Monthly Archives: March 2020

Koronakrízis

Hozzátehetném a címhez, hogy kezdeti fázisban. Mert azt hiszem most jön csak a zűrzavar és a káosz. Mert ez nem egy olyan ország, ahol a politikusoktól vagy az államelnöktől várhatod a megoldást vagy a megváltást. Itt előbb kitör a pánik, az emberek felvásárolnak minden ehetőt és nem ehetőt, aztán ott fenn a központban vagy lenn az alföldön elkezdenek tanácskozni, összeül a sürgősségi osztag, hogy vajon mit is kellene tenni? Mi meg itthon mérlegeljük, hogy vegyünk még két kiló lisztet, meg egy deka élesztőt meg egy nagyzsák kutykaját. És a cicáknak is kellene tartalékot biztosítani, meg a pénzt is a bankból ki kellene venni, nehogy zárolják, vagy mi lesz, ha nem töltik fel a bankautómatát. És Mackó szóljon már oda a süket szüleinek, hogy vásároljanak ők is be, mert mindjárt nem lesz hol.

De őrizzük meg a józan eszünket, ne pánikoljunk, csak szóljunk minden családtagnak, külföldön és belföldön élőnek egyaránt, hogy legyenek elővigyázatosak, a higiéniát tartsák be, és azért, amennyire lehet, biztosítsák be magukat. Anyámmal beszéltem, készül temetésre, mondom, vigyázzon, ne puszilózzon senkivel. Óh, fiam, itt senki nem tud semmiről semmit! Jó, nem értette meg a lényeget! Elmennek a temetésre, ahova sokan jönnek, kondoleálnak, aztán elmennek a torba, ahol megint sokan lesznek. A vírusveszély ott lesz a levegőbe. Már tényleg csak abban lehet reménykedni, hogy oda tényleg nem jutott el ahogy a híre sem, a koronavírus maga sem! Ezt megbeszéltük!

Aztán mesélni kezdett anyám a 71-es árvízről, hogy akkor is a fő utasítás a kézmosás volt, anyám akkor a mezőgazdasági liciben tanított, ahol sok volt a bentlakó, és a kantinterem bejárata elé kitettek egy lavort meg egy szappant, és minden diák étkezés előtt kezet kellett mosson abban a közös laborban. Akkor ez volt a szint. Ez is több volt, mint semmi, és a termeket, mosdókat klórral fertőtlenítették. Alig jutott eszébe a klór szó, nekem is csak a hipó, amikor segíteni akartam neki. Aztán valahogy ketten kibarkóbáztuk, hogí hipoklorit. Vajon a mostani fertőtlenítőszerek mit tartalmaznak? Holnap majd megnézem az üvegen, amit majd kiosztanak nekem is. Anyám még azt is elárulta, hogy vírusos hasmenést kapott, ahogy nagyon sokan az árvíz miatt, gondolom a kútvizek megfertőződtek, és annak ellenére, hogy a hugommal épp akkor volt terhes, tetraciklint kellett szedjen, és félő volt, hogy az erős antibiotikum miatt elveszítheti a gyermeket. Érdekes, hogy mindezek a dolgok csak most jutottak eszébe, eddig soha nem beszélt kedves anyukám az árvízről. Én meg arra emlékszem, most hogy így szóbajött, ha már az áradásnál tartunk, hogy a kispetrii nagymamám, petrimama, mesélte, hogy akkora víz volt az udvaron 71-ben, hogy az alsóházba folyt be az ablakon, és az udvaron derékig ért, és ahogy ment a pajtába az állatokhoz, a bő rokolyája a a víz tetején szétterült. Ő nem beszélt hasmenésről. A kalotaszegiek szívósabbak. Folyt. köv.

Foto: g4media.ro

Három találkozás – befejezetlen

Mihail Bulgakov ma 80 éve hunyt el. Egyik kedvenc íróm. Mintha megszólítana, ahogy olvasom, mintha csak nekem mesélne. Most ezzel a bejegyzéssel tisztelgek az emléke előtt.

Ludasmanyi tudta, hogy ha a főzés után még a közösségi oldalra is bekukkant, akkor végképp elúszott a Bulgakov regény hatása. Női sors: ott van három napja a hűtőben a brokkolli, valamit kéne már kezdeni vele, és ott a konyhaszekrényben a csomagolt aszaltszilva, ami arra vár, hogy újlakimama-féle rakottszilvává lényegüljön. Laciférje, akit már nem nevezhet Luciférjnek, mert kvázi kiverte a díszhisztit e poénos név hallatára (hiába na, katolikus!), vasárnapi habitusa ellenére, bement az üzletbe, hogy végre összeeszkabálja azokat a fránya könyvespolcokat, amelyekhez már egy hónapja megvette a hozzávaló deszkát, addig neki pedig ki kéne préselnie magából valami minőségit A Mester és Margarita hatására. Nem mintha valaki kötelezné rá, hanem mert úgy érzi-forma, hogy “megszállta az ihlet” 😜!

