Ludasmanyi most már megértette, hogy kik vagy mik azok, akik a ház fogságában tartják. Talán nem is a Ház szelleme az, ha van ilyen, hanem az állatai és növényei, a három kutyája, a két macskája és a számtalan szoba- és kertinövénye. Amikor a neves tévés bemondónő magányosan, vagyis a 17 kedvence társaságában otthonában álmában meghalt, akkor jött rá, hogy azok az emberek, akik nagyon sok időt töltenek az állatokkal, azok már nem vágynak emberi társaságra, beszippantja őket ez a párhuzamos világ, amelyet csak azok áhítanak és értenek meg, akik maguk is ugyanebben a hajóban utaznak. LM ebbe a zenvilágba kerül minden hétvégén, és úgy érzi, erőszakot követ el maga ellen, amikor hétfőn muszáj kitörnie belőle, és visszakényszerülnie a valósvilába, ahol csak problémák vannak, és hajsza, és gyűlölködés, és időhiány, és rohanás, és értetlenség, és mellébeszélés. Legalábbis az ő szemszögéből nézve, ez jellemzi ezt a rideg, ellenséges, barátságtalan, mogorva külvilágot. Nem akarja, nem vágyik ide, bármennyire is szükség van rá!!!

Neki nagyonis megfelel ez a poros kis nappali, ahonnan minden irányba kilátni, látja a havas udvart, a fehér, hócsipkézett fákat, a zajos cinegéket (akik az improvizált etetőre járnak, ugyanolyan érdeklődéssel nézi őket, akár ragadozóösztönű cicái), a szomszéd diófáját kopácsoló harkányokat, és hátul a mezőt, ahol a fehér-feketetarka kóborkutya tanyázik, ellátni az erdő aljáig, és neki nem is kell több ebből a kinti világból. Szereti reggel kinn a teraszon meginni a kávéját, és biztatni három kedvencét, hogy játszanak, mozogjanak már egy kicsivel többet, mert ezt csak akkor teszik, ha ő is kinn van velük, szeret délután felmenni a dombra a kutyákkal, fel egészen az erdőig, még akkor is, ha öt juhászkutya próbálja őket távol tartani, szeret a Házzal foglalkozni, egy-egy sarkát sorban kitakarítani, mert amíg sorbaveszi az összes alapos takarítást igénylő zeg-zúgot, addig már kezdheti is előlről. De az állatok miatt a tisztaság csak egy napig tart, vagy télen, ha tartósan minusz fokok vannak, akkor lehet több napig megmarad a rend és takarosság látszata.

Néha úgy érzi, hogy ő a legpechesebb embernő a világon, sok más közelében élő társa időmilliomos hozzá képest, talán felajánlhatná a szüleinek, hogy gondozza őket, vagy a férjének, hogy segíti a munkájában, de a férje nem akarja a kényelmét felrugni, meg az életszínvonalát csökkenteni őmiatta, csak azért, hogy neki könnyebb legyen. Sokszor arra gondol, bár történne valami, létszámcsökkentés, és akkor önként jelentkezne, hogy őt menesszék elsőként. Mert nincs neki szüksége semmire se, csak időre. Persze, tisztában van azzal, hogy akkor nem lenne pénze külföldi utazásokra, de még a hazai tengerpartra sem, de ő ebbe is belenyugodna, ha a Házzal folytonos szimbiózisban élhetne, nyáron elbiciklizne a közeli üdüléhelyre, úszna egyet, napozna, olvasna, s aztán hazabicajozna. Vagy a Marosra járna lubickolni, oda, ahol a halászok szoktak pecázni, ott ereszkedne be a vízbe, mert az a partrész nem olyan iszapos. Annyi lehetőség van, csak élni kell vele! Csak történne már valami végre! Valami sorsfordító!

