogy nem akarok bajt magamnak és védettségi igazolvány sem kell, akkor a legtöbb intelligens ember letácsol, hogy azzal kockáztatom az életem, ha elkerülöm az elkerülhetetlent, de annyi mindent hallok, olvasok, a Pfizeres csoportban is, amiről, ha mesélek, megint azzal hurrognak le, hogy azok a csoporttagok feltűnési viszketegben szenvednek, nincs semmi bajuk, csak megjátszák, mert a figyelem középpontjába akarnak kerülni! Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki, az a sok valaki, azzal szórakozik, hogy másokat ijesztget a nemlétező mellékhatásokkal. Utóbb szereztem tudomást arról, hogy létezik a nocebo effektus, amikor a szervezet csak produkálja ezeket a hatásokat, de közben nem történik semmi komoly dolog. Az ember csak képzelődik, mert mindenfélét összeolvas – állítja ezt az egyik oltást fejlesztő cég “titkos ügynöke”, aki Ázsiába szakadt és onnan youtube-erkedik. Egy ismerősömnek tüdőembóliája lett, három ismerősöm meghalt, egyik már az első után lebetegedett, ugyanazon a napon. Ők is mind képzelődtek valószínűleg! Sajnos, mindenki abban hisz, amiben hinni akar! Aki már túlvan az oltáson, annak muszáj elhinnie azt, amit a fősodrásban lát, hall, abba kell kapaszkodnia, másképp mi értelme volt az egésznek? Aki nincs túl rajta, és nem is akar bekerülni a rendszerbe, az meg a másik oldalnak, az oltásellenes kampányolóknak issza minden szavát, mindazt, ami Robert Kennedy Jr ügyvédtől indul.

Kicsit kinagyítottam, hogy jobban lehessen látni: 11sep/sep 01. Útlevél, Thomas A. Anderson névre szól (ez Neo filmbeli becsületes neve), 1971 szeptember 13-dikán született, az okmányt az Amerikai Egyesült Államokban állította ki.

Most elmesélem a személyes tapasztalatomat a megfázással, vagy nem is tudom pontosan, mi volt ez… Felmentem egy este a kutyákkal az erdőbe, már alkonyodott, szaladtunk Milo-tempóban felfelé a mezőn, elég meredek a domboldal, már felérve ki voltam fulladva, aztán alig mentünk kicsit benjebb az erdő belseje felé, egy csodás látvány tárult elém, amerre csak néztem, rengeteg őzláb gomba mindenfelé! Elkezdtem nagyiramban szedegetni, Macit szabadon engedtem, Milot vonszoltam magam után, mert féltem, hogy elcsászkál, húztam magammal pórázánál fogva, itt is egy gomba, amott is, fehérlett mindenütt egy-egy kalap, de már nagyon kezdett sötétedni. Rohangáltam ide-oda, nem tudtam otthagyni azt a sok drága “húspótlót”, már elképzeltem, hogy egy részét kisütöm, a másik részét lefagyasztom, de még paprikásra is jusson! Rettenetesen siettem, stresszeltem magam, kapkodtam, Macit ügyeltem fél szemmel, hogy ott van-e a közelünkben. Az egész folyamat félórát tarthatott, nem többet, de annyira kimerültem, hogy már hazafelé jövet éreztem, hogy csorog az orrom, köhécselek, mintha hirtelen allergiás tüneteket produkáltam volna, pedig nem is vagyok allergiás!

Kb Így lehet gombát fotózni Milo-val és a szedés is kb ilyen iramban zajik! Ez már a mezőn készült a héten, és nem őzláb, hanem szegfűgomba (gondolom, jól látszik 😀!)

