A Most-ban lenni

Rég nem írtam, pedig mindig ihletett állapotban vagyok, csak az sajnos nem elég 🤣Neki is kell veselkedni, és (elektronikus) papírra is kell vetni az észleléseket. Nem mondhatom, hogy nem lett volna időm, csak kicsit elbizonytalanodtam, elkényelmesedtem. Elkezdtem írni a szeptemberi summertime élményemet, s mire valamire jutottam volna vele, az őszi kánikula leköszönt. S arra eszméltem, hogy annyira megöregedtem időközben, hogy egy vasárnapi Tekerj akció miatt egész héten stresszelem magam. Szerencsére Kinga kolleganőm is velem tartott, így nem boldogtalankodtam egyedül a városban a check point-tok keresgélése közben. Ami amúgy egy izgalmas dolog volt, olyan tájfutásszerű, azzal a különbséggel, hogy bicajjal kellett a szervezők által megjelölt pontokat megtalálni. Alig várom, legyen még ilyen, jövőre újra benevezek! Mi a Meleg ételt a szegényeknek projektért tekertünk, de utóbb láttam, hogy volt a kóbor cicák ivartalanításáért projekt is, és a sérült vadállatok rehabilitációjáért. Mindhárom célt bevállalnám, szívem szerint 🙂 Röhej, mi? Múlt hét elején még az egyetlen cél miatt is izgultam!

Kinga egy profi városi kerékpáros, ha nem tudtátok volna róla! Bátor, bevállalós, én már teljesen kiestem a gyakorlatból.

Az az igazság, hogy nagyon lelassult a ritmusom, amióta itthonról dolgozom, de az nem is lenne baj, úgy érzem, most jött el az a boldogság, amire évek óta várok. Az más dolog, hogy ehhez kellett egy pandémia. Ami nagyon sajnálatos, de ha megnézitek a Fertőzés, vagy eredeti címmel a Contagion nevű filmet, rájösztök, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna! A protokoll ugyanaz, a tábori korházak is ugyanúgy épülnek, a szakemberek is pontosan úgy állnak ki a “popor” elé, ahogy itt mifelénk tették, még a devenér is megjelenik a végén, egy apró eltérés csupán az, hogy a pusztító vírus nem Wuhánból érkezik Európába, hanem Hong Kongból vándorol Amerikába. Mert hát a filmekben minden fontos dolog a tengerentúlon történik. Az UFÓ-k is oda szállnak le általában.

A befejezetlen blogomat, a szeptemberi summertime-ot mégis kicsit előkaparom, lássam, mi érvényes még belőle. Pár napja, amikor még tartott, úgy éreztem, olyan ez, mint októberben Egyiptom, amikor nyári meleg van, de este fél 6-kor már alkonyodik. Szokatlan ez egy négy évszakhoz alkalmazkodott szervezet számára. Szeptemberben általában esni szokott, a tavalyi biciklitúránkon még talajmenti fagy is volt a Székelyföldön, most meg mintha örök nyár szakadt volna ránk, ahogy feljön a nap, és a reggeli harmat felszárad, 30 fokos kánikula áll be. – Írtam egy héttel ezelőtt, de az ősz közben csak kezdi éreztetni hatását. És hiába a trópusi nyár, a vinettáim (padlizsán, ha valaki a szomszédból olvas) csak nem akarnak növekedni, azoknak mégiscsak déli klímára van szükségük.

A dohányvirág legalább szereti nálunk, Laci párom egyfolytában azt kérdi tőlem, hogy nem ennek a leveléből készül a pipadohány? Őszintén, nem tudom, de arra határozottan emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, Újlakon a szomszéd néni háza falán körbe, felfűzve száradtak a nagy, hosszúkás, sárga dohánylevelek. Azt hiszem, akkor a magántermelőknek fizettek érte a gyárak, most – ahogy látom az elrettentő filmekben- , inkább tehénvizeletet tartalmaz meg kátrányt a cigi, mire ahhoz még dohánylevél is?

