41057418_1893009854102038_5462376060303704064_n

Újradna fölött, a Diana menedékháznál, háttérben Dorel, a nők bálványa!

Talán zergeháton könnyebb lett volna….de ezt mi nemigazán tudtuk, amikor kedden délelőtt elindultunk a radnaborbereki Suzy panzióból. Ugyanaz a csapat, akikkel tavasszal voltam a Bélesi tó környékén, csak bővített formában. Akkor a túravezetővel haton voltunk, most tizenketten. Amikor előtte való nap telefonon beszéltem Bethlendi Istvánnal, a lovarda tulajdonosával, első kérdésem az volt, hogy lesznek-e még nők. Majd kiderül  – mondta, lehet jön Bea barátnőm is, a felesége, de végül nem volt kire hagynia a gyerekeket. A fiúk keménylegények, lovakat tartanak, nagy lovastapasztalatuk van, van köztük profi sportoló is, én meg megint a Holdról pottyantam közéjük, hogy aztán a lóról is lepottyanjak hamarosan. Adorján, akivel most ismerkedtem meg, úgy köszöntött, hogy: Te vagy az, aki csak úgy lezserül ledobod magad a ló hátáról?

Készítettek túratérképet, telepítettek programot a telefonra, amely GPS-szel követte az útvonalat, minden utolsó részletig meg volt tervezve. Gondoltuk mi! Az aztán csak a terepen derült ki, hogy mi van úgy, ahogy hisszük, s mi nem!

IMG_6087

Bea és Tóni tanulmányozzák a térképet

A lovakat “kétszemélyes” lószállítóval vittük, 12 darabot, logikus, minden embernek egyet. Habár sosem utaztak még, egy kanca kivételével, könnyen fel lehetett csalni őket a szállítóba. A idő esősnek mutatkozott, a barométer esőre állt (volt egy régi barométer a főhadiszálláson!). Na még csak az kellett volna, hogy essen is! – mondom én most így utólag. A csapat hamar összerázódott, a magyarok amúgyis régi haverek, az erdélyiekkel meg könnyen megbarátkoztak. Összesen volt öt darab István, a Főistvánnal együtt, értem ezt a túravezetőre, a többiek Tóni, Balázs, Sanyi, Sipi, Artúr, Adorján és jómagam. A csúfnevek hamar megszülettek: Artúrból Túró lett, Kun Istvánt röviden Kunnak szólították, Bethlendire ráragadt a Főistván (vagy inkább főispán) a segítőjéből, a gyerőmonostori Bogdán Istvánból Bérgyilkos lett, mert gyanusan hallgatott, egy szót nem lehetett kiszedni belőle, és én értelemszerűen ismét a Donorjelölt megtisztelő nevet kaptam :)). Indulás előtt Sipi keresztet mutatott, és megint a vércsoportom iránt érdeklődött. És ezek után ismét megnyugtatólag hatott rám, hogy van köztünk két tapasztalt állatorvos, de tényleg! Az egyik az emberekhez is ért kicsit, mint kiderült.

IMG_6444

Sipi, az egri cowboy, aki lapátolni is tud, nemcsak lovagolni! S én a múltkor még azt hittem, csak két éve csinálja, s közben már gyerekkora óta!

Végre valahára felcihelődtünk, és elindultunk felfelé, az egykori ércbánya épületeinek romjai között:

                                 A bérgyilkos bizalmába fogadott, az esélyeim egész jóknak mutatkoztak!

 

Aztán az út egyre meredekebb lett, a fakitermelési útból ösvény lett, az egyik oldalunkon a meredek hegy a másikon a szakadék. Hiába fotóztunk, a képek nem adják vissza sem a mélységet, sem a magasságot, nem tudom a filmesek milyen technikával dolgoznak, de egy okostelefon kamerája erre nem képes. Sok pásztorkutya megugatott, sajnáltam őket, volt egy fiatal csont és bőr, a bordái kiálltak, azt mondják csak savóval etetik szegény párákat.

IMG_6119

Kecskenyájjal is találkoztunk, előbb azt hittem zergék!

Az úticél a 2279 méter magasan fekvő Ünőkő volt, tudtuk, hogy lóval pont odáig nem mehetünk fel, de azért sikerült egész jól megközelítenünk. Itt már volt telefonjel is. Mert a Suzy panzióban elvesztettük a kapcsolatot a világgal. Laci párom idegeskedett, onnan fentről tudtam neki csak válaszolni mind a tíz sms-ére, amit az elmúlt 16 órában küldött, összefoglalva egy rövid mondatba: Jól vagyok, de nincs jelem!