Otthon aztán már erősebben köhögtem, könnyezett a jobb szemem, és minden bajom volt. És akkor elgondolkoztam, hogy csakis az extrém stressz és extrém megerőtetés tehette ezt velem! Másnap, pénteken délután elutaztunk a szüleimhez, kicsit izgultam, nehogy átadjak nekik valami vírust, távoltartottam magam tőlük egész este. Szombaton jöttünk vissza Vásárhelyre velük együtt, én még mindig köhécseltem kicsit, attól féltem, hogy ha apuval a fülorvosnál leszünk, és rámjön a köhögés, mit fognak gondolni? Még letesztelnek 😀 De mire eljutottunk a magánrendelőbe, szombaton délutánra már teljesen rendbejöttem. És arra a következtetésre jutottam (persze mindez csak rám vonatkozik!), hogy az immunrendszeremet gyengítettem le, és a bennem élő vírusok törtek fel, erőre kaptak, másképp hogyan betegedhettem le olyan gyorsan, egyedül, ott az erdő közepén? Bennünk élnek a vírusok, de csak akkor tudnak hatni, ha a szervezet ellenállóképpessége lecsökken. Ezért eldöntöttem, soha többet nem hajszolom túl magam, se fizikailag, se pszichésen! Amikor 2018-ban utoljára részt vettem egy futóversenyen, utána egy hétig fojtogatott a köhögés, mert akkor is megerőltettem magam. Utána másnap elutaztam Blankáékhoz, és mindenkinek kellett magyarázkodnom, hogy nem vagyok meghűlve, csak a nagy megerőltetés után “visszamaradt” ez a kis kellemetlen köhécselés. Nem kell higyjetek nekem, tudom, nem az számít, hogy mit mond valaki, hanem az, hogy ki mondja, ki állítja a valótlanságot! 😎, és szerencsére én nem vagyok senki, és így nem lesz semmilyen következménye annak, amit mondok! Mert ki olvas engem? Ötven, maximum száz ember, és ez még nem üti meg a kritikus tömeget, hálistennek!

A spanyolnátha idején azok a családok nem betegedtek meg nagy arányban vagy súlyosan, akiknél hagymakoszorú volt a házban a falra akasztva, ezt is most hallottam, így hát megkértem a hugomat is és az anyámat is, hogy feltétlenül legyen a lakásban hagyma, mert az kibocsát valamilyen ellenanyagot, ami megöli a vírusokat. Lehet nevetni a balgákon, de nekünk mindig az asztalon van egy tányérban az alma is és a hagyma is, szükségszerűségből, mert nincs hol tároljuk, a kamrában minden elromlik, és ezeket a kis gyors lefolyású taknyolásokat leszámítva, legalább három éve nem volt semmiyen influenzás tünetünk. Úgyhogy most megveszem a piacon a hagymakoszorút is, azt is kiakasztom! Anyám is ezzel mentegetőzött, hogy nincs neki koszorúba fonott hagymája, aztán megértette, hogy nem kell az feltétlenül felfonva legyen, így hát a minap egy tányérba ő is feltett a konyhaszekrény tetejére három méretes hagymát.

A delfinnel uszkálva 😁 Egy kiterjesztett képzeletbeli világban élünk, ezt már 22 éve, a Matrix óta tudjuk, akkor miért ne lehetne ez az Imperial szálló medencéjének aljára festett delfin akár valódi is? Az élmény mindenesetre – egy kis fantáziával – szinte igazi …

Szederfóbia

Egy kolleganőm azt ígérte nekem hajdanán, amikor még javában aktiváltam az állatmentőknél, hogy három kutyát fog örökbefogadni a menhelyről, majd ha házba költözik! Persze azóta se költözött házba, de most már megmondanám neki, hogy kettő is sok! Még azt is megkérdik tőlem, hogy miért ugatnak, ha valaki elmegy az utcán, nem lenne elég csak akkor acsarkodni, ha valaki be akar jönni a kapun? Én is szeretném ezt, de nem tudom, hogy értessem meg velük, mármint a kutyákkal? Legfeljebb úgy, hogy mindennap dél körül jól megsétáltatom őket, s akkor én se fogok senkire se acsarkodni, még arra se, aki legszívesebben kitekerné valamennyi kakasom nyakát, csak azért mert, hajnalban a kukorékolásuk felébreszti. Apropó a kakasok, egy rokonunk már feliratkozott egy kiskakasra, az ajánlat akkora érvényes, természetesen, amikor majd falun a házát felújítja, és párjával odaköltöznek. Szerintem addigra az én hangoskodó szárnyasaim rég itthagyják már ezt a siralomvölgyet! Egyet elvittem anyámhoz, és olyan szépen sétálgatott az udvaron, még a szárnytollait is vissszavágtuk apámmal, hogy ne repülje át a kerítést. Másnap elutaztunk, erre anyám gyorsan hívott egy segítséget, és levágták. Egy napból állt a szépséges szabad élete, még a Bodrival is összebarátkoztak.