Kétszer olvasta a könyvet, először az unokanővére unszolására, aki egy kispetrii nyaralása alkalmával hozta át neki a szomszédból, azzal az ellentmondást nem tűrő felszólítással, hogy ezt muszáj kiolvasnod még idén nyáron! Gyerekként ellenszenves volt neki ez az elsőunokatestvére, az apai nagynénje egyetlen gyermeke, mert mindig oktatni/nevelni akarta őt, lévén hogy rég elmúlt már 25, amikor Ludasmanyi még csak nemrég lépett a tinikorba. Magávalcipelte a szomszédos Almásra, ahol könyvelőként dolgozott, és még arra is próbálta rávenni, hogy a kajákat illetően ne legyen annyira válogatós. Vagy inkább unszonta, kötelezte, kényszerítette, hogy a mellehúsán lévő vastag csirkebőrt is megegye, amitől LM annyira undorodott, hogy szinte kihányta az egész vasárnapi díszebédet, Mihókéknál, ahol Annabell unokanővére albérletben lakott, de igazából családtagnak számított. A cipelést pedig szószerint is érthetjük, mert az almási erdőn keresztül biza voltak olyan pillanatok, amikor az életerős unokanővér kénytelen volt a hátára venni csámpás kis rokonát, ha azt szerette volna, hogy ebédidőben megérkezzenek szállásadóikhoz. Aztán volt ott egy fiatal családorvosbarátnő, akit akkoriban körorvosnak hívtak, akinek a nevére LM már nem emlékszik pontosan, vagy Anita vagy Aletta, ő volt unokanővére legjobb barátnője, mondhatni lelkitársa, aki megerősítette Annabell alapos gyanúját, hogy a 11 éves Ludasmanyika bizony eléggé vérszegény. Ezek után szabad volt neki is vörösbort innia, de csak cukorral és a reggeli teával vegyítve. Volt még egy Mihók-kislánybarinő, akinek a nevére hősünk egyáltalán nem emlékszik már, talán azért, mert nem volt cseppet sem szimpatikus, inkább olyan kényszerbarátkozásféle volt ez is, hogy nehogy a háziak megsértődjenek. Így hát LM egy hosszú héten keresztül együttjátszott egy olyan játszótárssal, akivel egyetlen közös témájuk nem akadt, és akihez az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszóval egy borzalmas hetet töltött ott abban a vadidegen környezetben, amely nagyon nem hasonlított a mesebeli Kispetri világához, és még egy könyvet is kapott ajándékba (Caragiale Goe urát magyar fordításban), pedig inkább egy hajasbabára vágyott, amikor a Mitvegyekneked fejezetnél tartottak. De a Mester és Margarita, gyerekes szokásai és “nem szeretek regényeket olvasni” irányultsága ellenére, könnyed és szórakoztató olvasmánynak bizonyult számára.

Másodjára az exférje késztetésére olvasta újra a regényt, mert az dicshimnuszokat zengett róla, de ezúttal a Jézusos és Pilátusos részeket átugorta, nem volt hozzájuk türelme, és annak ellenére, hogy ekkor már kedvenc könyvei közé sorolta, még mindig nem maradt gyakorlatilag semmivel, csak valamilyen jóleső érzéssel. A filmsorozatból pedig, – amit a 2000-es években az oroszok gyártottak, mivel román fordítással nézte, csak keveset értett. Kizáródott tehát a megfilmesített változat élményéből, és exférje is, aki hétvégeken izgalommal várt minden újabb részt, végül csalódottan jegyezte meg, hogy a sorozat nem emelkedik a könyv színvonalára.

Most pedig, harmadjára, amikor egészen véletlenül rátalált a youtube-on a hangoskönyv változatra, lázasan kezdte el hallgatni, egész hétvégéjét erre szánta, hallgatta takarítás közben, este fülhallgatóval, tornagyakorlatok végzése közben, és minél tovább hallgatta, annál inkább kezdett meggyőződni afelől, hogy első két alkalommal semmi fontosat nem értett meg, semmi lényegi nem jutott el a tudatáig, a lelke ennek a könyvnek rejtve maradt előtte. Persze, akkor még nem történt meg vele az a dimenzió-áttörés (vagy a dimenzióközti átjárás hihetetlen élménye), amit egyesek, a családja és az barátai betegségnek neveztek.