Közben a fiúk próbáltak tanítani helyesen lovagolni, de nem sok ragadt rám, annyi információt kaptam egyszerre, hogy semmit nem tudtam belőlük megjegyezni. És mintha ellentmondásosak is lettek volna. A boka, a csípő és a váll egyvonalban, csípőből kell enyhén rugozni, akárcsak a szexben, ügetéskor nézzem a ló egyik lapockáját, amikor emeli, emeljem ki magam kicsit a nyeregből. Hát ez nem ment valami jól, de legalább segített, hogy valamibe a szememmel is kapaszkodjak, ne csak a kezemmel. A lovaglás nem is sport szerintem, inkább koreográfia, tánc, amit együtt táncolsz az állattal. De én botlábúnak bizonyultam 😦

Közel a csúcshoz! Háttérben Artúró! Jobb oldalt a Bérgyilkos kémleli a hegyet! Ott fenn majd könnyű lesz a küldetést teljesíteni! :)) Az Ünőkő közelében már aztán nem mertem visszanézni lóról, féltem nehogy sóbálvánnyá változzak!

Dehát rádiózni is úgy kezdtem el, hogy nem értettem hozzá, és amikor sízni akartam tanulni egyetemista koromban, otthon egy téli szünetben, a szilvás tetejében felcsatoltam a léceket, és elindultam lefelé a szánkóúton, a fák közt, apám lentről az udvarról nézte, nem szólt egy szót se, s amikor vészesen közeledtem a veteményeskerthez, odakiálltott, hogy: Emeld fel a jobb lábad, és fordítsd el balra a lécet!, de alighogy kimondta, én már fel is ragadtam a veteményes drótkerítésére, a sílécek meg alattam becsúsztak a kiskertbe. Többet aztán nem is próbálkoztam. Most áttértem a lovakra, de úgy tűnik ettől a virustól már nem szabadulok meg egykönnyen. Adorján (akinek egyelőre nem volt csúfneve, miközben Balázs a Havasi Gyökér nevet vette fel) megjegyezte, hogy én nagyon elszánt vagyok, és nem érti az okát.  Az okát én sem egészen, de imádom elhagyni a civilizációt, a megszokott világot, és belépni egy sokkal izgalmasabba. Onnan visszamenni nehezebb, de csak azért megyek vissza, hogy ismét elhagyhassam! És ha ezt csak lovon tehetem meg, akkor miért akadnék fenn egy ilyen apróságon, hogy nem tudok lovagolni, például!

IMG_6174

A Kislála tóhoz közeledünk, itt lenyergeltünk, megettük a panziós Zsuzsa által készített szendvicseket, meg ki amit hozott magával. Én semmit, meg se fordult a fejemben, hogy hozzak valamit, egy csoki pedig nagyon jóljött volna! Leheveredtünk a fűbe, és elfelejtettük az összes meredeket, sziklát meg izgalmat, és fogalmunk se volt arról, hogy mi megpróbáltatás vár még ránk! Közben cseh és lengyel turisták érkeztek, 6 illetve 3 napra sátorozni. Szemét kétezen méter fölött nemsok van, hála istennek! A védett területen mindenütt ismertető táblák, sajnos csak románul, és nyilván latinul a fajok megnevezései.

Sikerült kifújnunk magunkat, Berecz István barátunk még szunyókált is egyet, és újra útra készen álltunk. Minden volt, GPS-es térkép, strapabíró lovak, profi patkók, jó lovasok (except me!), csak éppen azt nem tudtuk, hogy a Stanistea hegy oldalában épült Diana menedékházhoz vezető turista útszakasz egy része már nem létezik! A természetben gyors ütemben alakulnak át a dolgok! Kénytelenek voltunk elindulni egy másik turistaösvényen, a félelmetes Zergeösvényen, szerintem a fiúk is alátámasztják, hogy az tényleg csak zergéknek való! Még az ember valahogy átverekedi magát a borókafenyők által szegélyezett kövek, sziklák között, de lóval! A lényeg, hogy fentről gyönyörű a Nagylála tó!