Eléggé megdöbbentő ez a kép! Vajon, ha anyám ezt látta volna hétfőn reggel, még levágatta volna a Struccot? Nekünk ajándékozta a szívét! Lelkét, testét, mindenét! És főleg az életét! Volt pár döbbenetes képem az utóbbi időben, amelyek elgondolkoztatják az embert, hogy mi lehet a mi háromdimenziós világunk mögött vagy azon túl? Voltam egy temetésen például, nem túl régen, az özvegy megkért, hogy fotózzak, és egy véletlenül elkattintott képen megjelent a halott profilja, persze semmiképpen nem lehetett rajta, mert fedett koporsóban temették, és a kép a remeteszegi kápolna teraszán készült, ahol ő, annak rendje és módja szerint, fel volt ravatalozva. Csak sokkal később, hónapok múlva vettem észre, találtam meg a fotót, amikor próbáltam a fotóalbumomban rendet rakni. Azért ez már nem hiszem, hogy csupán a fény és árnyék játéka lehetett.

Idén volt tíz éve, hogy elhunyt Elizabeth Taylor. Nem tartottam számon, csak like-oltam az oldalát a Facebookon, most már hála a közösségi oldalnak minden nagy sztár virtuálisan továbbél, és szembejött velem egy “posztja”, így hát rákerestem. S megnéztem egy régi 1958-as filmjét, Macska a forró bádogtetőn (imádom Tennessee Williams-szet, pedig ha jobban odafigyelünk, sokminden az emberi kapcsolatok terén lehet már nem úgy zajlik, mint az ő darabjaiban), Paul Newman, a férjet alakítja, (mindketten olyan fiatalok még), most olvasom róla a wikin, hogy apai nagyapja magyar zsidó volt. Lehet ma már egy elhidegült párkapcsolat nem oldódna meg egy családi válságtól, nem lényeges, de engem legjobban az fogott meg, hogy Brick (így hívják az Oszkárdíjas népszerű színészt, aki itt az alkoholista kisebbik fiú szerepét játsza) bevallja halálos beteg apjának, hogy addig kell vedelnie a viszkit, ameddig kattan egyet az agya, lenyugszik, és a lelkiismerete nem kínozza többet. Most az erdőben masírozva a kutyákkal, én is rájöttem, hogy addig kell felfele menetelnem rendületlenül az erdei úton, ameddig az én agyam is lezsibbad, és a nyugtalanító gondolatok elcsitulnak benne: miért hagytam feláldozni a Struccot, bármennyire agresszív is volt, és mi lesz a többiekkel? Annyi kakas van a környéken, miért pont az én kakasaim zavarják a nyugalmat? Kettőt már odaígértem egy kollegámnak, aztán, hogy mi lesz velük, csak az Isten tudja…

Kilátás az előszobából, lehet csak a macsekok értenek velem egyet, de engem ez a látvány annyira relaxál! Főkakas a háreme két tagjával, Fehérkével és Fürjjel, valamint Fehérkakas és háttal a Kopasz.