Előbb ő maga is annak vélte, lábadozása során, habár lelke mélyén tudta és érezte, hogy nem az! Mivel nincs jobb szava erre, dimenzióáttörésnek nevezi, és ez alatt azt érti, hogy megnyílt számára egy csillagkapu, egy láthatatlan átjáró, amely révén lehetőséget kapott egy másik, párhuzamos világba való betekintésre. Istenem, hiszen a regénybeli költő, Iván és a Mester is ugyanerre a sorsra jutottak, ugyanezzel a dilemmával küszködtek, ami őt is egy jóideig meggátolta abban (legalább kemény tíz esztendeig), hogy magárataláljon, és megértse az összefüggéseket! Micsoda felismerés! És most ez a remek regény hozzásegíti ahhoz, hogy felfogja: minden igaz volt, és az a fantasztikus dolog, amiben része volt, isteni ajándék, amely csak keveseknek adatik meg!

A kép a pinterest-ről másolva

Dédmamám halálára/rendhagyó önéletrajz,

amely az üknagyszüleimig nyúlik vissza…

(azt a hárászkendőt azért megtartottam volna… biztos jó egyenesen tarthatta a hátgerincet!)

Ezelőtt pontosan 63 éve, ezen a napon hunyt el a képen látható dédnagymamám. De ez rajtam kívül olyan sok embert nem hiszem, hogy érdekelhet, az viszont talán érdekes lehet, hogy én milyen gyökeres fordulatok árán juthattam ide, ahol most vagyok! Húshagyó kedden történt. Hozta ki reggel a guzsalyt a lakószobából, hogy tegye félre, mert azon a napon tilos volt fonni, és az ajtóban összeesett. Anyám és nagynéném nagyon szerették, és meglepő módon az édesnagymamám is, aki neki a menye volt. Pedig ez a Zsuzsi mama – mindketten Zsuzsik voltak, lehet azért is értették egymást – nagyon szabadszájú volt. És hamar felpaprikázódott, akárcsak én. Egyszer meg is mondta neki a szomszédasszonya, N. Érzsi: Jaj, mi lesz magával Zsuzsi néném, amikor maga olyan szókimondó! Ki gondozza el magát?! Van nekem egy jó menyem! – ez volt a dédmamám frappáns válasza, de nem is kellett őt elgondozni, mert húshagyó kedden, ami március 5-dikére esett akkor, reggel megütötte a szél, estére meghördült (kómába esett valószínűleg), és este, mire 9-et ütött az óra, már meg is volt halva. Hamar ment, szép halál, nem kínoznak hónapokig a korházban idegenek, akiktől viszolyogsz, nem vagy a terhére a hozzátartozóidnak. Én is ilyen halált szeretnék! Nem tudom, hogy ilyen lesz-e nekem kimérve vagy sem, de amikor hetedikes koromban a Fekete tengeren diáktáborban voltam (akkor még csak tengernek hívtuk, mert más nagyvizet nem ismertünk), egy cigányasszony jósolt nekem Konstancán, a kaszinó előtt, azóta se felejtettem el annak az épületnek a grandiózus formáját, meg azt a tengerparti sétálót. Azt jósolta: jó ember vagyok, de néha nem tudom türtőztetni magam, és 72 évesen fog érni a halál. Zsuzsi öregmamám pedig pont 72 évesen szenderült jobblétre. Már akkor kicsit elgondolkoztatott ez a dolog, ezt a március 5-dikét pedig most tudtam meg, amikor nemrég otthon jártam. Anyám csak úgy kérdezetlenül elmondta. Nekem egyetemista korom óta gondom volt ezzel a március 5-dikével, mert egyik legjobb barátnőm, Mimi ezen a napon született, de mégsem, mert 6-dikán, csak én jegyeztem meg úgy, hogy ötödikén, meg aztán volt egy barátom, aki meg pont 5-dikén. Most már van egy kedvenc kortárs íróm is, aki ezen a napon látta meg a napvilágot, úgy hogy boldog szülinapot neki :).

Zsuzsi dédim fiatal házasként (a hárászkendő itt is rajta van!), dédnagyapám pedig Nagy Bálint volt. 50 évesen önként vált meg az életétől.

A rendhagyó önéletrajz pedig abból állna, hogy vajon a sors milyen fordulatai hozzák el azt/járulnak hozzá, hogy egy olyan ember, akinek valószínű jobbágyok lehettek a felmenői, egy kicsi faluból elindul, egyetemre megy, majd rádiós lesz, most meg itt ül egy osztrák gép előtt Vásárhelyen, és blogot ír. Ez a rövid változat, kicsit bővebben meg így hangzana:

