Monthly Archives: January 2019

Laci sízik

Tavalyelőtt vásároltuk az ócskán a síléceket, balancsot, kötést, mindent. Akkor egyszer lehullott a hó, napokig hideg volt, még a Maroson is voltunk korcsolyázni, és eldöntöttük, hogy megtanulunk sízni. Lacim amúgy elég sportos tipus, görizik, úszik, korcsolyázik, de a sízés nála is valahogy kimaradt. Felcihelődtünk egy vasárnap délután, kutyák nélkül, felmentünk a domb tetejére, itt mellettünk van a Hermán (én mindig Herbáknak mondom), ahol a gyerekek szánkózni szoktak. Elég sok bajlódással, vesződséggel járt, amíg a bakancsot sikerült felhúznunk, kerestünk egy enyhébb lejtőt, és nekilendültünk. Nem is estünk el, és az aljban meg is tudtunk állni! Ezen eléggé csodálkoztunk mind a ketten. Aztán elolvadt a hó, tavaly meg nem is volt olyan, ami megmaradt volna a dombon, így kimaradt, és szinte elfelejtődött a nagy sí-projekt.

Ezek tavalyelőtti képek, most nem volt idő fényképezkedni!

A tegnap, szintén vasárnap délelőtt Laci elment vásárolni, és azzal a nagyszerű ötlettel jött haza, de nagyon elszántan, hogy mi lenne, ha felmennénk megint a dombra sízni? Nem tudtam mit válaszoljak, engem már nem lelkesít annyira, mert tudom, hogy ha valamit meg akarsz tanulni, ahhoz idő kell, feltételek, rendszeres gyakorlás. A városi biciklizésbe is úgy jöttem bele, hogy rá voltam kényszerülve napi szinten gyakorolni. Emlékszem mennyire izgultam az elején, minden útkereszteződés meg körforgalom egy óriási kihívás volt nekem, imádkoztam előtte is, utána is.

De láttam Lacin a nagy lelkesedést, gondoltam azzal is kevesebbet cigizik, kevesebb füst a nappaliban, a tüdőben, a nappaliban heverésző kutyáink tüdejében, semmiképp sem szabad a kedvét letörnöm! Menjünk fel a dombra! Viszont a kutyáktól nem lehet megszökni, ha látják, hogy öltözködünk, és nem reggel van (azzal persze nagyon is tisztában vannak, érzékelik, jobb az időérzékük nálunknál, azt is tudják kb mikor kell hazaérkezzünk délután), akkor nagyon tudnak követelőzni, sírni, kuncogni, hogy a szivem szakad meg. Egyszer mentem el nélkülük este szaladni, és azt a megbántódást a Maci arcán soha nem fogom elfelejteni! Akkor most hogy legyen – kérdem életem párjától, és úgy döntök, hogy csak ő fog sízni, nekem már nincs akkora motivációm, mint neki. És nem is értettem, nem firtattam, de most se értem, mitől ez a hirtelen elhatározás!😃

Hát felmentünk a három kutyával, engem a kutyák húzgáltak felfelé meg jobbra s balra, amíg haladtunk a dombtető felé. Nem engedhettem el őket, mert a domb másik oldalán, a tulajdonképpeni Hermánon, ott szánkóztak a gyerekek. Még ha nem is bántanák őket testes kedvenceink, de megijedhetnek, és nem tudnám megakadályozni, hogy oda ne szaladjanak a másik oldalra. Így hát én maradtam a három “fenevad” fogságában, amíg Lackó-Mackó rögzítette fel a lábára a bakancsot. Majdnem az erdő aljában voltunk, egész fenn, kérdeztem merre akar menni? Hát ahol jöttük, mondta, az úton lefelé! Te jó ég! Hát az göröngyös, meg kanyargós meg elég meredek is! Láttam, hogy ezt akarja, hát nem ellenkeztem, csak imádkoztam, nehogy eltörjön valamije, aztán nézhetjük magunkat! És hogy is vinném le innen a három kutyával együtt?! De nem szabad negativistának lenni, ezt tudjuk, szóval reméltem, hogy minden rendben lesz. 😊

El is indult lefelé a göröngyös úton, vészesen kezdett felgyorsulni, csak néztem, ez nem lehet igaz, a sílécek alatt szikrázott egy-egy kő, amint súrolta őket. Mi történt ezzel az emberrel? Nem volt ilyen! Talán szerelmes? Én csak amikor szerelmes vagyok, akkor vagyok képes önmagamat túlszárnyalni! Rohantam utána a három kutyával, nem nagyon volt idő sokat elmélkedni, mert nekem is vigyáznom kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak! Láttam, hogy félrehúzott a sáncba, amikor már túl gyors volt számára az iram, aztán megint nekiindult, megint felgyorsult, és elesett.

