Vasárnap, Maros-parti kutyasétáltatás, előtte ócskapiacolás. Vettünk egy szánkót, lealkudtam sikeresen 150 lejről 130-ra, és ahogy ott húztuk magunk után körbe-körbe a piacon, ahol a használt ruhákon, elnyűtt bakancsokon és autóalkatrészeken kívül szinte semmi nem volt már, legalább tízen megkérdezték, hogy eladó-e? Laci mindannyiszor nemet mondott, de hozzátette nagy fontoskodva, hogy 200 lejért vette, ami engem módfelett idegesített. Ha mégegyszer hazudik, itthagyom! – jelentettem ki, de őt ez cseppet sem érdekelte. 🤣 Inkább élvezte a helyzetet, és azért is elmondta még vagy háromszor, hogy igenis 200 lejbe került! Nagy keresete van a szánkóknak, ez volt az utolsó az egész ócskán, igaz fél 1-re értünk oda megint, és az eladó azzal dicsekedett, hogy reggeltől legalább egy tucatot eladott. Laci meg azon morfondírozott, mi lenne, ha továbbadná kétszázért, és akkor nyernénk rajta 70 lejt. Persze, csak azért mind hajtogatta ezt az aberációt, hogy engem bosszantson. 😃

Megálltunk egy erdőszentgyörgyi standnál, és vettem egy olvasószemüveget 15 lejért, a patikában ugyanaz 28. Szóval csak nyertünk valamit, ha már nyereségről beszélünk! Jó vásár, így is mindig keresem a szemüvegeimet a házban, és van amikor egyet sem találok, pedig legalább négyet felgyűjtöttem már minden eshetőségre: egyet a táskámban hordozok, egy van kéznél a nappaliban, egy a hálószobában az éjjeliszekrényemen, és egy a konyhaszekrényben, a kagyló fölött. Nagyon “hendinek” érzem magam, amiért szemüveggel kell olvasnom, és a tehetetlenség dühe fog el, amikor gyorsan meg kell nézni valamit, és nincs amivel. Úgy hogy a négy mellé, most – a változatosság kedvéért – még vásároltam egyet az ócskáról. Laci jókedvében (a jófogás örömére!) megkért, hogy üljek fel a szánkóra, és úgy vonultunk ki szánkózva, a kezemben (a szemüveget és egy pár kínai zoknit tartalmazó) egylejes “pungával”. A Laci nagy lendületétől és egyre gyorsuló sebességétől az első kanyarban természetesen a zacskót leejtettem, kicsúszott a kezemből a szánkó alá. Kiáltottam rögtön neki, hogy hó!, őkelme meg is állt, felkaptam gyorsan a vásárfiás zacsit, lecsekkoltam, hogy benne van-e minden, úgy láttam, igen, és utaztunk nagy vígan tovább: ő mint igásállat, én pedig mint utasa.

A hídra felérve azonban rájöttem, hogy a szemüveg mégiscsak kiesett a zacskóból, visszamentem letörve, el egészen a néniig, akitől a cirokseprűt vettem. Mert a szánkózás előtt megejtettünk még egy seprűvásárlást is (a sok hósepréstől a régi elkopott), és egy kisebb szóváltás is kerekedett köztünk, hogy gyalogoljunk-e át a Maroson, beszakad-e a jég alattunk vagy sem? , vagy ha beszakad, nekem ott a szánkó, neki meg a seprű (vagy inkább fordítva🤣😂🤣) , nem süllyedünk el semmiképp! De Laci nem ment bele a kalandba. Így hát frusztráltan és bosszúsan visszakullogtam megkeresni a frissen vásárolt szemüveget, és visszafelé jövet meg is találtam! Győzelem! Csakhogy valaki időközben véletlenül rátaposott (ezen nem is csodálkozom, hiszen ott volt az út közepén), szétment teljesen a tokja, de a törlőkendőcskéje megvolt, és az aktív része is sértetlen maradt (mármint a lencsék), csak a két szára tört le, sebaj! Örömujjongással felkaptam, hogy mégse veszett kárba a 15 lejem, majd két dróttal fogom rögzíteni a fülemhez, mint egykor petrinagyapám tette volt, szükség esetén persze. Úgyis csak 5 esetből egyszer kerül rá a sor! Boldoggá tett, hogy megkerült, szinte csodával határos módon.

Ennek ellenére mégiscsak a hídon mentünk át, nem kockáztattunk, habár láttunk egy pozitív (vagy elrettentő?) példát: egy középkorú embert szépen átgyalogolni a jégen. Hazafelé az egész utca tele volt varjúval, olyan Hitchcock hangulat uralta a negyedet, amit én rendkívüli módon izgalmasnak találtam. Készítettem is pár fotót. Lásd fennebb!És este végre megtaláltam, egy román site-on a Bármi megteszi című filmet, Woody Allen alkotását, ami eddig kimaradt a “filmográfiámból”.

Olyan felemás volt ez a vasárnap is, sok minden egyebet szerettünk volna még tenni, amit nem tettünk, a kaja is megfeküdte a gyomrunkat, a szárnyasok jól összepiszkították a teraszt, és a tyúkok mégcsak nem is tojtak. Észrevettem, hogy csak akkor tojnak, ha süt a nap, bármennyire is hideg az idő, mindig találok a fészkükben egy-két tojást. Ha pedig megenyhül, de nem süt ki a nap, akkor hiába is keresgélek, nincs egy fia tojás sem az úgynevezett nyárikonyhában. A napsütés termeli hát a hormonokat (is). 😉 Szóval akkor eldőlt a ki-volt-előbb-vita a hormonok javára: nem győzött sem a tyúk, sem a tojás!

Attól tartok, hogy idén már nem lesz több szánkózás, kitavaszodunk végre valahára (mondom én, aki imádom a telet!), és ezzel az emberi butaság kultúrtörténetének újabb figyelemreméltó fejezetét is lezárhatjuk – Lacipárom szavaival élve – szép lassan …