Volt egy György Pista nevű vidéki egyszerű ember, akiről azt tartották, hogy csepükötővel kereste a vagyont, aki 1849-ben született, december 16-dikán, pont azon a napon, amelyiken kereken 165 évvel később, 2014-ben, Didilány kutyám meghalt (valószínűleg szívinfarktusban). 1874 május 12-dikén (majdnem a szülinapomon 😉) feleségül vett egy Sólyom Erzsébet nevű szintén újlaki lányt, aki 8 évvel volt nála fiatalabb, 1857 november 19-dikén született, ezért Erzsébetnek keresztelték, hogy egyszerre letudják a neve- és születésnapját. Vicceltem, akkoriban nem is tartották a születésnapokat, inkábbcsak a nevezetesebb névnapok ünneplésének volt hagyománya. Aztán ők ketten megemberelték magukat, és felvették a csepükötőt, és megvagyonosodtak. Született egy lányuk 1885-ben (kerek évfordulója lesz idén),- nem tudom hányadik gyerekként, mert összesen hat volt nekik – György Zsuzsánna, a szóbanforgó dédmamám. Akiről annyit meséltek nekem, és akinek ma van a halálának az évfordulója. Boldog évfordulót! Miért ne lehetne ünnepelni, hiszen a vallásos kifejezés szerint is megboldogult! Aztán ez a Zsuzsánna ment hozzá 1902-ben terhesen (na tessék! még egy hasonlóság!) ifjabb Nagy Bálinthoz, akivel nemzett két gyereket, nagyapámat és Borica mamát, aki a megtévesztésig hasonlított az anyjára. (Az a csecsemő, akivel terhes volt, sajnálatos módon pici korában meghalt.) Ezért volt nekem mindig az az érzésem, hogy ismertem a dédmamámat, mert Borica nénémmel azonosítottam a fényképek alapján. Gazdálkodtak ügyesen, mert a Nagy család is módos család volt, azt írták be a nagyapám keresztlevelébe, hogy az apja kisbirtokos. Az öreg György Pista aztán 84 éves korában halt meg, 1934-ben, pont azelőtt pár hónappal, hogy az anyai nagynéném, az ő nagyobbik unokája megszületett volna. Zsuzsi mamám (a György Zsuzsi menye) állapotos volt éppen Bözsivel (aki később lebénült), amikor üzenték, hogy rosszul van, és septiben szaladtak le az alsó utcára, hogy búcsúzhassanak el tőle, mert régen így mentek a dolgok. Nem az ápolónő telefonál az otthonból, és közli tárgyilagosan, hogy sajnos hozzátartozójuk elment, nincs többé (mert kíméletesen fogalmaz! benne van a protokollban!), megkezdhetik az előkészületeket a temetésre. A családi legenda szerint száz hold földet hagyott a hat gyermekére, amelyek közül Zsuzsi dédim volt valamelyik középső. Azért tudom, hogy nem a legkisebb volt, mert a legkisebbet én is ismertem, 77-ben halt meg, és az alsó utcán lakott, valószínűleg abban a házban, ahol az apja, György Pista meghalt. Nagyapám és nagymamám is csak négy osztályt jártak ott helyben, és utána befogták őket a mezei munkára.

A György Zsuzsanna dédmamám keresztlevél másolata, az augusztus 7-dike is mindig olyan jelentős dátum volt számomra, pedig csak most tanulmányoztam át tüzetesebben ezeket a kivonatokat, megvan az összes az ükszülőkig visszamenőleg. 1943-ban állították ki, az akkori lelkész, Szabó Pál írja alá, akinek a sírja az újlaki templom előtt áll. Ebből a másolatból az is kiderül, hogy akkor éppen Molnár Gyula volt a faluban a lelkész, és Kelemen Erzsébet meg a szülésznő! A keresztszülők nevei: Ungur János és Schill Viktória. Sose hallottam ilyen nevekről Újlakon, fura.

Ami a nagymamám szüleit illeti, az ő anyját Nagy Ilonának hívták (ő is Nagy, gyakori vezetéknév ez a Nagy név, tehát a véletlen egybeesés nem annyira említésreméltó), olyan tiszta volt mindig a köténye, mint a harmat, és kémeri volt. Oda ment érte a dédnagyapám Kelemen B. Ferenc, aki írástudatlan volt, és a falut se nagyon szerette elhagyni, ezért nagy erőfeszítés lehetett számára ez a leánykérés!. Csak a Pokoltóra járt, a Magura tetejére, fűzfavesszőt hozni, abból fonta a szakajtókosarakat. Mert mindennel fogózott, ahogy a lánya, édesmamám mesélte volt, hogy ő se legyen utolsó a faluban. Ezért a lányát, mamámat, szépen férjhez is tudta adni egy “jómódos gazda” fiához, a nagyapámhoz, Nagy Jánoshoz. (Aki a szóbanforgó dédmamám fia volt, de feltételezem, hogy ez a kontextusból már kiderült) Ez volt az a dédapám, aki 62 évesen kijelentette, hogy ő többet a faluból ki nem megy, csak a Fogadósi kútra meg vissza. Hát ahhoz képest én elég messzire eljutottam 50 éves koromig, Amerikába, Indiába, és onnan meg vissza. A véletlen fordulatoknak köszönhetően, amelyek, jóltudjuk, nem is léteznek.