Nincs semmi bajod? Nincs! volt a rövid válasz, és felállt, indult megint, de akkora elszántsággal, hogy még megijesztett, és így ment ez az aljig. Én is közben odavágtam egyszer magam, szerencsére nem lett nagyobb baj, azonkívül, hogy jól bevertem a fenekem. De hát vastag kabát volt rajtam, felfogta az ütést. Lenn Laci szó nélkül lecsatolta a bakancsot, mindent berakott szépen a kocsiba, beültettük a kutyákat, és hazamentünk. Gondoltam, kérdezzem meg, sízel még holnap is? De inkább nyitva hagytam ezt a kérdést. Nekem úgyis csak a kutyapecérkedés marad, ha a tél kitart, és ez a síprojekt folytatódik.

Ma az üzletben Lackó azzal fogadott, hogy eldöntötte, csak hétvégén sörözik ezután! Ennyire működne a pozitív gondolatátvitel? Vagy mi történik itt, nem tudjátok? Mert nekem fogalmam sincs róla!!

India II

Indiában végig fáztam, lehet nevetségesen hangzik, de a szobákban csak ventilátor volt, meg légkondi, így nem volt módomban a fűtést felhúzni. 😂 A kocsiban is légkondi volt, mert azt akarták, hogy komfortosan érezzük magunkat, én meg imádtam azt a párás, olykor fülledt levegőt, amit senki nem értett, hogy engem az miért nem zavar? Lehet egy előző életemben meleg égövi ember voltam. Nagy Bendegúz, a kerekesszékes világutazó azt tartja, hogy utazni nemcsak élvezet, hanem szenvedés is egyben, mert hol meleged van, sülsz meg, máskor fázol, dideregsz, de nem tehetsz semmit, vagy éppen szorít a ruhád, mint engem a szári, vagy történetesen wc-re kéne menned, de nincs hogy és nincs hova!

Itt még szenvedek, de már nem tart sokáig! :))

Mindenennek a kombinációja együtt volt rám érvényes ott benn a katolikus templomban, az indiai vonásokkal megfestett Jézuska és Szűz Mária színe előtt. A száriba meg kedves, fiatal rokonhölgy öltöztetett be, aki nagyon visszafogottan viselkedett, majdnem teljesen szótlan volt, előbb azt hittem minden indiai nő ilyen zárkózott, de a lagziban bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem így van. Jöttek sorban kislányaikkal együtt, mindenki meg akarta ismerni az európai vendégeket, megérintették a karunkat, magukhoz szorítottak, szelfizni kértek meg. A legtöbb tinilány az álmairól mesélt, ami a továbbtanulásról szólt általában, volt aki Európába szeretett volna jönni üzletasszonynak kitanulni, számukra a fehérember világa a gazdagságról, luxusról szól. Na, csak látnák a mi kis vityillónkat, amikor a három kutya összejárja a nappalit! Ők úgy képzelik, hogy aki ilyen távoli helyekre eljut, annak otthon már mindene megvan, villája, hatalmas luxusautója, nyaralója, talán még jacht-ja is. Mert náluk csak az utazik, aki előbb mindezeket a fényűzést biztosító javakat beszerzi. És a sok aranyékszerről nem is beszélve. Az arany státusszimbólum. Már az egész kicsi leánykák is be vannak aranyozva, mondhatni tetőtől talpig: fülbevaló, nyaklánc, karkötők, több is, még bokaláncot is viselnek.