Annyira erősen, teljes szívéből kívánta a változást, hogy a nappaliban a fotel alatt kiserkent a víz. Nem lehetett tudni honnan származik, de mintha egy rejtett forrásból bugyogott volna fel. A virágokat mindig, főként ilyenkor télen, kevés esővízzel öntözi, abból a két tízliteres vödörből, amibe még a fagy beállta előtt gyűjtötte a csatornából az égi cseppeket, tehát muszáj takarékoskodnia ezzel az értékes folyadékkal, nagyon vigyázva öntöz, hogy egy csepp se vesszen kárba. Akkor meg honnan ez a víz, amitől átitatódott a fotelről lecsüngő futószönyeg alja, a Luciférje bundáspapucsa (nem saját ötlet, egy kedves olvasójától származik a humoros névferdítés, amiért LM ezúton is nagyon hálás neki!), és a laptoptáskája is. A vizet feltörölték, a papucs ott szárad a fürdőben a fűtőtesten, a másik kaloriferhez támasztva a laptoptáska, szerencsére a gép megúszta a táska falának vastagsága megvédte, hozzá nem jutott el a nedvesség. Luciférj indulásból meggyanusította Ludasmanyit, hogy biztos az öntöző borult fel, amúgyis olyan instabil, kerekded, korsószerű. LM tiltakozott, aztán ráhagyta, mondja csak a magáét, ő biztosan emlékszik, hogy üresen tette le azt a kék műanyag öntözőt a kisasztal alá, és abban is egészen biztos, hogy minden cserépvirágot gondosan, kevés vizzel öntözött meg aznap is.

Ez a titokzatos benti vízfelbuggyanás Ludasmanyinak egy régi esetét juttatta eszébe, még abból az időből, amikor a kincses városban lakott, és őrülten szerelmes volt egy szépfiúba. Akkoriban mindig magassarkú cipőkben járt, és nagyon vigyázott az alakjára, este soha nem vacsorázott, és a stúdió melletti konditerembe is bérletet váltott. Volt egy kis barna kétrészes felsője, a sötétbarna a kedvenc színe volt abban az időben, egy szarafánszerű rövid ruhácska, inggel és nadrággal hordta, és volt hozzá egy boleróféle kabátka, amit csak néha vett fel, inkább az előbbit viselte előszeretettel. Nagyon óvta ezt a szettet, hordta néha együtt is, gyakran jártak akkoriban vendéglőbe, de inkább csak sörözni, csak nagyritkán ebédeltek a barátaival a városban, de LM mindig nagyon ügyelt arra, hogy még véletlenül se egye le magát. Mégis egyszer, amiútán kiszedte a mosott ruhát a gépből, és amikor a barna szarafánra került a sor, hogy kiterítse, elborzadva fedezte fel, hogy egy tenyérnyi zsírpecsét éktelenkedik rajta, elől a has tájékán. Teljesen elszíneződött az anyag, sötétebb lett azon a bizonyos sérült helyen, nem lehetett nem észrevenni. El nem tudta képzelni, honnan került oda a csúf pecsét, hiszen ő mindig annyira vigyázott erre a ruhadarabra! Észrevette volna, ha a vendéglőben lepecsételi! És főleg ekkora nagydarab helyen. Otthon meg sosem evett utcai ruhában. Ez valami nem evilági szennyfolt lehet vagy mi, gondolta (pedig akkor még nem foglalkozott párhuzamos dimenziókkal). Többet nem tudta hordani, hiába mosta ki, vanish-sel is, a makacs foltot nem lehetett semmivel sem eltávolítani. Évekig őrizgette a kedves kis cuccot, szinte gyászolta, hiszen “jónő időszakának” emlékét idézte, de aztán csak eldobta, talán pont akkor, amikor Vásárhelyre készült költözni.

Ahogy minden eddigi fura potterséget, ezt az utóbbi, nappaliban történt vizes esetet is elfogadta, napirendre tért fölötte, ahogy napirendre tér afölött is, ahogy a konyhában magától elpattan egy vastagfalu pálinkáspohár, ahogy szétcsúsznak az éjjeliszekrényen egymásrahalmozott könyvek, ahogy a falak gyakori ropogását is megszokta, és a házban történő, megmagyarázhatatlan jelenségek sorát. Ludasmanyi mégsem mondhatja, hogy nem izgatják ezek a bizarr dolog, és nem várja titokban, hogy újra valami rendkívüli történjen.