Mivel ez csak egy szelíd napló kíván lenni, akkor elmesélem, mint diákkoromban egy magyarországi levelezőtársamnak, hogy mivel foglalkozom szabadidőmben. Főzök, takarítok is (!), bár nem látszik, ellátom az állatokat, hiszen ez nem egy lakás, ez inkább egy minimenhely!! Még nem említettem, hát akkor most mondom, mert én is most jöttem rá! Ide nem is nagyon lehet jönni vendégségbe, mert a kutyáknak idő kell, amíg az idegent megszokják (aki nem biztos, hogy hajlandó lesz kivárni ezt az időt), a cicák pedig, a Pici kivételével (aki emberbarát), elbújdosnak, és végig, amíg a vendég nálunk van, én rettegésben élek, hogy vajon hol lehetnek, nem szorultak-e be valahova, hiszen csak a házban tudnak elbújni. Nem engedem ki őket az udvarra, csak ha én is kinn tartózkodom.

Általában Pici dönti el, hogy mit hallgassak, rengeteg hangoskönyvet hallgatok mostanában, egy csomó el van indítva, folyamatban van, de főzés közben arra figyelek fel (arra leszek figyelmes 🤣), hogy egy egészen más, idegen könyvet hallok, amit nem ismerek, és amit Pici választott ki nekem.

Aztán meg néha sütök, akkor is a macskák befolyásolnak, amint az mindjárt kiderül a lenti illusztrációból. És olyan szokatlanul hangzik már nekem, amikor egy krimiben hallom, hogy egy idős nő, akit meggyilkoltak, egyedül élt a három macskájával, és nem tartott fenn semmiféle kapcsolatot a szomszédokkal. Érdekes, hogy már én is a másik táborhoz tartozom, és nem azokhoz, akik fura szerzetnek tartják az ilyen különc, idős néniket! A kilencvenes években írtam egy cikket a Magyar Szóban az Északi kisasszonyokról, akik a sztánai állomás mellett laktak egy ódon villában, a két haború között, és lejártak a faluba kéregetni a sok-sok macskájuknak. Úri vénkisasszonyok voltak, petrimamám mesélt róluk, akkor még én is különösnek tartottam, hogy valaki ilyen áldozatot hoz, és több tíz macskával osztozik a lakásán. Milyen idióta is voltam!

Itt a fánkom, amely véletlenül sikeredett cica-fejszerűvé, Kicsicerkófnak egészen elnyerte a tetszését!

Amióta távmunkás vagyok, szeretek elmenni eseményekre, és egészen másképp élem meg a rádióba való heti egyszeri bemenetelt is. Minden olyan más, érdekes, mozgalmas a város, utána kedvem van a Penny-ben a kasszásnővel kicsit elcsevegni, főleg, hogy ő is macskás. Hogy már megint ide keveredjek vissza, a cicatémához. Olyan élmény ez, mint nagymamáimnak a városbamenés volt havonta egyszer. Én is mindent megbámulok, észreveszek minden változást, a friss grafittit a falon, pl.

Hogy ez mekkora nagy igazság! A Hosszú utcán végig azon gondolkodtam, hogy ezt fiú vagy lány írhatta? Agatha Christie biztos szépen kikövetkeztetné … a fal, az ablak, az ablakban lógó függöny színéből, a sarok pozíciójából, az írás dőlésszögéből, és más gyanus, árulkodó jelekből … amire én nem vagyok képes…

Reggel ugyan hidegek vannak már, 6 fokra is lehűl a levegő, de azért délután még lehet napozni, kihozom a minicicát, és szuperül elvagyunk mi ketten, ő a kis pórázán bejárhat nagyobb területet, mert a póráza egy zsinóron mozog a kiskert és a kisdiófa között, én pedig napfürdőzöm, időnként kiakasztom, ha beakasztja magát, és élvezem az idei hosszú forró nyár utolsó napsugarait.

Örülni a mának, vagy inkább a most-nak! Nem olyan nehéz ezt begyakorolni, higyjétek el!

2 thoughts on “A Most-ban lenni

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s