49656275_1136768376483212_3691196590418034688_n

Ez a kép egy vendéglőben készült, elutazásunk előtt, a közeli rokonság egy része elkísért a reptérre. A hátunk mögött az asztalon forró vízes kanna. Ők azt isznak, így szokták meg, a hőség miatt egészségesebb forró italt inni, mint hideget. Én is kipróbáltam, meg tudtam inni!😜 A repülőn pedig kimondottan jól fogott! Megfájult a fejem, és a légikisasszony ezt ajánlotta fejfájás ellen, és csodák csodája, hatott!! Kávéspohárban hozta ki, lefedve, és azt mondta szürcsölgessem, mert nagyon forró! Úgy tettem, és még a benyomásom is az volt, hogy ez kávé, csak nincs benne koffein, es még koffein mentes kávé sem :)) 

A lagziban odajött hozzám egy nagyon elegáns nő, sok finom ékszert viselt, a ruhájában tán még aranyszál is volt, és azt kérdezte tőlem, hogy Are you educated? Mondtam, igen, újságíró vagyok, akkor a bizalmába fogadott, és kb 15 percet beszélgettünk. Merthogy ő is képzett, árulta el, otthonról dolgozik, orvosi átírásokat készít vendégmunkások számára, nem nagyon értettem, hogy ez miben áll, de azért kellemesen elcsevegtünk. A másik váratlan kérdés, amit nekemszegeztek, az volt, hogy áruljam már el, ez megrendezett házasság vagy szerelemházasság? Angolul: This is an arranged or a love marriage? Ezt nem is értettem jóformán, csak utóbb silabizáltam ki, hogy mit is akarnak ezzel mondani, aztán megtudtam, hogy a legtöbb házasság ott még mindig házasságközvetítő révén jön létre, a szülők férjet keresnek a lányaiknak, közvetítő segítségével igyekeznek olyan társat találni, aki rangban, vagyonban mindenképpen a lányukhoz való. De már van olyan is, hogy munkahelyen ismerkednek meg – ez az oly ritkaságszámba menő szerelemházasság.

Ő az indiai hölgy, aki felöltöztetett, ő például szerelemből ment férjhez a képen látható úrhoz, akire képes volt 7 éven keresztül kitartóan várni (mágikus szám!), amíg a szerelme Európában dolgozott, ő végig megtagadta, hogy máshoz menjen, a szülei hiába kapacitálták. Ezt nem ő mesélte el, említettem, hogy mennyire szótlan volt végig, itt is csodálkozom, hogy ennyire mosolyog. Csak a száriról volt hajlandó társalogni, meg a fülbevalójáról mesélt, hogy az az ő tipikus napernyőjüknek az utánzata, sok nő visel ilyen formájú fülcsit.

Azt ígértem a múltkor, hogy a hasonlóságokról fogok beszámolni, amelyeket az indiai lagzi és a kalotaszegi hagyományok között fedeztem fel. Először is, a száriba öltöztetésnél tűnt fel, hogy ott is a fő segédeszköz a biztostű, az egész ruha erős sicherheits tűkkel lett feltűzdelve, ahogy petrimamám nevezte a biztostűt, amit mindenre használt (a diványpárna varrásnál, meg a nagy terítőknél, amelyeket fel kellett gondosan tekerni, felfogni, hogy hímezni lehessen a bizonyos részeit, sarkait), és a lájbiján is mindig viselt egy-két tűt, mert sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség! Aztán a templomban a menyasszonynak egy bizonyos ponton a fejére terítettek egy nagy kendőt, ekkor jutott eszembe a magyar mondás, hogy bekötötték a fejét, utána az a kendő a karjára került, és úgy kellett fognia, mint ahogy a pártás lányok tartják a karjukon a szőrkeszkenőt. Basszus! Mi tényleg Ázsiából jöttünk! – ezt látva, csak erre tudtam gondolni! De többször is gondoltam arra, hogy most azon a kontinensen tartózkodom, ahonnan mi, magyarok valamikor kirajzottunk!

Nem kevesebb, mint 7 pap celebrálta a szertartást, mosolyogva néztem, hogy a kántornak a könyvébe úgy volt beírva, hogy marriage cell-ebration, mintha utána egy szűk kis cellába kerülne a megházasodott ember! 😊

Az eskövő a katolikus szertartás szerint zajlott, ott Kerala államban a lakosság 18 százaléka katolikus, a kis zömök tisztelendő úr nagyon lezser volt, előbb malajálam nyelven kezdte meg a misét, aztán rákérdezett a menyasszonyra, hogy ért-e valamit, ő őszintén bevallotta, hogy semmit az égvilágon!, ezután az atya angolra fordította a szót, utána már végig angolul beszéltek, csak a templomi énekeket fújták saját anyanyelvükön.