Most pedig, mivel ez egy generációkra visszanyúló önéletrajz lenne, feltevődik a kérdés, hogy mi volt az, ami kimozdította a világot az egyesúlyából/nyugalmi állapotából, és hogy történhetett meg, hogy az én anyám, Nagy Irma, a nagyszüleim második, egészséges gyermeke, egyetemre mehetett, és kvázi értelmiségivé válhatott. Hát mi más, mint a szocializmus és a kollektivizálás! Azt is elkezdték és menetrendszerűen végbevitték kicsiny falunkban, és hogy, hogy nem, nagyapámat ez a történet pont a negyvenes éveiben találta, azelőtt bíró is volt pár évig a faluban, rábeszélték, ráerőltették, hogy kollektív elnöknek lenni menő, erre a posztra ő lesz a legalkalmasabb! Nem akarta, de elvállalta, pedig tudta, hogy a rokonság mind meg fog rá haragudni, amikor rá kell vennie őket, hogy a sok jószágjukat meg a földjüket kötelező módon, márpedig maradéktalanul szolgáltassák be a közösbe! Így is volt, és ez nagyapót nagyon megviselte, 47 éves kora után mind csak betegeskedett, a szívével, a tüdejével, az idegeivel, 61 évesen nyugdíjazták, mert súlyos szívbetegséget állapítottak meg nála. S azután már csak 9 évecskét élt, és idegei felmondták a szolgálatot! Értitek ugye?

És akkor, az ötvenes években, jött az a hullám, hogy a falusi gyerekeket egyetemre küldték, anyám, Irma is egy nyáron át tanult/magolt szorgalmasan egy kárásztelki barátnőjével közösen (ami azt illeti szintén Irma nevezetű), akinek az apja szintén kollektíva elnök volt ott náluk a községben, de fogadjunk, hogy ő nem roppant bele! Mert csak a mi fajtánk ilyen beleroppanós! 🙂 És ősszel mind a ketten bejutottak Bukarestbe a fináncra. Ez kb 59-ben történt, akkor szűnt meg a Bolyai Egyetem Kolozsváron. 64-ben, talán, kedves anyám/anyukám sikeresen elvégezte az egyetemet, később leállamvizsgázott, és Váradra helyezték. 66-ban megismerkedett apámmal, aki a havere/jóbarátja/cimborája esküvőjére utazott Újlakra, szinte le is maradt róla (mert a lakodalmasokat szállító buszt utolsó percben érte el), s akkor én meg sem születek! 67 nyarán összeházasodtak, és Kolozsváron telepedtek le. 68 májusában én mégis megszülettem (hála a dekrétnek!), nem kaptak lakást, anyu mind sírt, sírdogált, biztos szülés utáni depressziója lett (mondanánk most), apámnak felment a cukra, na akkor jó, mondta, költözzünk Újlakra! És lőn.

Így tehát én mint falusi kislány nevelkedtem, mikor kérdezték hol születtem, az a Kolozsvár olyan távoli nagyvárosnak tűnt nekem, mint mondjuk ma Párizs lenne (de még távolabbi, mert ma már oda is olyan könnyű eljutni!). És mivel egy jó osztályba kerültem Somlyón, ahol mindenki egyetemre készült, hát én is készültem, mire másra készülhettem volna, mint a mérnökire. Mert a fél osztály odament. Nem nagyon voltak opciók, orvosi, kémia szak, ilyesmi (a kémiát meg sajnos nem értettem annyira😜, de úgy általában véve nem is voltam a liciben jótanuló, csak amolyan közepes). 1987-ben sikerült mégis bejutnom Kolozsvárra, második próbálkozásra, 6,67-es átlaggal, és amikor boldogan elújságoltam a kedves nővérnek, akihez zongoraórára jártam, eléggé hüledezett, hogy ilyen alacsony jeggyel is be lehet jutni egy felsőfokú intézménybe?! Az apácák más világban éltek akkor (is). Elvégeztem az egyetemet, 92-ben, és mivel Kolozsváron akartam maradni, az első utamba kerülő álláshírdetésre jelentkeztem. Az meg (pech-hemre vagy szerencsémre) épp az újságírás területén volt. Nekem is kedvezett a fordulat, mert ha nem lett volna rendszerváltás, akkor most tervezőmérnök lennék. Szóval két fordulatra volt szükség, nem is, mert háromra: először az ükapám kellett feltornássza magát a jobbágysorból, aztán a nagyapám kellett egyetemre küldje a lányát a(z ebből a szempontból) számukra kedvező körülményeknek köszönhetően, utána pedig a 89-es változások révén, magamnak kellett kihasználnom azt a helyzetet, hogy a friss demokráciaban (rengeteg) újságíró(k)ra volt szükség. Hát így alakult a sorsom. Végülis korábban kezdődött mindez, azzal, hogy az 1400-as években Gutemberg feltalálta a nyomdát, így az írástudás és az olvasás széles körben elterjedhetett, a tudás megszerzése nem volt már csak a felsőbb rétegek kiváltsága. Így aztán fokozatosan eljutott hozzám is az iskolázottság lehetősége. Jobb kifejezést most nem találok. Talán a negyedik áttörést pedig az internet jelentette, mert ezáltal boldog, boldogtalan (meg az olyan, mint én) blogot írhat! 🤣 Hát nem találjátok csodálatosnak ezt a viszontagságos sorsot (Isten kifürkészhetetlen útjait), amelyet csak ma tudatosítottam magamban, a dédmamám halálának évfordulóján?

