Nem is tudom, ajánljam, ne ajánljam, mert ha itt most megosztom veletek ezt a csodálatos helyet, akkor már nem lesz ilyen kis gyöngyszem, elözönlik majd a turisták 😄😄

Úgy történt, hogy voltunk az unokatesóm lagzijában Váradon.

Megint kapkodás, rohanás, késveindulás, csak a szokásos, fontos dolgok otthonfelejtése, többek között a fekete gálaszoknyámé, ami azt eredményezte, hogy a gálablúzzal a farmerszoknyát voltam kénytelen felvenni, és “szolidaritásból” Laci is farmernadrágot kapott a zakóhoz, úgy hogy mi voltunk a farmeres pár. Mindegy, kibírtuk, és a társaság is kibírta. Attól még jóléreztük magunkat.

Kedves újlaki pár volt az asztaltársaságunk, velük beszélgettünk végig, amennyire a hangos zene engedte, és a rokonság tagjaival is váltottunk néhány szót, megismerkedtünk a közben felnőtt gyerekekkel. Hajnali 4-re értünk szállodai szobánkba, ahol épp éjszakai buli volt, de olyan fáradtak voltunk, hogy annyira nem zavart, egyből elaludtunk. Reggel pár fotó a szálloda teraszán, és indultunk is hazafelé. Jutkáék, a fenti képről, elmesélték, hogy ők Élesd felől jöttek, és hogy milyen jó az út, jó szerpentines. Hát gondoltuk, kipróbáljuk mi is visszafelé. Mert Szilágysomlyó és Várad között borzalmas útviszonyok vannak, ha Margitta felé indul az ember.

El is indultunk Kolozsvár felé, ott kell letérni Élesdnél, csak addig volt dugó, amíg a körforgalomnál kijutottunk a kolozsvári útra, utána már mehettünk normális tempóban. Sárga táblák jelezték, hogy a feketetói vásár miatt kerülőt ajánlanak a sofőröknek. És akkor az élesdi letérő után, és amiútán egy Pestis nevű településen áthaladtunk, egy csodálatos kanyargós út várt ránk. Nem győztük dícsérni, és milyen jól lehetne itt is bringázni, és lám, a motorosok sem vetették meg! Találkoztunk párral.

És aztán jöttek a kétnyelvű feliratok, románul és szlovákul. De érdekes, nem is tudtam, hogy itt szlovákok élnek! Apám mesélte régebb, hogy annak idején szlovák főnöke volt Sarmaságon, a bányánál (biztos innen származott a környékről), és amikor járt vele otthon, a falujában, a nővére nem tudott románul, csak szlovákul beszélt, Spurigán pedig háromnyelven is képes volt társalogni, a román és szlovák mellett, a magyart is megtanulta. Azért lett főnök 🙂

Laci csak ámuldozott, milyen szép kabanák vannak itt, milyen szép a táj, és miért ír mindent szlovákul is, még azt is, hogy polgármesteri hivatal, primarie, Obedky Urad. Látom, a google translate nem érti, pedig úgy írta valahogy, lehet elírtam egy betüt. Aztán egy kanyar után, felfelé, jobb oldalt, egy magaslaton, egy vendéglő, terasz, motorostalálkozó, fafaragások, viseletbe öltözött pincérek, még a teraszt is fűtötték. Habár nem volt rá szükség, mert szép napsütéses idő volt. Hol a fenébe vagyunk? Átkerültünk egy másik dimenzióba? Mi a csuda van itt? Egy kis oázis a sivár, hétköznapi Romániában? Gyorsan leparkoltunk, és kértünk egy-egy kávét!

Tiszta Ausztria van itt, kell szóljak a lányomnak, hogy amikor hazalátogatnak, ide feltétlenül ruccanjanak ki. Főleg mert nagyon közel van, Újlaktól csak 45 km, kb. Biztos az osztrák vejem is meg lesz elégedve. Az egész környék nagyon rendezett, az úttal együtt. Nemhiába fedezték fel a motorosok is.

Néztem, hogy az a fa-szobor kit is ábrázol? Egy szlovák “hortobágyi” csikóst? Vagy ki akar az lenni? Egy favágó, mert balta van a kezében, de a viselete annyira ismerős. Azzal a süveggel. Még hajfonata is van. Voltam benn a mosdóban, a vendéglő is tiszta faburkolat, minden asztal rönkfából, és a szlovák népviseletű csajok elárulták, hogy a komplexum egész évben üzemel, télen is. Na gondoltam, majd idehozzuk aput, szülinapjára.

Lefotóztuk az információs táblát is, hogy majd otthon kistudírozzuk, mert soha semmire nincs idő. Anyám közben háromszor hívott, hol vagyunk már!!? Azt is elfelejtettem neki megmondani, hogy nem maradunk éjszakára. Amikor meghallotta, akkora sokkot kapott, hogy berohant a házba, hogyne, mikor ő egy hétig készül a jöttünkre! Úgyhogy nem volt alkalmam mesélni nekik erről a csodálatos helyről, se a lagziról, semmiről, ezért most itt osztom meg az élményt.

Laci még most se tért magához, még most is azt mondogatja, hogy egy dimenziókapun áthaladva jutottunk valahova nyugat Szlovákiába, ahol ittunk egy finom, forró kávét egy fűtött teraszon, amiútán kis szerpentínes kanyargózás után visszazökkentünk a szilágysági szürke hétköznapokba, ahol átok ül rajtunk, mert mindenki feszült és ideges, és mi nem tudtuk elmesélni, hogy valójában miért is késlekedtünk.