A végén áldást osztottak, de nem sajnálták senkitől a pászkát, mint itthon (tudjuk: csak az részesülhet az áldásban, aki katolikus, és aki meggyónt előzőleg!), még engem is odaszólítottak, szerencsére tudtam mit kell mondani. 😉 Lacim katolikus, megtanított, erre olyan büszke vagyok: A pap azt mondja: Krisztus teste!, te pedig csak simán rávágod, hogy Ámen! Egyszerű, és sose lehet tudni, mikor van rá szükséged, mikor kell magadat katolikusnak álcáznod 🙂 Az esketés szövege pedig tisztára a mi “hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek…” csak éppen angolul. Akkor ki is szökött egy könnycsepp a szememből. Nem létezik, hogy ennyire egységes legyen a világ!

És itt a bojt az indiai nő ruháján, emlékszem, amikor engem kalotaszegi viseletbe öltöztettek, akkora nagy bojtok csűngtek a hátamon, hogy enyhén fulladoztam, ahogy húzták hátul lefelé a nyakamat. Na ez nem éppen akkora, de maga a tény, hogy hátul ott vannak a bojtok a ruhán, érdekes egybeesés. Itt vonulunk be az étterembe, tulajdonképpen olyan volt, mint egy kultúrház, csak sokkal nagyobb, mert ott egy lagziba több ezer ember is elmegy.

Aztán ettünk, Indiában kézzel esznek, kipróbáltam, olyan, mint amikor az ember otthon jóízűen kitörölgeti a tányérját. De a lagziba mi azért evőeszközöket használtunk. Ott már jobbanesett kanállal, villával az étel. És főleg, hogy hoztak egy sűrű zöldséglevest, a kínai levesekre emlékeztetett, finom volt, és jólesett, nekem már nagyon hiányzott a léféle. Aztán volt valami kucsmagombaféleség piros mártással, az nagyon ízlett, a lagziban svédasztal volt igazából, mert mindent oda kitettek elénk, és mi, a vendégek szedtünk maguknak, abból, ami szimpatikusabbnak tűnt. Egyfajta marhahúst is hoztak, de reszelve vagy hogyan, úgy volt kisütve apró, szálkás darabokban, nem kóstoltam meg, csak vega kajákat ettem, és ami engem meglepett, hogy ott a vendéglők cégére fölé is úgy van kiírvam, hogy Nonvegetáriánus és vegetáriánus étel 😊. Ebből arra következtettem, hogy ezen a nagyrészt katolikusok és muzulmánok lakta vidéken is azért kevesebb a húsevő, mint a vegetariánus.

A terem nagyon mély befelé, mégse fért el mindenki egyszerre, aki befejezte az étkezést, átadta a helyét a következőnek, így több száz, talán több ezer lakodalmast is megvendégelhettek!

Meglepett, hogy India ezen a délnyugati részén nem szent a tehén, és hogy van egy csomó katolikus templom, a sok mecset mellett, mert az is van egy csomó, és hagyomány ide vagy oda, azért láttam robogón közlekedő nőket is. Van aki egyedül utazik, van aki a férjével, és féloldalasan ül fel a háta mögé, mint ahogy régen a nemes hölgyek ültek a lóra. De akármilyen modern egy nő, az egészen biztos, hogy ha férfival utazik, az vagy a férje, vagy a testvére, semmiesetre sem az udvarlója. Ott nincs ilyen, nem engedik el a lányokat a fiúkkal moziba sem! Pedig a moziipar az virágzik, ismerjük a híres bollywoodi filmipart!

Sajnos az öt nap alatt egyetlen elefánthoz se volt szerencsém, pedig a vőlegény elvitt minket terepjáróval (ott mindenki azzal jár, mert a vidéki és az erdei utak nagyon rosszak) olyan helyekre, ahol valós esély van elefántot látni, de csak elefántürüléket láttunk az útmentén, és egy vízparthoz közeli parkolót, ahol a turisták szokták várni az országot jelképező ázsiai elefántot. Most ott is csend volt, és néma várakozás. Kicsit szürkülődött már, a kép ezért homályos. Hazafelé menet hallottuk, hogy mégiscsak leereszkedtek később a partra a szakrális állatok, ilyenkor a szállodák egymást értesítik, és minden turista rohan a helyszínre. Én sajnos csak a reptéren fotózkodtam… műelefántokkal…😃