Ja és még volt egy dolog, elég furi! Még Kolozsváron éltem, a 2000-es években talán, egy éjszaka megjelent nekem álmomban, és így szólt: Tudod, hogy te vagy az én reinkarnációm! Majdnem fordítva írtam, hogy ő az enyém, ami nem mást, mint az idő visszafele való csörgedezését jelentené! De ha azt vesszük, hogy a keleti bölcsek szerint nincs is idő, akkor talán ez is lehetséges! A kedvenc dédim képe (olyan idegen nekem ez a szó, hogy dédi) akkor is ott függött a nappalink falán, ahogy most is a konyhában, kicsit felnagyítva, így hát talán érthető, hogy miért álmodtam vele! Ahogy nézem a megsárgult fotót (valószínűleg “buletinkép”), nincs kizárva, hogy bennem él tovább, akár a reinkarnációja is lehetek. Főleg, hogy ezzel a meg nem szűnő hátfájással már én is dédmamának érzem magam. 😊😜

Ha most így sulykolnám én is a ruhát, talán jobban fájna a hátam. A magyar etnográfiai múzeum képe, de írja rajta is, úgy hogy használhatom gond nélkül. Remélem.

Kutakodás a múltban

Egyik anyai dédnagymamám, akit sose tudom, hogy kéne szólítsak, egyszer régen, ezelőtt vagy húsz évvel megjelent nekem álmomban, és azt mondta: Én vagyok a te reinkarnációd! Félelmetes, gondolhatnánk, de én akkor ezen nem csodálkoztam annyira, mert ott volt a régi kolozsvári lakásunk falán a képe, és természetesnek vettem, hogy egy idő után muszáj volt veleálmodnom. Most itt a remeteszegi házunk konyhájában is feltettem a beszkennelt és kicsit felnagyított fotóját, és egy minikőemlékművet is készítettem neki, mint ahogy a keleti emberek teszik az elhunyt szeretteiknek, egy kis oltárszerű sarkot elkülönítenek számukra, és még ételt is felkínálnak nekik a fő étkezésekkor, hogy nehogy megéhezzenek. Eddig mondjuk nem jutottam el, de azóta soha nem álmodom vele, csak hébe-hóba hallok róla. Legutóbb is anyámtól, mert neki a kedvenc nagymamája volt, aki 16 éves koráig nevelte. 1957-ben hunyt el, Húshagyó kedden, ami akkor március 5-dikére esett. Anyám erre is emlékszik, és ezt most tudatta velem, amikor legutóbb otthon jártam, csak úgy mellesleg megemlítette, mert ezt a megrendítő napot nyílván nem bírja elfelejteni.

A szilke, amit tőle örököltünk!

És akkor felmentem a temetőbe, és megtaláltam a sírját, amelyről réges-régen elkorhadt a fejfa. Régen kevés embernek állítottak sírkövet, inkább fából faragtak egy fejfát, amire rávésték az elhunyt személy adatait, esetleg pár soros verset, ha az illető tragikus körülmények között, vagy fiatalon vesztette életét. És a falusi embereket sorba temették el, nem a hitvesük mellé. Ez is egy különleges dolog, ma már elképzelhetetlen lenne. A dédnagyapám 1933-ban halt meg, ő tehát a 33-asok sorában nyugszik, Zsuzsi dédnagymamám pedig jó pár sorral lejjebb, az 57-esek sorába került, és csak annyit tudtam biztosan a sírjáról, hogy előbb egy szilvafa nőtt ki pont a gombfája helyén. Újlakon ezt gomfának ejtették, bennem is így maradt meg, most néztem utána a gombfafaragás hagyományának, és azt olvastam, hogy ezt Székelyföldön is nagy szakértelemmel művelték. Azt írják itt https://eda.eme.ro/xmlui/bitstream/handle/10598/27511/EM_1947_1-4_51_Balassa_Ivan-Gombfa-faragas.pdf?sequence=1&isAllowed=y, az EME adattárában, hogy a cserefa a legidőtállóbb fa, de van ahol szilvafából faragták. Valószínű a kis Nagy Bálintné, Zsuzsi dédimamám gombfája csak szilvafa lehetett, mert nem maradt meg, mint például a nagyanyai dédnagyapámé, akinek még a felirata is, most is elolvasható! Mert a Zsuzsi mamám bátyja, (ő is Zsuzsi volt, a nagymamám, akit meginterjúvoltam) olyan alapos munkát végzett! Ő volt a faluban akkoriban a gombfafaragó mester. Az unokanővéremtől hallottam, hogy írnoknak nevezték, vagy valami ilyesmi, majd ő kijavít!

