Autókád úr

Ludasmanyi rájött: ahhoz, hogy pénteken éjjel nyugisan aludhasson, előre le kell gyártania a műsorait. Mert Ludasmanyi a rádiónál dolgozott. Sose hitte volna, műszaki egyetemi hallgatóként, hogy idejut. Nem mintha ez egy rossz hely lenne, hanem mert huszasévei elején ez a szakma még annyira távol állt tőle, mint mondjuk az orvosi vagy az ügyvédi hivatás. Habár, ha meggondoljuk, elsőévesként, amikor terhesen sietett át a gyaloghídon a Politechnika egyetem impozáns épülete felé, és azt a dalt dúdolta magában, amit azóta se talál sehol, és soha többé nem hallott, hogy “Látom, tétován mész a híd felé a ködben/ És a villamos visz a hídon át/ Látom, nem jössz többé, és látom közben/ Azt a sohase múló éjszakát!”, a dalszöveg mellett, mindig azt ismételgette magába: “Nem baj, Feketefiú nem szeret, de én mégcsakazértis író leszek!”

Persze, nem lett író, de nagyon hamar közeli kapcsolatba került az újságírással és a művészvilággal. Egyből az egyetem elvégzése után! Ott ücsörgött a kolozsvári nagypostán, várta a pénzt a szüleitől, – miközben már két hete klandesztin lakóként, jogtalanul bitorolta orvosis barátnője diákszállását a Petőfi utcában, hisz az egyetemi év végetért, minden társa hazautazott (csak ő maradt ott magnak), és úgy képzelte, a város olyan kihalt nélkülük, mintha háború söpört volna végig rajta -, egyszercsak a hallban, fenn az elektronikus kijelzőn megjelent, hogy Hírszerkesztőt alkalmaz az Eastern Press Service magánhírügynökség. Ahogy kézhezkapta a pénzt, egyenesen odasietett, és nagy meglepetésére egy volt osztálytársnője nyitott ajtót. Fel lett véve! A szorongás és sötétbentapogatózás csak ezután következett, mert Ludasmanyinak fogalma se volt mi fán terem, semmit nem tudott a hírszerkesztésről. Két értelmes mondatot összerakni is kínkeserves munka volt számára, sose szerette a nyakkendős szövegeket, most aztán mégjobban megutálja őket, és meg is akart futamodni!

Kiállt hát nagy lendülettel stoppolni a nagyváradi útra,  eltökélt szándéka volt, hogy előbb a barátnőjéhez siet, kiönti a lelkét, aztán meg irány haza, falura! De mint mindig, Ludasmanyira akkor is vigyáztak az angyalok, mert egyszercsak, mintha a semmiből öltött volna testet, Autocad programot oktató volt tanára jelent meg előtte, és számon is kérte volt diákját, hogy mi ez a megfutamodás, ingyenélő akar lenni a szülei nyakán? Szedje össze magát, de gyorsan, és irány, sipirs vissza abba a hírszerkesztő irodába vagy mi a csodába! Mert Autókád úrnak se volt fogalma arról, hogy a hírszerkesztést eszik vagy isszák, de annyit biztosan tudott, hogy munkahely, és első lépés lehet, ugródeszka a további karrierhez. Így hát Ludasmanyinak nem volt mit tennie, visszakullogott a városba, megmenekült a munkanélküliségtől, és attól, hogy a szülei kénytelenek legyenek őt eltartani, még ha cseppet sem tetszett neki ez a visszatáncolás, visszacurikkolás. Két óra késéssel érkezett meg a központi tágas irodába, mert a magánhírügynökség székhelye a főtéren állt, pont a házasságkötő iroda szomszédságában. Megvolt a patinája az épületnek is, meg a belső helyiségeknek is, hatalmas ajtók, régi bútorok, bordó bársonnyal bevont, kényelmes fotelek, de ő mégis feszélyezve érezte itt magát, úgy általában mindig, nemcsak ezen az ominózus napon, amikor mindenki – számára érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon – úgy tett, mintha pontos időben kezdte volna meg a műszakot! Egyik kolleganője filozófiát végzett, a másik kollegája bölcsészetet, a harmadik kémiát, nagy általános műveltséggel rendelkeztek mindhárman, és tájékozottságban se maradtak alul, neki pedig egyelőre nem volt erőssége sem a politika, sem a világtörténelem.