Az út, amit akartam

Ez a kép egy vízesés tetején készült, csak most a szárazabb időszakban elapad a vize

Újabban kezdek belelátni az emberek lelkébe, el is “panaszoltam” ezt (mert nem szórakoztató cseppett sem, ez az emberi Dr. Dolittle képesség), felfedtem egy idős barátnőm előtt, aki figyelmeztetett, hogy ez isteni adottság, áldás, és az isteni áldásban nem szabad kételkedni! Ha álmodok valamit, aminek számomra jelentősége van, ha sejtem kicsit erősebben, ki pukkasztotta ki a bicajom kerekét (!), ha belelátok az emberek gondolataiba, azt nagyon komolyan kell venni!

Ott ült mellettem a Kocsinből Dohába tartó repülőn egy nagyon szigorú képű finn hölgy, nem beszélgetett velem, csak egyszer utasított angolul, hogy amíg ő a mosdóba vonul, ha közben netán jönne a légikísérő, a crew, akkor rendeljek neki egy vörös bort! Úgy is tettem, megköszönte egy fejbiccentéssel ugyanolyan komolyan, még egy halvány mosolyt sem küldött felém, visszaült a helyére, és elővette vaskos kötetét. Onnan jöttem rá, hogy finn, hogy finn nyelvű könyvet olvasott. Ő volt az egyetlen “fehérnép” hármunkon kívül a kocsini repülőtéren (Kerala fővárosa), mást nem is láttam rajtunk kívül a fedélzeten sem, még a légikísérők közül sem tartozott senki kaukázusi fajunkhoz. A repülőtársaságot, amivel utaztunk, Qatar működteti.

Ez a kerti hajnalka, ez most virágzik ott, szabadon, mint minden nálunk dísznövényként tartott virág. Így láttam én, és így látta a telefonom! Kb így látom én az álom és a valóság közötti különbséget, a fotó csak illusztráció, mert a kép itthon készült a nyáron, de a kerti hajnalka ott is pont ugyanilyen!

A finn nyelvet meg onnan ismerem, hogy Lacim figyelmetlenségében véletlenül az Alkimistát finnül rendelte meg az internetről egy kliensnek, szép piros kötet volt, csak épp úgy írta rajta, hogy Alkimisti, és én ennek köszönhetem az indiai utam! Hogy miért? Hát azért mert megosztottam a facebookon a könyv borítóját olyan címszó alatt, hogy hátha az ismerőseim közül valaki kitalálja milyen nyelven is írták, mert én erre képtelen vagyok. Hajni volt kolleganőm egyből reagált, elkezdtük tartani a kapcsolatot, és így én aztán kaptam tőle ajándékba egy mini-világutazást. Ilyen emberek is léteznek a világon!

Én akkor nem ismertem még fel az úgymond állítólagos rokon nyelvet, és a kötet sem tartalmazta a technikai adatok között legalább a város nevét, ahol kiadták, de Hajni barátnőm számára, aki jártas mindenfelé, az északi nyelv felismerése nem jelentett különösebb gondot. Az Alkimistát egyetemista koromban olvastam nagy lelkesedéssel, és csak rémlik, hogy egy pásztorról meg egy nagyutazásról szól, ami engem akkor nagyon lelkesített. Azóta se olvastam több Coelho-t, nincs is szándékomban. De ez a könyv most már véglegesen a szent ereklyéim közé tartozik, mert akkor is, 91-ben elindított bennem valamit (elkezdtem hevesen vágyakozni a messzeségbe, főleg keletre), most pedig azt hivatásszerűen ki is teljesítette. Köszike Palikám!(Neki szabad így megköszönni, a Paulo-nak?)

Hajnival ekkor márciusban vagy májusban, már nem emlékszem pontosan, újraszövődött és elmélyült a kapcsolatunk, amit 15 éve szüneteltettünk, objektív okok miatt természetesen, hiszen ő elment a rádiótól, új munkahelyet keresett, és többé nem találkoztunk, de a facebook, aminek szintén hálás vagyok (Köszi Mark!!! :), újra összehozza az embereket. Így jutottam el az Újvilágba is, amikor 2009-ben a közösségi oldalon megtaláltam régi padtársnőmet, és egykori barátnőmet, Mildredet. Milyen érdekes a névadás is, nomen ist omen, már akkor el volt döntve, amikor neki az édesanyja ezt a nevet szánta, hogy Amerika lesz a befogadó hazája.