A mágikus Feketét csak a holttestemen keresztül, Barnika Fővezér meg olyan kis önérzetes, szeretnivaló, vakmerő, fogalma sincs erről a kegyetlen emberi világról, ő védi a jérceháremét, velem is szembeszáll (különben hímtársaival jól megfér), a közelembe jön, meglebegteti szárnyait, így gyűjt bátorságot, majd felfújja nyakán a sörényét, és hősiesen nekemugrik. Olyan bátor kisoroszlán! Most hogyan szembesítsem azzal, hogy az élete egy fabatkát sem ér, késélen táncol, és a tenor, csengő hangja, amire ő annyira de annyira büszke, hogy naponta többször megvillogtatja tehetségét, nagyon sérti egyesek fülét? Nincs szívem ezt neki tudomására hozni, ő egy tyúkudvar-univerzumban él (persze ezt időközben már túllépte, mert megismerte az egész telket, összes kis szegletét, kiskertestől, teraszostól mindenestől), és azt hiszi, hogy ő ennek a világnak a kapitánya, védelmező vitéze. Ha valaki venné a fáradtságot, és velem együtt próbálná megfigyelni a baromfiak mindennapjait, nagyon meglepődne. Mennyire furfangosak, leleményesek, milyen pihenő- és búvóhelyeket találnak maguknak, hogyan fürödnek édeskettesben félórákat a homokban, a jércék hogyan járnak túl a kakasok eszén, amikor nincs kedvük hetyepetyélni, és hogyan “lop” magának egy kis élvezetet a kopasz, akit szárnyascsajok nemigazán komálnak. Nem is tudtam, hogy a kopaszság hátrány a baromfitársadalomban is! 🤔 Egy tyúkfarmon, ahol összezárva élnek, kevés mozgástérrel, lehet, hogy tragikus lenne a négy kakas jelenléte, de itt, ahol minden reggel felfedező útra indulnak, hol a diófa alatt kapirgálnak, hol a kert másik végében, a kismedence körül, itt nagyon is megférnek egymás mellett. Csak mi emberek is férnénk meg ugyanígy!

Nem tudom mennyire sikerült kikattintani az agyamat az erdei séta alatt, annyi tény, hogy visszafelé jövet eldöntöttem: mindennap átverekedem magam a lekaszálatlan mezőn, és végigjárom ezt az útvonalat. Ha sietek, és még vizet sem állok meg inni, akkor kb 15 perc alatt az erdő alá érek.

Egy lélek sem volt sehol, még egy nyúllal sem találkoztunk, és már épp megfogalmaztam magamban, hogy milyen steril ez az erdő, a szederbokrok kivételével, nincs semmi mozgás, semmi ehető, még egy száraz, rothadt gombát se találtam a földön, amikor látom, hogy jön szembe velem két félmeztelen ember, egy erősen lebarnult nő és egy férfi. A férfinak átható kék szemei voltak, csak rövidnadrágot viselt és szandállt, a nőn ehhez képest pluszban egy rövid, köldökön felül végetérő majó is volt. Megkötöm az állataimat, mire a férfi megszólal románul: Na lássuk, mi van ezekkel a kutyákkal! Hirtelen megijedtem, mi az ördögöt akarhatnak tőlem? Olyan eszelősnek tűnt a tekintete, a nő pedig annyira fekete volt, hogy az ijesztett meg. Őszinte vagyok, na! Aztán kiderült, hogy Amerikában élnek, csak barátkozni akartak Milo-val s Macival, itt nyaralnak, s gyakran kirándulnak. Meséltek egy feltúrt óriáshangyabolyról, hogy arra gyanakodtak, hogy hangyászmedve járt ott, én meg egy lehetséges őzike fekhelyről számoltam be, amit a négylábúak erősen megszaglásztak. Említették ők is a szedret, de nem mertek enni belőle, mert nem voltak biztosak benne, hogy ehető. Próbáltam meggyőzni őket, mutattam a kezeimet, hogy milyen lilák a nagy zabálástól, de láttam, nem jártam sikerrel. Gondoltam magamban: féltek a szedertől, s közben a kullancsoktól nem! Ilyen öltözetlenül az erdőben császkálni nem ajánlatos, még én is azt mondom, pedig én sem tartok tőlük, de azért jobb elkerülni a kis sunyi parazitákat. Miért bonyolítsuk az életünket, ha nem muszáj! De lehet ők be vannak már oltva kullancs ellen is! Nyugaton ez nagy divat. Majd ha “erdei gyümölcsmérgezés” ellen is beoltatják magukat, akkor majd meg merik kóstolni a vadon termett szedret! 😀

Maci talált egy koponyacsontot, megszidtam, hogy megszentségteleníti egy lehetséges fajtársa emlékét.

