Az én Ady kedvencem

“Mindenét beleadta, a vérét, az életét, mindenét feltette a költészetre. Mert van, akinek az élete az irodalom, nem egy kitűző a hajtókáján!” – mondta D. P. a mai Ady-esten, és ez a kijelentés bennem akkora krátert ütött, hogy utána már képtelen voltam bármire is koncentrálni. Ugyan jegyzeteltem végig ezen az értékes-ingyenes irodalomórán, de végig ez dolgozott bennem, hogy akinek az élete a költészet, azt nem érdekli, hogy a régi ismerőse nem köszön neki vissza, nem érdekli, hogy a férje átment tévét szerelni a szomszédba, és most jaj istenem, piával kínálják, pedig az egyezség arról szólt, hogy nem iszunk/isszuk le magunkat, csak hétvégén! Azt nem érdekli, hogy politikai témából kell készülnie (Ady kiváló publicista (is) volt!), nem érdekli, hogy mit gondolnak a külsejéről, a megjelenéséről, a félszegségéről, az esetlenségéről, a párkapcsolatáról, az érzelmeiről, stb. Most magamról beszélek! Az én blogírói mivoltomról. Mert aki a blogírásnak szenteli az életét, az úgy átadja magát a szenvedélyének, ahogy Ady átadta magát a lírának. Akkor is a témájára koncentrál, amikor a szőnyeget rázza, sepreget, kavarja a rántást, szedi ki a mosott ruhát a gépből, és aztán csak megy és tereget némán. Semmise zökkenti ki a blogírásból, semmi az égvilágon!

Milyen jó, hogy az ember útját néha keresztezi egy ilyen nagytudású ember, aki mélyen be van ékelődve az irodalomba, annak folytatója, mesélője, kapocs Ady és a ma élők között, elsőkézből hozza az oly áhított információt, a lényegre hívja fel a figyelmet, ami elsiklana, elillanna előlünk, ha ő nem mondaná ki. Vajon hogyan lehetne így adysan élni, hogy az ember csak a számára leglényegesebb dologra összpontosítson, mintha minden este tartana neki D.P. egy motivációs előadást, mintha minden este arra buzdítaná, hogy semmi mással ne törődjön, csak a Múzsájára fókuszáljon!

Van egy kedvenc magyar népmesém, az egyetlen amelyet madjnem szóról-szóra tudok, Vitéz János és Hollófernyiges meséje, ott a harmadik próbatételnél, amikor a három rábízott és elvesztett csikót kell megtalálnia hősünknek, kérdi tőle sárkány-sógora: ” – Mi a baj, sógor? – Nincsen csikóm, sógor! Azt mondja neki erre a tizenkétfejű sárkány: – Látod azt a községet? – Látom. – Az az egyik csikó. Látod benne azt a templomot? – Látom. – Az a másik csikód. Eredj be a templomba: ott bent van a harmadik csikód, a pap. Itt van ez a kötőfék. Nehezen fognak hozzá engedni, mert tele lesz a templom néppel. De csak told őket két oldalra, s törekedj a paphoz. Indul Vitéz János, megy végig a falun, annyi volt a kutya, majd megették; sehogy sem akarták a templom közelébe engedni. Amikor a templomhoz ért, a pap éppen misézett. Ment csak egyenesen a paphoz. Valaki megkapta a göncét: – Hova mész, te? Nem látod, hogy misézik a pap?! Mások is megkapják a ruháját, nem akarják engedni a pap közelébe. De ő utat nyit magának, a paphoz lépett. Szó nélkül fejéhez vágta a kötőféket. Egyszeriben nem volt ott se község, se templom, se pap: hanem három csikó.” Mindig erre az egy mesére gondolok, amikor elveszni látom magam a részletekben, hogy nincsen se napi hajsza, se háztartás, se más kötelességek, minden eltűnik egy kötőféksuhintásra, és ott lesz előttem a keresett három csikóm, az életem lényege, csak el kell hinnem/hitetnem magammal!

Sok kedvenc Ady verset hallhattunk ma este, akkor hát elmondom én is a magamét, az egyiket, s mivel civilben antikváriusné (is) volnék, hát hadd dicsekedjem el azzal, hogy nekem régi Ady kötetem is van (még akkor is, ha kilencedik kiadás):

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s