Amikor később barátnőinek mesélte, hogyan materializálódott ott az út szélén, a stopposoknál, hogyan látta előbb hományban az arcát kedvenc tanárának, majd egyre élesebbé vált a kép, egyre jobban kirajzolódott a magas, szikár úriember kontűrje, míg végül teljes mivoltában odateleportálódott eléje Autókád úr, senki nem hitte el neki. Ahogy nem hitték el a fura szerzeteket sem, akik az erdőben szaladgáltak, ugráltak előtte, mint a kenguruk vagy mint nemlétező fekete-fehércsíkos, embernagyságú futómadarak, és azt sem hitte senki, hogy Slenderman-nel is találkozott egyszer, ugyancsak a sötét rengetegben…

Akkor kezdődött életreszóló barátsága jelenlegi párjával (legalábbis reméli, hogy életreszóló!), naponta több órát beszélgettek telefonon, és legtöbbször akkor, amikor Ludasmanyi Didilány nevű idős kutyatársát sétáltatta. Amikor elindult felfelé a monostori, árokmenti járdán, még nem sötétedett, de aztán felhívta Lacit, dumáltak-dumáltak, és ő észre se vette, hogy beszélgetés közben szépen lement a nap. Tavasz volt, olyan május közepe lehetett, ő csak ment, mendegélt a hűséges, drága kis Didkóval, aki póráz nélkül sem távolodott el tőle, soha nem kóborolt el mellőle, közben a napi eseményeket tárgyalták meg, kommentálták újdonsült barátjával. Az ösvény, amin sétáltak, párhuzamosan haladt az erdő szélén, így hát nem volt túl sötét körülöttük, a városi fény beszűrődött a fák lombjai alatt, és ahogy ott masíroztak ketten, ő meg az öreg kutyus, és a telefonvonalban ott volt velük Laci is, egyszercsak egy óriási, vékony ember körvonalait pillantotta meg az ösvény baloldalán, az egyik fa törzsének közvetlen közelségében. Nem volt biztos benne, hogy jól látta-e, amit látott, az is megfordult a fejében, hogy talán felakasztotta magát az illető személy, azért van olyan magasan a feje, a lombkorona magasságában, de azt már nem volt ideje megfigyelni, hogy leér-e a lába a földig. A látvány módfelett ijesztő volt, szinte gondolkodás nélkül elkezdett rohanni, ahogy csak bírt, vissza se mert nézni, közben a telefonkapcsolatot se szakította meg barátjával, zihálva ecsetelte neki futás közben, hogy mit látott, és azt is, hogy sejtése szerint öngyilkosságról lehet szó. De másnap sem az újságokban, sem a rádióban, sehol nem jelent meg, hogy a monostori erdőben valakit felakasztva találtak volna. Most hogy így visszaemlékszik, csodálkozik is azon, hogy akkor egyáltalán nem gondolta tovább ezt az ügyet, és hogy fel sem tűnt, hogy nem hozta le a sajtó az öngyilkossági esetet. Csak most, hét év után, amikor ezt a Slenderman dolgot megtalálta a youtube-on, akkor eszmélt rá, hogy ő is azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak ilyen misztikus, fura szerzetet a sűrűben.

Azonban Ludasmanyinak bele kellett nyugodnia, hogy ő az az ember, aki semmit nem tud kézzelfogható tényekkel bizonyítani, még azt sem, hogy ma bicajjal hazafelé jövet, majdnem megsúrolta egy kamion, aztán meg majdnem szembement egy másik bringással, aki előtte levágta a kanyart. Pedig fejkamerája is volt, ami vételezett, csak véletlenül azt is leállította útközben egy lehajló ág, amibe beleütközött! Arról nem is beszélve, hogy amikor végre egy nagy csillagász jött el a NASA-tól Kolozsvárra, akivel akkora megtiszteltetés volt interjúzni, hogy ilyen megtiszteltetés hősünket még soha nem érte karrierje során, hazaérve, kiderült, hogy a magnó semmit nem rögzített. Lehetséges lenne, hogy nem is volt ott azon a rendezvényen az a magyar csillagász, és Autókád úr sem materializálódott neki oda a semmiből az úttest szélére, és a kenguruként ugrándozó, csíkos futómadarakat sem látta, de még Slenderman-nel sem találkozott a monostori erdőben? Csak álmodta, képzelte volna ezeket a dolgokat?

Évekkel később, amikor már a rádiónál dolgozott, egyszer még összefutott Autókád tanárúrral, akinek lelkesen elújságolta, neki köszönheti, hogy Kolozsváron maradt, és most már munkakönyves alkalmazott a közszolgálati rádiónál. És hálából szeretne vele egy portréinterjút készíteni! Autókád úr csak bölcsen bólogatott, nem is gratulált, nem idegenkedett túlságosan az interjú ötletétől, engedte meggyőzni magát. Megbeszélték a találkozót másnap délután 5-re, egy Hajnal negyedi kávézóban, az időpont neki megfelel, mivel 4-ig van órája az egyetemen, mondta, és a kávézó is útbaesik hazafelé menet. Ezzel elbúcsúztak egymástól. Ludasmanyi jókedvűen távozott, útközben a nagy találkozás pillanatára gondolt, amely életébe elhozta a fordulópontot, amit rajta kívül akkor senki más nem vett észre…

És Autókád úr másnap nem jött el a megbeszélt találkára…

Jó Csönd-herceg előtt

Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
,Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Oh, jaj nekem, ha elnémúlnék,
Vagy fölbámúlnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

Ady Endre
Advertisement

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s