Ez a kép még a pocsolya megtalálása előtt készült, maradt egy kis víztócsa ebben a nagy szárazságban, egy bemélyedésben, abból ittak, aztán bele is csücsültek, s utána lerázták a sarat magukról a közvetlen közelemben, úgy hogy az amerikaiak már ilyen állapotban találtak bennünket, nekik is okuk lehetett némi előítéletre. 😀 Hazaérve aztán megnéztem még egy filmet Elizabeth Taylor főszereplésével, a híres Nem félünk a farkastól filmadaptációját, ahol “kétszeres” férjével, Richard Burtonnel játszik. Kétszeres, mert kétszer ment hozzá, itt jöttek össze, állítólag, ez alatt a forgatás alatt. A darabot Edward Albee 1961 és 1962 között írta. És most lehetőleg szó szerint idézem a párbeszédet a fiatal biológus és az idősebb történész között, utóbbi a Burton (kb a 25-dik perctől hallható):

“A génjeink átrendezésével mindenkit egyformára gyúrhattok! Gondolom a művészeteknek lassan bealkonyul, de jön a magadfajtájúak civilizációja, a kultúrák, fajok nyilván eltűnnek, a hangyák átveszik az uralmat!” A biológus válasza: “Hát ehhez nem sokat értesz!” Burton: “De a történelemhez igen! És megérzem a veszélyt! Nem lelkesít a távlat, nagyon sötéten látom ezt a dolgot!” -hangzik el 66-ban egy filmben, amelynek szövegét a hatvanas évek elején írták, amikor még a kromoszóma szó sem volt túlságosan használatos a köznyelvben, a géntechnológia fogalma talán nem is létezett! Kis túlzással, megjósolta a jövőt, ahogy a kultúrára vonatkozó konkrét előrejelzést Woody Allen is megfogalmazza Manhattan című alkotásában, 1979-ben. Az is sokkoló, hogy mennyire jelen volt már akkor a televíziózásban a népbutítás! – a kis komikus ördög, akit különben imádok, emiatt hagyja ott tévés állását a filmben.

Liz Tayler és Burton szemben egymással, a háttérben a biológus a butácska feleségével. Ezek az ijesztő kékszemű szőke magasak! 😂

Most egy csúnya fotóval fogom befejezni. Így nézett ki az udvarom ezelőtt pontosan három évvel, a FB dobta fel ezt az emléket, még meg is osztottam akkor, csupaszcsiga invázió idején! Szörnyűség! Na ez most hála a szárnyas srácoknak megszűnt, igaz, hogy a veteményeskertemnek is annyi, így a csigák sincs már miben olyan nagy kárt tegyenek. Azért ne túlozzak, maradtak még majorságmentes, feltáratlan területek! Egy ideig… Szóval két kakaska (Fehér és a Kopasz) hamarosan költözik a kollegámhoz falura, ez már eldöntetett, s megmarad a Fővezér meg a Mágikus. Aztán Isten irgalmazzon mindannyiuknak! 😊

U.I.: Esetleges további panaszokat hajlandó vagyok friss házitojással orvosolni!

Amit nem fogok megbánni!

Na álljon meg a menet! Mindig egyetértek ezekkel a nagy bölcseletekkel, de komolyan, sőt hajlok arra, hogy mindig igazat adjak nekik, de most már tik-tok-on is szembejött velem, hogy mit bán meg a halálos ágyán az ember, és rájöttem, hogy velem valami baj van! Mert én általában azt szoktam megbánni, amit teszek, tettem, nem azt, amit kihagytam! Azt, hogy túl gyakran mondtam, szeretlek! annak is, akinek nem kellett volna, hogy nem maradtam benne egy biztonságos kapcsolatban, amikor benne kellett volna maradnom, hogy mindig túl nagyot álmodtam, amibe aztán beletört a bicskám, hogy nem törődtem eléggé azzal, mit gondolnak mások rólam, mert lehet akkor visszafogtam volna kicsit magam, és életem ponyvaregényét sem írnám meg! 😀 És amikor utazni lehetett mindigis utaztam, elutaztam akkor is, amikor nem volt rá pénzem… Inkább ettem a szárazkenyeret Rómában, csak hogy láthassam a Fontana di trevit.