Ez Doha fentről, repülőből fotózva, hihetetlen! Tényleg az az érzése az embernek, hogy a Csillagok Háborúja Halálcsillagának légikikötőjét látja! Egyik legújabb és a leglátványosabban fejlődő város – ezt tartják róla.

Majd elmesélem Indiát részletesen, most egyelőre még az élményeken kérőzöm, jegyzeteltem végig, de most még a fejemben csak így csaponganak az emlékképek, nem is tudom mit hova írtam fel, majd a lagzival fogom kezdeni. Nehéz út volt, keveset aludtunk végig, sokat láttunk, ahhoz képest, hogy csak 4 teljes nap állt rendelkezésünkre, nekem még menedzselnem kellett a családom értetlenségét is, amikor hirtelen kiderült, hogy elutazom, itthagyom Lacit az ünnepek alatt, nem is tudtam kezelni rendesen ezt a helyzetet, a vásárhelyi reptérről írtam egy családi FB bejegyzést, hogy mindenkihez egyszerre jusson el az információ, hogy hamarosan indul a gépem Londonba, onnan pedig másnap hajnalba Indiába, Keralába.

Az egyik “sárga folyó” partján, nem azért sárga, mert mocskos, hanem mert nagyon agyagos a talaj, és azért van nálam a kis nevetséges retiküll, mert csak azt hoztam a lagzira, és nem volt mibe tennem a telefonomat, pzs-t és más apróságokat erre a kis kirándulásra. Elindultunk a szállodából egyet járni a lagzi előtt való napon, aztán kétórás séta lett belőle, a szoknyámon meg hazahoztam egy csomó magot, elválik majd, mi fog belőle kikelni! Olyan magok, amelyek rátapadnak az ember ruhájára, hogy minél jobban elterjedhessenek a nagyvilágban, hát ezek most tudták hova kapaszkodjanak!

Apropó a légikikötők, Dohába arrafele menet sötétedés után érkeztünk, az valami science fiction, ami ott van, belül is, kívül is, fentről is, egy olyan látványt nyújt, ami szerény erdélyi mivoltom számára sokkolóan hatott, amit egyhamar biztos nem tudok feledni. Sietnünk kellett az átszállással, én mindig maradoztam le, hogy fényképezzek, visszafelé meg még nagyobb volt a rohanás, késett a kocsin-i gép, egy tisztviselő elénk is jött a mozdójárdán, hogy nehogy eltévedjünk a beszállókapu felé, mert már csak pár perc volt a gép indulásáig, haton voltunk az indiai gépről, akikre vártak: mi négyen a lakodalmasok, és még két tőlünk független utas. Mert Hajni férjhezmenni utazott Indiába, Munnarba és Mankulámba, pontosabban, a hagyományos szertartás szerint, számára rendezett lagziba. Erről részletesen majd a következőkben, nagyon izgalmasnak találtam, és hasonlóságokat fedeztem fel a kispetri szokások és a mankulamiak között. Ez egy kétezer lakosú “kistelepülés”. Munnarban pedig, a turistaközpontban azért voltunk, mert ott szállásoltak el bennünket.

A dohai reptér belseje, minden csillog-villog!

A mozgójárdán futva mentünk, és röhögtük, hogy milyen jól fog most a futópadon szerzett tapasztalat, hogy nem tántorodunk meg! De a repülő az szerencsére nem vonat, az megvár, persze feltételezem, ha nem késel több óra hosszat. Az indiai járaton arrafelé megismerkedtem egy helybéli fiatalemberrel, aki Qatarban dolgozik egy olajfinomítónál, offshore vállalkozás, a vizen működik, és francia cég. Mesélte, jól keres, otthon várja a felesége és a két kisgyereke, havonta egyszer jár haza Kocsinba, a helybéliek közül sokan dolgoznak Qatarba, ami magas életszinvonalat biztosít, még közös fotót is készítettünk, ígérte felvesz a facebookon, és elküldi a képet, de aztán valoszínűleg elfelejtette.

