nem tudtam sem olvasni, se írni, utóbbival most próbálkozom, újra megnéztem az Angol beteget, újra sírtam, mint régen a moziban, és retrózenét hallgattam. Jólesett a lelkemnek ez a kis időutazás vissza a tinikorba. Én tinilelkű vagyok retrózenehallgatás nélkül is, de most hétvégén még a megszokottnál is tinibbnek éreztem magam. Így telt el a szombat, aztán jött az október hatodika. Mivel most kerek évforduló volt, nagyon sok cikk jelent meg a tragikus eseménnyel kapcsolatban a világhálón. Most is csak eldöntöttem, hogy elolvasom az összeset, de most sem jutottam még oda. Reggel esett, délben esett, és csodák csodája 2-re kiderült. Hát bicajhoz öltöztem, Lacipárom felajánlotta ugyan, hogy elvisz, de visszautasítottam, aztán ő se bánta túlságosan, mert lefoglalta magát a laptopjával, csak utánamszólt, hogy cigit ne felejtsek el venni! A rendezvény három órára volt meghírdetve, én előtte egy félórával már ott voltam, 21 perc alatt értem oda, és pont 5 és fél kilométer oda az út, akárcsak a rádióig. Aztán még a konferáló kolleganőmmel is váltottam két szót, írtam egy rövid tudósítást 3-ra, és akkor szépen eleredt az eső. Három előtt felhívtak, nem hallottak semmit, én mindent hallottam, ha fordítva lett volna, akkor még el tudtam volna mondani a mondókám, de így lehetetlen volt. Nem értettem, mi történhetett, zavarták volna a vonalat, vagy elázott a telefonom, próbáltam eltávolodni a helyszíntől, közben még párszor próbálkoztunk a kapcsolással, de mindig ugyanaz volt az eredmény.

Elindultam felfelé a Postarét fölötti úton, a tetőn is állomásozott egy csendőrautó, nézték, hogy mit csinálok ott a papírjaimmal, a sisak is a kezembe volt, használhatom akár fehérfegyvernek is, gondolhatták. A tömegben is párszor megnéztek a sisakkal. Először nem akartam magammal vinni, de azzal volt szerencsém, mert nem vágott éppen annyira a szemembe az eső útközben hazafelé. Végül csak tudtam értekezni a hírszerkesztő kollegámmal, és megegyeztünk abban, hogy majd 5 előtt, a következő bejelentkezés előtt, egyeztetünk, hogy hogy legyen. És kitaláljuk közösen, hogy milyen telefonról jelentkezzek be. Gondoltam, megkérek egy sajtós kollegát, adja kölcsön a telefonját, de ahogy teltek a percek, és zajlott a program, az újságíró kollegák is lassan elszállingóztak, csak én maradtam ott az esőben, és nem is értem, miért mentem felfelé az úton, ahol nem volt menedék, miért nem húzódtam egyből a közelben lévő tömbház eresze alá. Néha én se értem magam, hogy miért hozok ilyen buta döntéseket.

Szóval lement a 3 órási híradó az én “tudim” nélkül, és úgy éreztem, fel kell hívnom a főszerkesztőt, hogy magyarázatot adjak a dologra. Elmeséltem, hogy szét vagyok ázva, a bicajom ülése is szétázott, és Laci sincs az üzletében, hogy oda menekülhessek. Azt tanácsolta: a legjobb, ha most hazamegyek, és otthonról tudósítok, arról, amit eddig láttam. Hát azt láttam, hogy kevés ember jött el, nem is csoda ebben az ítéletidőben. Inkább idős személyek, és hivatalosságok, akiknek muszáj ott lenni. Kérdezte, szerintem, hányan vannak, éppen akkor jött felém egy sportosabb úriember, továbbítottam neki a kérdést, azt felelte: szerinte még százan se vagyunk, kb. nyolcvanan lehetünk, de mivel ő most elmegy, csak 79-en maradunk. Szegény vértanuk, gondoltam, ők az életüket áldozták, mi még a szabadidőnket is csak nagy nehezen!

Felhívhattam volna Lacit, jöjjön utánam, de tudtam, hogy az időbe telik, és arra gondoltam, hogy egy ilyen zuhogó esős bicajozással leróvom én is kegyeletemet a Tizenhármak előtt. Mert megérdemlik. A Novi hétben az átjáró gombnyomásra vált zöldre, de én ott álltam hosszú percekig, hogy átmehessek a másik oldalra, amíg erre végre rájöttem. Addig is szépen ázott az ülésem. Aztán az autók felcsapták rám a vizet, az út szélén már tavacskák voltak minden enyhe lejtésnél, a Szinaja utca csúcs volt ilyen szempontból, már nem is lassítottam, minek? Mikor úgyis felcsapom az ülésig a vizet. A híd jobb oldali szélén is állt a tócsa, nem tudom hogyan, de ott is, lefelé főleg vízbe tekertem, és azon töprengtem, hogy ennyi ember hova megy kocsival ilyenkor vasárnap délután? Nem a vasárnapi ebéd lenne most a fontos, a szent, amikor végre együtt ebédelhet a család? Hát úgy tűnik, lejártak már ezek az idők. A Pallasnál csak úgy otthagytam a biciklit a tartóba állítva, le se kötöttem, hiszen csak a pénztárhoz mentem cigit venni. Mondom a nőnek, hogy itt árvizet csinálok maguknak, erre kacagott, hogy nekem már le se kell tusolnom, mert megmosdatott az eső. Csepegett a víz belőlem, a karomról, lábamról, fejemről. Volt egy kis válltáskám, a lányomtól kaptam, Louis Vuiton utánzat, hát az is úgy elázott, az alja még nedvesebb volt, mint a teteje. Pedig egész jó vinilintáskának tűnt. A kabátom az félig vízálló, de az se bírta már egy idő után, kezdett beázni.

Hazaérve aztán egyenesen a fürdőbe mentem, de a vizet mindenütt fel kellett törölni utánam, gyorsan letusoltam, a nadrág rám volt ragadva, le kellett fejtsem magamról, a cipő locsogott, még a nyakamban a kendő is teljesen vizes volt, a zoknit rendesen ki kellett csavarjam, mintha kimostam volna. Áztam még meg bicajon, a Vibe-ról hazafelé jövet például, ezelőtt két évvel, de az más volt, mert akkor nyár volt, a nyári zápor még jól is esik az embernek, de ilyenkor, amikor kb 10 fokos a hőmérséklet, sokkal jobban igénybeveszi az embert egy ilyen “elázás”. Laci csak annyit kérdett: Cigit hoztál? A telefonom is száraz helyre tettem, az akkut nem tudtuk belőle kiszedni, hogy külön száradjon, de kipróbáltam, és tökéletesen működik. Tényleg, zavarhatták volna a vételt? Eddig még sose fordult elő… A tudósítást aztán biztos ami biztos alapon, a vezetékes telefonról adtam le.