Kedves mindenki! Tudom, hogy ami eléri az ingerküszöböt egy blogbejegyzés esetén az a szerelem, a meghökkentő mesék, és a cenzurázatlan őszinte kinyilatkoztatások. Ez mindigis így volt, az ember természete évszázadok, évezredek óta semmit nem változott, ugyanúgy kíváncsiak voltak az emberek Krisztus előtt Odüsszeusz utazására, mint jóval később Shakespeare hősszerelmeseire. Eldöntöttem, hogy – természetesen a nézettség érdekében, mert miért másért 😜 – én is ki fogok rukkolni majd a legmeghökkentőbb történeteimmel, de úgy érzem, ennek egyelőre nincs itt az ideje. Nem készültem még fel erre a merész lépésre, és nagyon sebezhetővé tenném magam, ha most itt nektek a legnagyobb titkaimat feltárnám. És ennek az egyik ilyen velem megtörtént bizarr esetnek a kulcsszava Diderot élete, majd emlékeztessetek rá, ha sokáig mellőzöm ezt a témát, légyszi! Ezért ezt a könyvet, amelyről nem tudom, hogy tulajdonképpen hogyan került a tulajdonomba, pontosabban az éjjeliszekrényemre (változatlanul ugyanazon az éjjeliszekrényemen tartom, azzal a különbséggel, hogy időközben ez a kis ócska bútordarab átvándorolt egy drágás költöztetővállalatnak köszönhetően Kolozsvárról ide Vásárhelyre), nagyonnagy becsben tartom, habár még nem volt időm végigolvasni. Lehet, ha megteszem, ezáltal a lakásomba való teleportálódásának a titkát is megfejtem. Ígérem, még ma este nekifogok kiolvasni! Dániel Anna műve, aki annyi meg annyi életrajzregényt írt. (Végülis ez a bejegyzés is csak egy reklámfogás, a Garabontzia könyvesboltot és antikváriumot népszerűsítendő! Vicceltem, gondolom ismertek már ennyire, kedves barátaim!)

Az a nap emlékezetes marad számomra egész életemben, jól emlékszem magamra (mert hát időnként az ember sajátmagát is képes elfelejteni!), ahogy szinte úsztam a boldogságtól, megírtam az első szupertitkos könyvecském, és azt hittem, hogy azzal meghódítottam a nagybetűs Világot. Repültem haza, útközben betértem egy kenyeresboltba, és vettem két hosszúkás kalácsot (egy kakaósat meg egy rahátosat), vártam Lacit, már akkor létezett, ő is benne volt a képben, öt lej borravalót akartam adni az elárusítónőnek, de visszautasította azzal, hogy tiltja a szabályzat, nem fogadhatja el. Én pedig erősködtem, hogy ez egy kivételes nap számomra, feltétlenül adakozni szeretnék, és ő az egyetlen, aki most utambakerült, és ha már pénzzel járunk… ez olyan kézenfekvő! Végül úgy rémlik, elfogadta. Hazaszárnyaltam, azt hiszem, még a liftet se használtam, pedig kivételesen működött, kellett az az energialevezetés nekem akkor, hogy felrohanjak a lépcsőn a hetedikre, otthon pedig két furcsaság is várt: egy kibontott nagy levélboríték, amely nem nekem volt címezve, hanem a volt mostohafiamnak, durván feltépték, és amit tartalmazott, valószínű egy folyóiratot, elvitték. Ez mondjuk lehetett Íróerr exférjem is, mert még volt kulcsa a lakásunkhoz, de akkor is kicsit megdöbbentett a dolog. A másik fura tárgy pedig ez a Diderot életéről szóló hófehér kötet volt, ami az éjjeliszekrényen várt. Azért sokkolt az a fehér kötet, mert ismertem az összes könyvemet (akkor még nem is álmodtam arról, hogy egyszer majd antikvárius leszek, és megszámlálhatatlan sok értékes könyv birtokosa), jól tudtam, hogy ez nekem nincs meg, soha nem is láttam, és egyáltalán nincs ilyen tisztafehérborítójú kötetem, a cím se volt ismerős, és a könyv kinézete sem. Ki az ördög tette oda? Ugyancsak Íróerr, már muszáj egyszer megkérdezzem tőle, csak félek, hogy zakkantnak fog nézni, vagy megvádol, hogy meggyanúsítom ennyi év után, hogy a tudtom nélkül betört az intim szférámba, amikor már rég nem éltünk együtt, még ha kulccsal is, és ott megmozgatott tárgyakat. Akkor közvetlenül az eset után kellett volna felhívnom, és mintha mi sem lenne természetesebb, csak úgy rá kellett volna kérdezzek, hogy nem te hoztál fel történetesen egy új kötetet a lakásba? És mi van azzal a borítékkal?

