Végre utazunk! Olyan nagy előkészület előzte meg a szombati indulást, hogy szinte már képtelen voltam örülni annak, hogy kimozdulunk három hosszú hónap bezártság után.

Megcsodáltam a zöldes-sárgás mezőket (megkérdeztem magamtól, Milyen volt szőkesége? de már nem tudtam megválaszolni 😃), megállapítottuk, hogy máshol is csonkítják a fákat, nemcsak Vásárhelyen, és kifogtunk pár zuhét, de ebben már semmi szokatlan nincs, gondolom, ti is elfogadtátok, hogy Indiában élünk a monszun ideje alatt éppen. Jó kis tapasztalat, lehet soha nem lesz több ilyen, miért ne élveznénk ki? Ilyen még nem volt, az én életemben legalábbis, és nem tudom, hogy Médárd nap-e az oka vagy sem, mert nekem úgy rémlik, hogy azon a napon, junius 8-dikán, itt nálunk pont nem esett.

Kolozsváron meglátogattuk a húgomékat, a kis 5 éves unokaöcsém már legómester, nem akartak az esőben elengedni, főleg amikor megtudták, hogy nincs nálunk a motorház kulcsa. Miért nincs? Mert Laci a napokban megmosta a kocsit, és a kulcsot a mellénye zsebében felejtette. Ja, és a víz kifogyott a tartályból. Csak akkor lett volna baj, ha nem esik az eső, és egy előttünk levő autó felpriccolja a sarat a szélvédőnkre. De hálistennek, ez nem történt meg.

Topán megálltunk lángost venni, ott van a világ legfinomabb lángosa, egy ideje. Minden asztal foglalt, bömbölt a mulatós zene, semmi távolságtartás, da-i sa mearga! Balkánon vagyunk, itt a vírusnak sincs ereje! A maszk viselése különben a benzinkutaknál sem volt feltétel. Vidéken nem számít …

Most pedig jöjjön a képzeletbeli utazás! Elmesélek egy érdekes szubjektív élményt. Ne nevessetek ki, de ha kinevettek is elmesélem! 😊 Laci hamarosan kiad egy különleges kézikönyvet, Testelhagyás a címe, én vagyok az első olvasója, és már napok óta próbálom megtapasztalni, kipróbálni, de eddig sehogysem sikerült. Van még egy másik módszer, a tudatos álmodás, a kettő nagyon hasonló. Habár szombaton későn feküdtünk le, reggel mégis 6 után megébredtem, gondoltam, na itt a pompás alkalom, most nyugis körülmények között, míg az egész ház alszik, újra próbálkozom a testelhagyással, lehet tudatos álom is, nem számít, ami összejön. Nem görcsöltem rá, mint eddig, hanem kezdtem a lazítással, ezt ajánlja a könyv írója is. Minden testrészünket el kell lazítani. És láss csodát, szinte azonnal sikerült felemelkednem, mert elképzeltem (én, a mérnöki agyammal), hogy most nem vízszintesen fekszem, hanem merőlegesen állok, és onnan már könnyű volt elindulni. Kicsit vacilláltam, hogy most merre menjek, mert időben-térben, mindenféle utazás lehetséges. Kolozsvár mellett döntöttem, és máris a főtér egyik mellékutcájában találtam magam, egy régi barátnőmmel, akinek hosszú fekete haja volt. Ebből megállapítottam, hogy a múltban vagyunk, mert rég rövid hajat visel már. Aztán tömegek vonultak az utcán, és megkérdeztem tőle, ez miféle felvonulás? Azt válaszolta, hogy a NU szervezet tüntet, és a válasza által számomra beigazodott másodjára is, hogy a múltban vagyunk, mert eszembejutott egy évfolyamtársam, L. Man, ő alapított egy NU nevű lapot annak idején, legalábbis így emlékeztem álmomban. Nem maradtam a tüntetők között, a Monostor felé vettem az utam, a régi lakásom felé, és bevillant, hogy most ki kell próbálnom feltétlenül a falon való átkelést. A könyvben többször említi a szerző, hogy a testelhagyásban az a legcsodálatosabb. Szinte már ujjongtam az izgalomtól, hogy ez milyen csudajó dolog lesz, de amikor felcihelődtem, hogy na most itt van ez a tűzfal, ezen szépen átvágok, mintha csak egy lepedő lenne, mint ahogy a láthatatlan ember tette, akkor hallom a határozott utasítást: Gyere vissza! Kétszer is. Óh, basszus, kelletlenül állapítom meg, ez nem az álomban van, ez az anyám hangja! Én viszont úgy reagáltam, mint amikor valakit hipnózisból hoznak vissza, visszatértem a testembe, felébredtem bossszúsan, és igazat adtam apámnak, aki mindig elpanaszolja, hogy amikor a legérdekesebb hírről számolnak be a tévében, anyám pont akkor kell belépjen a szobába, hogy Hallod, Pista, én azt gondoltam… és jön valami ötlettel, hogy ezt meg azt kéne csinálni, ami igazán várhatott volna még két percet! Vagy amikor a golt rugják a focimeccsen, odaáll a tévé elé, és ott matat valamit, hogy apám a legfontosabb momentumot elszalassza! Na ennyi volt nekem is a testen kívüli élményem, anyám meghiúsította a tervem, a legérdekesebb pillanatban közbelépett!

Visszafelé olyan köd volt a Meszesen, hogy alig láttunk haladni, és természetesen az eső ismétcsak kitartóan esett.

Sikerült meggyőznöm végre Lacipárom, hogy egy emlékműnél álljunk meg. Évek óta kíváncsi vagyok, mi lehet ott. Egy pásztorkutya is ül az aljban, a turistáktól kéri az alamizsnát, egy szelet kalácsot tőlünk is kapott.

Ez az odavezető út, Milo inkább visszafelé jön, neki még mindig az van a fejében, hogy Gyere vissza! Ami nekem is különben, mert nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem hangzik el a kijózanító parancs!

Különben egy Simion Barnutiu idézet van a talapzaton, és ott egy kereszt meg egy szétszakadt trikolór, meg egy ló vagy inkább kecske állkapocs, és egy kút, de le van fedve, és csappal vagy kivezető csővel sincs ellátva. Arra a következtetésre jutottunk, hogy egy pihenőhelyet akartak a turistáknak létesíteni, de aztán ennyivel maradtak. A Kismeszes után van, ha emlékezetem nem csal.

Elég korán visszaindultunk vasárnap, korán ebédeltünk, és különben is végig folyt a zaba, ez az egyetlen dolog, amit nem szeretek otthon. Hogy úgy eszünk, mint a lagziban. A facebook is segít az időutazásban, feldobta ezt a 8 éves képet, ez az első közös képünk Lackóval, nagyon szeretem, pedig a bal felső sarokban a fényképésznek is bennemaradt az ujjbegye. Na, majd valamivel kitakarjuk!