Egy igazi indiai bácsi a háttérben, ez már az étteremben készült, a mankulámi középiskolával szembeni “kultúrotthonban”, ez az épület is a kispetri komplexumra emlékeztetett, ahol moziterem is volt, meg rendezvényekre, mulatságokra alkalmas külön helyiség, színpaddal. Majd több képet is mutatok a következő blogbejegyzésben! Mulatságról itt nemigazán beszélhetünk, mert ezen a lagzin nem volt sem zene, és nem is táncoltak, csak asztalozás volt, és végtelenül hosszantartó fényképezkedés. Mindenki fotózkodni akart az ifjú párral, főleg, hogy a menyasszony fehér volt! Az idős helybéli férfi lungit visel, nem nadrágot, az idősek közül majdnem senki sem hord rendes nadrágot, csak lungit, ami egy téglalap formájúra szabott anyag, amit egyszerűen a derekuk köré tekernek.

A finn vénkisasszony a dohai landolás alatt elkezdett a mellettem lévő ülésen sírni, potyogtak a könnyei, kérdeztem segíthetek valamit, elfordult tőlem, válaszra sem méltatott, és akkor tudatosult bennem ez a vénkisasszonysága. Milyen furán hangzik ez a szó most a 21-dik században! Rájöttem, ahogy szipogott ott mellettem, hogy egyedülálló nő, aki valószínűleg tanárnő, magányos, nagyon szigorú önmagával, soha nem talált megfelelő társra, de hamar fel is adta a keresést, sok mindent elfojt, állandóan műveli magát, utazik, hogy felfegyverkezzen tudással, mégtöbbet megtudjon a világról, ezért ez a vaskos kötet is, amit magával cipelt erre a hosszú útra, a könyv nemrég jelenhetett meg, és valószínű nagyon jó kritikákat kapott, ezért olvassa, mert napirenden akar lenni mindennel, ami éppen a köznyelv témája, de megfigyeltem, hogy erőlteti az olvasását, letette, újra olvasni kezdte, nem tetszett neki annyira a könyv, hogy a figyelmét lekösse! A sok elfojtás és az önmagával szembeni szigor azonban néha idevezet, hogy időnként muszáj, hogy elsírja magát. Biztos voltam benne, hogy nem először történik ez meg vele, ez az elpityeredés, és elkeseredésének semmi esetre sem az az oka, hogy mondjuk nemrég meghalt volna valakije. Egy kolozsvári ismerősömre is nagyon emlékeztetett a kinézete és a tartása, és az arcvonásai is kicsit hasonlítottak az övéire, aki szintén középiskolai tanár, rendszeresen jár kulturális eseményekre, a rádióhoz közeli buszmegállóban gyakran találkoztam vele, nagyon komoly, mindig szigorú képet vág, és szintén egyedülálló. Mindez egy pár másodperc alatt cikázott át az agyamon, és tudjuk, hogy az isteni “adottságban” nem szabad kételkedni! Most már felcsaphatok jósnőnek, még csak a sejtéseimben kell megtanulnom istenigazából megbíznom! :)))

A lagzi előtti estén lementem a szálloda melletti kertbe, Munnar egy hegyiüdülő, India Szinajája, tudtam meg Hajnitól, és ott tapasztaltam meg, hogy a magaslati levegő – akár Erdélyben vagyunk, akár Indiában – minden hegytetőn ugyanaz. Sötét volt már, nem találtam meg a kiskaput (ami levezet a vas-falábon forgó kunyhóhoz – feltettem egy képet a facebookra, ha láttátok, a fára épített házikóval, itt fenn a képen elég homályosan látszik), hát kénytelen voltam átlépni az alacsony sövénykerítést! Persze az is csak amolyan turistacsalogató, tiszta vasból van a fatörzs is meg a kunyhó is, barnára festve, hogy a természetességet utánozza. A kis létrán fel lehet kapaszkodni, a házikónak van terasza, de nem lehet bemenni a belsejébe, az zárva van.

A tető az mégse vasból van :), és a díszletként szolgáló lámpa az meg pont olyan, mint a mi régi petróleumlámpánk!