Ott, aki azt a pénzérmét dobja a kútba, az apám. 😉 Jó lett volna, ha ő lett volna, de nem ő volt sajnos, csak az az idegen úr meglepően hasonlított rá. Apu is pont így dobta volna, aki ismeri őt, egyet fog érteni velem. És azt a tényt, hogy túl kevés időt töltöttem a szüleimmel, azt egészen biztosan meg fogom bánni! Most hétvégén, ha minden igaz, és ha meglesz végre javítva az autónk, akkor remélem elutazhatunk Újlakra, mert annyira várnak már!

Túl keveset dolgoztam a saját magam fejlesztésén, túl keveset tanultam, olvastam, amikor lett volna rá lehetőségem sokkal többet tanulni, olvasni. Abbahagytam a síleckéket, időnap előtt (már az első nekilendülés után), és később a lovaglást se sajátítottam el rendesen. Ami pedig azt az idézőjeles “szörnyű munkahelyet” illeti, hát többször is szándékomban állt otthagyni, de valahogy a körülmények mindig ellenem játszodtak, és utólag mindig rá kellett jönnöm, hogy jól döntöttem, mert mi a frászhoz kezdenék most a rádió nélkül? Földönfutó lennék, aki még egy strandnapot se engedhet meg magának! Lacipárom nem alkalmazna könyvárusnak, így is ingerült, ha félórára beugrom hozzá, mert mindent azonnal meg szeretnék reformálni. A kiadott könyvek minősége miatt aztán a végén még engem és csakis engem terhelne a felelősség. Ezért hát job(b), ha mindenkinek megvan a maga job-ja, és egészségesebb, ha a szakmai élet a magánélettől külön van választva. Még így is olyan borzasztóak a hétvégék itthon: engem zavar, amikor ő egész nap telefonon beszél, őt meg zavarja, hogy ez engem zavar. Még szerencse, hogy nyár van, és ki lehet menni, az agyat kiszellőztetni, a kert másik végébe, ahova nem hallatszik el se tik-tok videóhang, se telefonbeszélgetés. 😀 Tudom, velem van a baj!

Most szerzem a tapasztalatokat az emeletes tyúktartás terén. Nagyon izgalmas, habár néha fárasztó, mert magasra kell nyújtogatni a kezeket. Az élelem feldobása még nem megy annyira precízen.
A világ tetején, és magasan az emberek és kakastársak fölött, de jó!! El lehet látni tiszta időben még a harmadik szomszédig is!
Ez meg a strucc hűlt helye, ide volt elkülönítve rossz magaviselete miatt, de evadált, ahogy Laci mondja, s Maci most élvezkedik benne. Milyen jó kis kuckó, pár percig igen, csak nehogy itt kelljen lakni véglegesen!!