Előbb tehát egy fiatal szilvafa vette át a gombfa szerepét az én előző életem sírhantján, aztán ugyanott kihajtott egy diófa is, és a két különböző természetű és méretű fa összefonódott, összekapcsolódott. Hát nem csodálatos? Nekem erről egy mese jut eszembe, amikor a két egymásba szerelmes fiatalt eltiltották egymástól, bánatukban meghaltak, és a szüleik úgy akarták jóvátenni a rosszat, hogy egymásmellé temették őket. A sírjukon pedig kihajtott egy-egy rózsabokor, amelyeknek ágai összeölelkeztek. Ugye milyen megható, mindig fojtogatott a sírás, amikor kicsikoromban ezt a mesét olvasták nekem. Most meg annyira aggódom a diófa miatt, nehogy kivágják! Mert azok a fák biztos két embernek a lelkét szimbolizálják. Dédnagymamám ugyanis nagyon, a végtelenségig szerette és féltette a fiát, a nagyapámat. Egyszer még az a fura gondolat is megfordult a fejemben, hogy lehet a mostani párom meg az ő reinkarnációja, mert ez a páros még nem fejezte be küldetését e világon, hiszen ő (nem írom ide a nevét, mert ettől nagyon ideges lesz, tudom), rá két évre született, hogy a nagyapám eltávozott e siralomvölgyből. Persze, meg vagyok győződve, hogy ez csupán fantáziálás, de miért ne fantáziálhatnék? Jogom van hozzá, a saját blogomon vagyok! 😜 Most utaltam át a wordpress-nek a 22 dollárt, az éves bérletem felújításának a díját.

Jövünk hazafelé a kutyasétáltatásból

Az én kedvenc nagyapámat is nagyon foglalkoztatták az ősei. Lehet, hogy csupán az unokaöccse unszolására tette, aki 46-ban kiszökött Magyarországra, és csak tíz év múlva jött haza látogatóba újdonsült magyar feleségével, mint diplomás bányamérnök, ezt is most tudtam meg anyámtól, hogy ők ketten kezdték el kutatni a családfájukat, és gondolom kikérték az egyházi levéltárból a szüleik, nagyszüleik keresztleveleinek másolatát. Ezeket szintén én őrzöm, ki más? És ezekből sok minden kiderül a falu múltjával kapcsolatban is. Például az, hogy ki volt a lelkész 1887-ben, vagy 1849-ben, ki volt a bábaasszony, kik voltak a keresztszülők, és milyen családnevek voltak akkor elterjedve, amelyek mára már kivesztek. Volt egy üknagymamám, akit Sólyom Erzsébetnek hívtak (szeretném, ha Sólyomnak hívnának engem is, szépek a madárnevek!), és a bábaasszonyok nevét is felsorolhatom: itt hagytam helyet a neveknek, de amilyen könnyű volt megtalálni ezelőtt két hónappal a keresztlevél másolatokat, most kellemetlen meglepetés ért, mert hiába túrtam fel az össze aktát az éjjeliszekrényemben, azokat a régi dokumentumokat sehogyse tudtam előkeríteni. Úgy hogy ezzel a névsorral még várni kell egy kicsit.

A meginterjúvolt nagymamám szerint az elkorhadt fejfákat elvitték a tűzre, de ez nem igaz, ilyet senki nem tenne, a víz, a nedvesség kikezdte a tövét, ettől eldölt, aztán elporladt, a földdé eggyé vált, akárcsak a tulajdonosa…

