Ma van nagymamám születésnapja (vagyis volt a tegnapelőtt), pontosan 110 éve született. Gondoltam írok egy kis humoros szösszenetet a Nagymama-interjú kötetem kapcsán, behelyettesítem például a kötényt a szájkosárral valahogy így: “Ides, akinek a maszkja olyan tiszta vót mindig, mind a patyolat!” – elég hihetőnek hangzik, nem? Meg hogy “Ides a kezit a kis rozsdás lavorjába húsz másodpercig csak mosta, mosta… És amikor a bótba ment, szípen illedelmesen megvárta, ameddig kijött egy vevő, s csak azután lípett bé, hogy tarccsa a távolságot!” Annyira hihető, hogy pár év múlva már fel se tűnik, hogy volt kovidkorszak előtti idő is! Hisz Streinu-Cercel atyánk megmondta: oltással is még 2023-ig kell hordanunk a maszkot! S amit ő kijelent, azt nem árt komolyan venni!

A nap tükröződött a híd fölött, aztán meg a híd alatt, a halászok hibernálnak ilyenkor, hát birtokba vehettük az ő területüket is, ott haladtunk közvetlenül a vízpart mellett, annyira felüdítő érzés volt! Főleg számomra, aki csak egyszer egy héten hagyom el a házat. Max kétszer, ha van valami esemény a városban, amelyre pont engem, szerencsétlen fejemet, küldenek el. S ott ülök a sajtótájékoztatón, amelyet nem is az a személy tart, aki meghirdette, és csak egyetlen dologra tudok gondolni: mi a fenét keresek én itt? Olyan idegen ez a világ nekem! Nem is értem, miről van szó! Szerencsére, ettől a ténytől nem rémülök meg már annyira, mint régebben szoktam volt, amikor lázasan jegyzeteltem, és fogalmam se volt, hogy mit. Valahogy bennem a rádiós kezd eltompulni, és kezdek átlényegülni bloggerré. Rádiósként pedig azért imádkozom, hogy lehetőleg csakis olyan interjúk jussanak nekem osztályrészül, amelyeknek indítókérdése megfelel a “Mire lettek figyelmesek?” sémának! Végülis ezzel az új világgal, így vagy úgy mindannyian átváltozunk. Ki ilyenné, ki olyanná, beolvadunk, vagy ellenállunk, és a szakadék köztünk egyre csak mélyül és mélyül… S ki tudja, hol áll meg!? Apropó, mélység! Olvasom, hogy Olaszországban beszakadt egy Covid-kórház parkolója. Csak úgy, minden előjel nélkül! Intő jel! 😀 A norvégmintás esetet meg se merem említeni! Különböző effektusokról vagy jót, vagy semmit!!

És nem igaz, hogy nem járok ki, (majdnem) minden második nap elmegyek Szentkirályra (bicajjal!), a forráshoz vízért, mint a mesében, csak énutánam nem jön el a hercegem, hogy kimenekítsen a Hétfejű sárkány karmai közül. Mert a rutin is lehet egy tűzokádó sárkány, hát nem? Aztán hétvégén próbálunk a Maros-parton sétálni, amint említettem, s amint azt a fenti kép is illusztrálja. Most szombaton történt egy egészen szokatlan esemény is! Alig fordultunk ki az Aladdin bútorturi utcájából jobbra, előttünk feltűnt egy rendőrautó. Mondom Lacinak, ne előzd meg! Erre a rendőrkocsi lelassított, és a Tempo hotel előtt közvetlenül megállt, és elkezdte vadul villogtatni a fényeit, meg szirénázott, olyan csúnyán, ahogy mostanában szokott, fülsüketítően, félreismerhetetlenül. Lehúztunk hát mi is előtte jobbra. Kiszáll egy kékszemű pufi (így hívjuk mi a fiatalokat), odajön az ablakhoz, és elkéri a Laci meg az autó aktáit. Hálistennek, minden megvolt, még a talon is, utolsó percben előkerült a kesztyűtartó aljából, még én se estem pánikba, és a bundás népség se mukkant/vakkant egyet sem! Csodálkoztam ezen, hisz ha néhai Didilány kutyámmal történik ez, ahogy az ablakot lehúztuk volna, azon nyomban a rend emberére vicsorította volna fogait, és rendesen megugatta volna, mi meg csúnyán bevettük volna a kefét! De a rendőrnek tetszettek a négylábúak, megdicsérte őket, erre Laci egyből témába tette: Merem pe malul Muresului la plimbare! Én meg odasúgom: Remélem, nem ittál! Erre kedves párom jó szigorúan megnézett, hogy merek ilyet kérdezni, egy ilyen komoly ellenőrzés alatt!? De a közlekedési rendőr nem hallotta a kérdésem, megvizsgálta az aktákat ott helyben, az ablakunk előtt, nem vitte el a kocsihoz, hogy a rendszerben lefutassa őket, visszaadta, majd udvariasan elköszönt. Azóta se értünk semmit, (“s az orvosok a halált” – Csík Zenekar).

Mit akarhatott tőlünk a hivatalos “szerv”? Miért váltunk hirtelen gyanussá? Mert nem előztük meg a rendőrkocsit, és lelassítottunk? Mr. Bean amerikai útja óta tudjuk, hogy nem szabad a rendőrök előtt gyanusan viselkedni! Vagy látták, hogy három kutya van hátul, és azt hitték, hogy ki tudja milyen alantos célból szállítjuk őket? A kutyák miatt aggódtak volna, ezt nehezen tudom elhinni! Bár örülnék neki! Laci azt is feltételezi, hogy a maszk miatt őt nagyon fiatalnak nézték (egyfolytában hordja, ha kell, ha nem!). Ki ez a hülyegyerek a volánnál, lehet nincs is hajtásija! S ráadásul, azt írja az álarcán, hogy tikk-tokk! Sok variáns felmerült a fejünkben, de semmi elfogadható magyarázat. 😐

A Maros-part egy csodálatos hely, és jaj! Nem indokoltam még meg a címet. Erről már többször akartam írni, hogy én évtizedek óta érzem azt, amikor az otthonom elhagyom, hogy egy anyafarkas vagyok, aki portyázni indul, kimerészkedik a félelmetes, veszélyekkel teli külvilágba, hogy megpróbáljon élelmet szerezni magának és otthonmaradt kicsinyeinek. Aztán minden délután, hazatértemkor hálás voltam a fennvalónak, hogy sikeresen letudtam ezt a napot is, a portyázás sikerrel jár, az anyaggyűjtésből megélek, ügyes-bajos dolgaimat is elintéztem, hátradőlhetek! Most 2020 tavasza óta méginkább ilyen portyázásnak tűnik a lakáselhagyás, úgy érzem magam, mint egy vad, hisz a legtöbb vadállat is csak vadászni, élelemgyűjtés céljából hagyja el barlangját, búvóhelyét. És minden alkalommal, amikor a forrásról hazafelé tekerek, dülöngélve, próbálva tartani az egyensúlyt a kétliteres palack súlya alatt, miközben szűk kis utcánkban az autók kerülgetnek, akkor is olyan érzésem támad, mintha egy hős lennék, aki sok próbatétel után, végre megszerezte az életvizét!