Na akkor most vissza a földre! Lejárt a nyári szabadság, ami alatt több blogbejegyzést is elkezdtem, de egyiket se fejeztem be. Voltunk pár vizes helyen, és itthon is történtek kalandok. Például az, hogy Kicsicica egyik este megszökött, kisurrant a nappali hátsó ablakán, amit nem csuktam be rendesen, és a tapasztalt, szemfüles Öregpici, a rangidős macska, kinyitotta. A nagycicák a teraszról nem mozdultak el, de a Kicsi felfedező útra indult. Én akkor este döntöttem el, hogy másnap hátralevő két szabadnapomon a Bözödi tónál fogok sátorozni (rövidítve szeretem mondani, pedig Bözödújfalusi helyesen!), egyedül, mert Laci ebben nem akart a társam lenni, de mivel egész éjjel a Kicsit vadásztam, másnap hulla voltam, és a sátoros kaland így elmaradt, de majd bepótolom! Úgy éjfél után 1-ig az udvaron éjszakáztam, de aztán elkezdett esni, és bekényszerültem az előszobába, onnan kémleltem a kinti világot. Nem részletezem, a Kicsi megjelent, elbújt az eső elől a kölcsönkocsi alá (majd erről is lesz sztori), aztán onnan hátrafutott a teraszra, onnan vissza előre, úgy félt tőlem, mintha valamikor bántottam volna! 3 óra körül lefeküdtem elgyötörten, de kissé megnyugodva, mert legalább tudtam, hogy az udvaron tanyázik. Hajnali 5-kor Macikutya keltett, hogy engedjem ki, s amikor kimentem, gondoltam egyet, kiengedem a Kicsi “anyját” is, hátha előjön a kis haszontalan! Meséltem, hogy Cicát pótmamájának tekinti, amióta a kocsi motorházából meglepetésszerűen előbújt, lásd egy régebbi bejegyzést. Igazam lett, ott volt a virágoskertben, és úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne, épp füvet reggelizett. 🤦‍♀️ Cicával közelmentünk hozzá, és akkor hozzánkszaladt, pótmamával összepuszilóztak, és én egy óvatlan pillanatban elkaptam az irháját.

Itt még mindenki a helyén van 😀😎. Sokszor azon töprengek, hogy ez a Kicsi nem vadmacska keverék-e, annyira vad a tekintete, és nem tudok a bizalmába férkőzni sehogyse. Csak a Cicán keresztül folyik a kommunikációnk. De lehet ezt már meséltem…

Na, ha ezen az uncsi részen sikerült átverekednetek magatokat (mert nem mindenki állatbolond, mint én), akkor elmondom, hogy tegnap volt az első munkanapom, és fél háromra meg is lettem sikeresen a melóval, és újra megszívleltem, hogy mi mindent nem fogok megbánnia halálos ágyamon, és akkor rájöttem, hogy azt biztos, hogy igen, ha egy ilyen gyönyörű meleg napon nem úszkálok egy kicsit! Hát összekaptam magam, és gyorsan hívtam egy taxit, mert az idő ugyebár pénz. Becsszó, 10 perc alatt a városon kívüli Apolló strandon találtam magam. Egyedül a vízzel és a sós levegővel. Még üres napágy is akadt. Szidjuk azokat az ágyakat a tengeren, hogy drágák, de annyira el tudnak szigetelni a külvilágtól, biztosítják a személyes teret, amire pedig még napozás közben is nagy szüksége van ám az embernek! Persze, amit most olvasok, hogy a román tengerparton, Mamaia-n 90 lej egy ágy, az már kissé túlzás!

Még egy forgószelet is kifogtam, hogy mik vannak!, csak úgy szálltak, keringtek a blúzok meg szoknyák, kavarogtak a levegőben, ezt az ernyőt meg felborította, s aztán ahogy jött, olyan hirtelen el is ment. Ezt csak mesélték, mert én közben a vízben mással voltam elfoglalva (masszíroztattam a nyakam a lezudóló vízsugárral).

Egyedül voltam, mégis pár beszélgetésnek a fültanuja lettem, akaratomon kívül is. Volt egy idősebb nő, aki elmesélte egy másiknak, hogyan halt meg a férje ezelőtt 13 évvel. Azt tudni kell róla, sorolta, hogy volt egy májműtétje, ciszta vagy mi, 34 éves korában, de ettől eltekintve, elég jó egészségnek örvendett. Aztán ezelőtt pont 13 évvel csúnyán elesett, és megütötte a hátgerincét. A családorvos kiállította a küldőpapírt, hogy menjenek kivizsgálásra. A klinikán az orvos nagyon inszisztált, hogy Hai sa va facem vaccin antigripal! És addig-addig győzködte őket, (olyan hatvan év körüliek lehettek akkor, ahogy én a beszélgetésből kiszűrtem), amíg beadatták maguknak az influenza elleni oltást. A férje belázasodott, bronhitiszt állapítottak meg nála, befektették a korházba. Kb. tíz napig kezelték, és egyik reggel, amikor a néni ment látogatni, már ki volt tolva ágyastól a folyósóra, letakarva, tüdőembólia végzett vele, mondták az asszisztensek. (Nem volt ideje szegény embernek azon elmélkedni, hogy mit bánjon meg és mit ne!) A családorvos összeállította a dossziét, hogy panaszt tegyenek az orvosi kamaránál, de a nő nem akart cirkuszt. Ha már úgyis megözvegyült, békében akart továbbélni. Kérdi a beszélgetőtársa: És ezek után maga beoltatja magát? Mire a néni: Én már be vagyok oltva, pfizerrel. De a harmadikat nem hiszem, hogy beadatom. Legyen elég ennyi!