Dehát akkor én a fellegekben kalandoztam! És most így, ahogy itt elektronikus papírra vetem a legfurább napom emlékeinek egy részét (a második fele kissé átmegy horrorba, ezért most nem szeretném ezt a sötét múltat kiteregetni!), most esik le a tantusz, hogy lehet ez a könyv abban a fölöttébb gyanus borítékból került elő! De ki küldte az exmostohafiamnak az én (bocsánat, hivatalosan a mi a helyes, mert akkor még Íróerr lakcíme is odaszólt) címemre, és miért egy magyar könyvet, amikor ő nem is beszél magyarul?! Tehát még ha van is logikus magyarázat a kötet és a boríték megjelenésére, akkor sincs magyarázat a feladó szándékát illetően.

Akkor azonban én nem gondolkodtam ezen túl sokat, felvágtam a kakaós kalácsot, két szeletet megettem, és lefeküdtem az ágyamra. Nagyon de nagyon boldog voltam, mondhatni extázisban úsztam, és vártam Lacit, aki délutánra ígérte, hogy ideér. Exotikus utazásokról álmodoztam, és úgy éreztem, most már ezután minden lehetséges! Nem is tévedtem sokat… Ha Vásárhelyre való váratlan költözésemre, indiai utamra, városi biciklizésemre, aztán meg a tíz napos túrámra, a lovasélményeimre, Málta szigetére, meg sok más egyébre gondolok! Az ember, ha kicsit is átlépi a saját korlátait, már elérte a lehetetlenség zónáját!

Estefelé megérkezett várvavárt lovagom, volt rajta egy turis pulcsi, amin azt írta, Roger Kent Winter Sports, amit tőlem kapott ajándékba, és én akkor nevetséges módon ezt úgy fordítottam, hogy Roger nem tud téli sportot űzni, mintha szlengben lenne írva. Milyen röhelyes most, ha visszagondolok! Mindig ilyen sajátosan eltorzítva értelmezem a környezetemet! Erről már sose fogok leszokni! Megsétáltattuk fenn a sportpályákon, az erdő alatt Didilány kutyámat, hazamentünk, és akkor az történt, hogy narancssárgára színeződött a vérem, amit én természetesen megint egyfajta égijelnek fogtam fel.

Aztán diszkréten kopogtak az ajtón… s én hiába magyaráztam a narancssárga árnyalatot…

A kép pedig … nos, vannak megmagyarázhatatlan érzések, amikor látsz egy fényképet, és valamire asszociálsz, ennek a női magazinos ilusztrációnak a láttán nekem ez a Diderot-os kolozsvári nap jutott eszembe, a narancssárga testnedvemmel, meg a Fényesnő, akivel egyszer jóval a D-nap után álmodtam, és a két élmény összemosódott, összekeveredett azzal a másik erős vágyammal, hogy napszínű kanapém, napszínű kiskosztümöm és napszínű bogárautóm legyen. Ez volt pont az a szín, amit kerestem, és ami hipnotikus hatással volt rám. Van amikor valahonnan egy helyzet, egy arc, egy kép nagyon ismerős, de nem tudjuk, honnan, és hogy mire emlékeztet. Ültem a fodrászaton a bura alatt (jóval később itt Vásárhelyen), kezembenyomták ezt a bulvárlapot, hogy ne unatkozzak, és véletlenül pont erre az oldalra nyílt ki. Deja vu, tutti, hogy deja vu, világos, hogy egyszer találkoztam pont ezzel a színárnyalattal, de nem tudom felidézni, hol és milyen körülmények között. A Diderot-napra asszociáltam, és a Fényesnőre. A többit egyelőre képtelen vagyok kideríteni …

A kötet pedig nem tiszta hófehér, nyolc év után most először vagyok képes felfogni színvak agyammal, hogy a nagy gondolkodó képmása a borítón fekete alapon jelenik meg.