Hát lemásztam az emeletes kunyhó lépcsőfokain, és elindultam lefelé a kikövezett ösvényen, ez az esőzések lejárta utáni időszak, tavasz van most Indiában, elmúlt az úgynevezett tél, vagy inkább csapadékos periódus, árvíz is volt azalatt, az újságok arról cikkeztek, hogy hogyan hozzák helyre a délnyugati Kerala államban az árvíz súlytotta vidékeket. Találtam egy padot, aztán lejjebb a völgyben még egyet, arra leültem, mert lejjebb már elég sárosak, agyagosak voltak a kövek is, nem tudtam volna elkerülni a sárt, és hallgattam a vízcsobogást, lenn zajlott a folyó, felettem elrepült egy ugyanolyan denevér, mint amilyen nálunk él, ciripeltek a tücskök, néha egy-egy madárhangot is hallottam, nem hittem el, hogy én most éppen Indiában vagyok, és annyira petri-lagzi fílingem támadt. Ott a kalotaszegi kisfalumban is hegyilevegő volt este, amikor kiültem a kapu elé, három hatalmas fenyő állt a petri-nagymamám házával és a hősök kövével szemben, a kis főtéren, éjszaka mindig hűvös volt, az volt az első hegyi élményem tulajdonképpen, meg a sztánai állomás, amely egy magaslaton állt, mint egy templom, Petrihez képest az volt igazán számomra a hegytető!

A másik “koszorúslány” bizonyult jobb segítségnek, a kép szintén a vízesésnél készült. A háta mögött a szakadék.

Ott ültem a munnári szálloda aljában megígézve, és eszembejutott milyen izgalommal készültem tinikoromban Petriben minden szombaton este a zsúrra, vagy néha a lakodalmakra, milyen egzotikus csodavilágot jelentett az az eldugott kisfalu nekem, pedig csak száz kilométerre esett Somlyóújlaktól, ahol nevelkedtem, de szokásokban, hagyományban, viseletben, tájszólásban, mindenben gyökeresen eltért a miénktől. És azért is volt ez a nagy eltérés, mert közelebb állt a nagyvároshoz, Kolozsvárhoz, az asszonyok a varrotasaikat még Lengyelországban is árulták annak idején, amikor útlevelet csak kétévente engedélyeztek, de ők kivárták, kivarrták, és elcipelték a nemes árut külföldre, a lányok is emancipáltabbak voltak nálam, ha hiszitek ha nem, én ott láttam életemben először spray-t. Kérdeztek: “Nem ismered? Mondd meg anyukádnak vegyen neked is!” Az én anyukám persze nem festette magát, “nem hordott bubifrizurát”, azért azt hordott, de nem használt parfümöt, spray formájában sem, és én is ezt örököltem valahogy, nekem se annyira fontos ez még ma sem, most is eléggé elmaradott vagyok a kenceficék terén, csak amatőr módon festem magam, és csak szemkrémet szoktam vásárolni, de azt is rámerőltetik, hogy most már, ebben a korban, muszáj!

Hát hagytam, hogy a menyasszonnyal fenn a szállodai szobában a másik “koszorúslány” foglalkozzon, készítse fel lelkileg-testileg, próbálja ki rajta a másnapi sminkelést, beszéljék meg a szervezéssel kapcsolatos részleteket, gondoltam, amúgy is csak útban lennék (nem lévén egy kimondottan gyakorlatias alkat), én pedig teljesen átadtam magam a hegy varázsának!

Végül egy lagzis képpel búcsúzom, itt már annyira szorította a szári a derekamat, hogy ez meglátszik elkényszeredett vonásaimon is, de a kevés alvás is megtette a magáét. Pedig a kalotaszegi viselet sem semmi, amikor húzza a nyakad hátulról a nehéz bojt, és szorít a mellény. Itt is láttam hátul bojtos ruhát, nem minden nő szárit visel. A következő rész izgalmasabb lesz, ígérem, de kérlek, engedjetek időt nekem, hogy leülepedjenek bennem a dolgok 🙂 Ez a kislány és anyukája jót szórakoztak rajtam, amikor kijelentettem, hogy jól fogna néha, mint például most, ha több kezem is volna, mint Vishnu-nak vagy Sívának, hogy egyidőben fotózhassak is, tortát is ehessek, és a retikülömet is tartsam. (Ott az anyukák nagyon vigyáznak ám a kislányaikra, egy percre se hagyják őket magukra, nincs olyan, hogy elmegyünk a zsúrba/diszkóba szombat este!!)