Most mesélte anyám, olyan mesélős kedvében volt a hétvégén, kivételesen, látszik, hogy már ő is elérte azt a kort, amikor úgy érzi, mindent, amit tud, a leszármazottaival meg kell osztania, mesélte, hogy Pista bácsi, a “magyarországi”, egy kárásztelki barátjával szökött ki 46-ban, amiútán az apja 45-ben meghalt tüdőbajban, és a nagyapja befogja cselédnek a ház körül, kemény kezű ember lévén, egész nap parancsolgatott neki, két fiútestvére volt még, ő volt a legkisebb, 16 éves, és érezte, hogy ő többre érdemes! Így hát kitervezték a barátjával a szökést, az anyja megtudta, szaladt utána a mezőn keresztül, ahogy Pista szaladt Kárásztelek felé, utolérte, lekapta a sapkáját, hogy hátha sapka nélkül nem megy el, de elment. Akinek nagy tervei vannak, azt egy fejfedő nem fog megakadályozni!! Erdőn-mezőn keresztül vándoroltak, szőlőt ettek, dinnyét, meg amit kaptak a mezőkön, és Börvelyben, egy határmenti faluban, segítették őket át a határon, adtak nekik is egy kapát, mintha ők is a falubeliekkel együtt a földekre igyekeznének volna dolgozni. Pista bácsi utána sokszor meglátogatott minket, de magáról semmit nem mesélt, 81-ben a szive elvitte, aztán a fiát is, egy lánya él, de elveszítettük a kapcsolatot velük, pedig most az internet korában milyen könnyen meg lehet találni embereket! Annyit tudok csak, hogy egyik unokáját Petrának hívják. De a vezetéknevét nem tudom, mert ez a lányának a lánya, aki talán egy Kapitány nevezetűhöz ment férjhez, de ez sem biztos. Már felnőtt nő lehet az unoka is. Szóval ennek a történetnek is jó volna utánajárni.

A temetőnél maradtam, és a két ölelkező gyümölcsfánál. A baloldali fejfa még mindig áll, szerencsére, biztosan cserfa, és a felirata is olvasható, nem az egész, de annyit ki tudtam venni a bevésett szövegből, hogy elhunyt 1957 február 25-dikén. Mintha azt írná még, hogy élt 2 hónapot, de ebben nem vagyok biztos, mert régen talán nem állítottak külön gombfát az olyan pici gyerekeknek. De ennek is még utána kell néznem, vagy valaki írja meg kommentben, ha tudja, hogyan temették régen a csecsemőket, mintha az rémlene, hogy egy rokonuk, nagymamájuk sírjának lábához, de lehet ezt is csak álmodtam. A lényeg, hogy ez a felirat nyújtotta nekem a bizonyosságot, hogy a következő sír csakis az én ősömé lehet, mert február 25-dike és március 5-dike között kicsi a valószínűsége, hogy valaki meghalt volna.

Az üknagymamám jelöletlen sírját is megtalálni véltem ezen a hétvégén, vagy legalábbis közel járok hozzá, hogy felfedezzem! Említettem, hogy az anyai unokabátyám milyen szépen faragott, Ferenc vagy Petyu papó, ahogy hívtuk, és az ő édesapjának (a dédnagyapámnak) a sírját is lefényképeztem, és a feliratot figyelmesen elolvastam. Tudtam, hogy Karácsonykor temették, mert Zsuzsi mamám, a lánya, elmesélte a halála körülményeit, hogy jött az erdőről fával, és összeesett, talán egy hetet élt még, megütötte a szél, és a mamám által elmesélteket alátámasztani látszik a gombfa is, amelyen az áll, hogy halálának napja1954 december 22-dike. Milyen ismerős dátum! Ezt olvasva eszembejutott, hogy hiszen a nagyapám matuzsálemkorú nagymamája, Bőti Erzsébet is 54-ben halt meg, az aki 82 évesen kiosztotta a földjét, és elmenni készült valamerre. Amire nagyapó azt felelte: “Jöjjön nálunk lakni mamám, eltartom én panasztalan kényírrel!” Ugye milyen szép, emlékeztek/emlékeznek, ha olvastá(to)k az Interjút a nagymamámmal-t 😊 Aztán ezen a panasztalan kenyeren még élt kb 13 évet, és pont a nevenapján, november 19-dikén halt meg. Most csak azt kéne kiderítsem, hogy november 19-dike és december 22-dike között abban az évben halt-e még meg valaki, mert ha nem, akkor a két rokonom pont egymás mellett nyugszik. Említettem, hogy nem temették a házastársakat abban az időben egymás mellé, csak ha véletlenül nem haltak meg egymás után. A másik dédnagymamámnak van erre esélye, mert ő fél évet bírt csak ki az ura után, úgy látszik, nagyon szerették egymást, mert fél évre rá ő is elment. És ha fél év alatt nem halt meg senki a faluban, akkor a jobb oldali sír az övé a dédnagyapám sírja mellett.

Na ez most egy ilyen temetős bejegyzés. Inkább csak magamnak írtam, ha már sikeresen kifizettem az ezévi járulékomat a wordpress-nek. Megengedtem magamnak. És jólesett kicsit kutakodni a múltban!

Az erdő szélén, a dombon áll két telefonszolgáltató jelerősítő antennája, az egyik annyira zúg, az embernek az az érzése, hogy egy Stephen King filmbe csöppent.