Fura egy eset, nem tudtam, hogy az influenza elleni oltásnak is vannak ilyen “járulékos” áldozatai. Habár hallottam párszor, hogy utána nagyon rosszul voltak ismerősök, átestek egy komolyabb kis grippén. Akkor meg mire való az oltás, ha még súlyosabbá teszi a betegséget, amit lehet el se kapott volna az ember? Érthetetlen az egész. A fejlődésnek ezen a szintjén, hogyan lehetséges ez, hogy egy egyszerű influenza elleni vakcina sem teljesen biztonságos? Sőt bele is lehet halni…

Hát nem szép hely? Van aki kétszáz-háromszáz kilómétert utazik, hogy itt nyaralhasson, én meg hagyjam ki?

Három férfi a sósvízű medence másik sarkában, magyarok, amatőr zenészek. Te hallottad az hogy húzza? Megkezdi D dúrban s befejezi C mollban! Mondom neki, tartsad te a hangszintet! De nem tudja! Engem azért hívnak a cigányok zenélni, mert én tudom a szövegeket is, minden nótának legalább két versszakát, kívülről. Ők nem képesek megtanulni. A másik témát vált: Sokszor olyan dohányfüstbe muzsikáltunk, hogy hiába szellőztettem ki másnap a ruhámat, nem ért semmit, olyan büdős volt, még mosás után is éreztem azt a kocsmaszagot! A színpadra jött fel a füst, felszállt oda hozzánk. Cudar dolog az a bagózás, ismerted Ferit? Levágták mind a két lábát, csináltatott protézist, de nem tud véle járni, most ül a szekérbe! Attúl van az a nagy vérnyomás, elszűkűlnek az erek, a szív erőlködik, hogy pumpálja a vért, nekem is olyan hideg a lábom mindig, rossz a keringésem, már októberbe vastag zoknival járok. Pedig nem is cigiztem, csak ahogy mondják, a mulatságokba passzív dohányos vagy! Most nagy nekem is a vérnyomásom. Láttam az Antenna tévében azt a doktornőt, Mirela vagy Mariana Pop, már nem emlékszem pontosan, felhívta a figyelmet, hogy az ilyenek ne oltakozzanak, mert veszélyes! Csak ezt nem mondják hivatalosan! Meg akit rákkal kezelnek, annak se tesz jót! A másik, aki a nóták szövegeit birtokolja, megjegyzi: Ez a sósvíz se jó a vérnyomásosoknak, félóránál tovább nem szabad lenne benne ülni! Nagy Béla is meghalt, infarktusba, értesített a felesége, elmentem, hogy lássam, mit tudnék használni a dolgaiból, elhoztam egy állványt, de nekem egy alsó párna kéne igazán, a hegedűm alá, az meg nem volt neki. A társa replikázik: Óh, hát menj el te egy szaküzletbe, kapsz ott, amit csak akarsz, van ott minden!

Mondjon bárki, bármit az Apollóról, hogy hívő a tulaj, meg nem szabad benn szeszesitalt fogyasztani (az tán nekem nem is hiányzik olyan erősen!), meg csak a kijelölt helyeken lehet cigizni, én imádom ezt a helyet! És a nagy, édesvizű medencét még le se fotóztam, ott zajlik az igazi élet, szinte teljesen egyedül lehet lubickolni! 🧚‍♀️