IMG_6192

Egy ideig még hősiesen lovon haladtunk, de eljött az a pillanat, amikor Főispán leszállást vezényelt! Rá nem jellemző módon. De itt vezetni se volt könnyű az állatot. Fogjad a szárat, bíztasd, ügyelj közbe hova lépsz, és ügyelj arra is, hogy a lovad hova lép, na meg légy résen, nehogy eltaposson! Azt a pillanatot el se mesélem, amikor a fogadalmam ellenére muszáj volt visítanom egy nagyot, mert minden ló bekanyarodott balra, ahogy kellett, csak az én Doinám ment neki a szakadéknak, és én még rajta ültem!

a BORÓKAK FOGSAGABAN, KUN

A Kun: Na itt most mitévő legyek? Amatőr néptáncos, is!

Főistván rámszólt, mert féltett, hogy engedjem el a szárat, nem engedtem el, most az egyszer nem fogadtam szót neki (habár vakon megbízom benne, másképp nem vállalnék ilyen “kockázatot”), és a Doina tényleg majdnem eltaposott. Gázolt volna át rajtam siettében a szegény állat (aki különben a legcsodálatosabb ló – ezt is Tónitól tanultam, hogy mindig az a ló a legcsodálatosabb, amelyik éppen a hátán visz), elengedtem a szárat ijedtemben, az én kancám meg azon nyomban rálépett, és beleakadt a jobb mellső lába. Akkor estem kétségbe először. Állítsd meg, és kerülj megint az elejébe! De akkor már a bal oldalán a szakadék volt, a ló jobb oldalán meg a meredek hegy! Fogózz a nyeregbe, a szíjakba! Úgy menj el mellette! Atyaisten! Mire nem képes az ember krizishelyzetbe – sose gondoltam volna! Amiután ez a művelet sikerült, annyira de annyira megszomjaztam, csakhogy a víz a külső, a szakadék felőli nyeregtáskában volt, még egyszer nem mertem a nyeregbe fogózkodni, hát nem volt mit tennem, elkezdtem áfonyát csemegézni, életmentő volt az a gyümölcs!!

                  Mondtam, hogy a képek nem adják vissza a mélységet és magasságot! A csemegézés után a Visszaülni a lóra! vezényszó következett, akkor megint féltem, hogy felszállás közben átesek a ló másik oldalára, és lezuhanok a mélybe! Utána jött egy nagyon meredek rész, akkor megint leszálltunk, és én tényleg becsúsztam a ló alá! De az én Doinám már kezdte sejteni, kivel van dolga, nem lepődött meg már attól sem, hogy a hasa alól bújok elő! S mikor azt hitted, hogy csak szépen felkaptatsz, s oszt fenn vagy a hegyen, akkor jöttél rá, hogy nem megy az éppen olyan könnyen! Itt már hegymászói képességekre is szükség volt, vagy inkább az életbenmaradás ösztöne hajtott: kaptattál felfelé, s a ló, akit szintén a megmaradás ösztöne vezetett, nagy iramban trappolt a nyomodban. Ha azt akartad, ne tapasson agyon, neked is ugyanilyen iramban kellett a hegynek felfele haladnod, megállni, pihenni, szó sem lehetett róla! Fenn aztán várt egy kis asztal, padok, és gyönyörű kilátás! Nekem meg lógott a nyelvem, lerogytam a földre, és nagyon komikus lehettem, ahogy próbáltam a lihegésemen uralkodni, mert utána az összes 11 pasi ezen szórakozott, és nem azon, ahogy a lóról megint sikerült lehuppannom. De erről később. Ebben az állapotban eszembe se jutott fotózkodni! Na ez volt a Zergeösvény, hogy rugja meg a ló!!

A térkép már nem segített, a Diana szálláshely messze volt, keresni kellett egy másikat a közelben, mert az este is vészesen közeledett. Most olvasom a neten, hogy ott, ahol mi már sötétben bóklásztunk, nem ajánlatos sátorozni a medvék miatt (igaz, ha többen vagyunk, nem mernek közelíteni!). Sok állat él a Radnai Havasok védett területén, néhány ragadozó és énekes madárfaj, farkas, hiúz, mormota, zerge!, medve természetesen, de mi csak pár felrebbenő, kifeszített szárnyú madarat láttunk, és most tapasztaltam meg én is milyen, ha megijed a ló. Ez nem volt betervezve! Találkoztunk turistákkal is, kérdezősködtünk, próbáltak útbaigazítani, egyik megfenyegetett, hogy lefilmezte, amint a borókabokrokon verekedtük át magunkat a lovakkal, felteszi a facebookra, mert ez állatkínzás! Lehet már fenn is van! Milyen szép lesz! Én az állatvédő, amint kínozom az állatokat! De mi az ördögöt csinálhattunk volna? Visszafelé már nem mehettünk, ugyanolyan veszélyes lett volna, elakadtunk középtájon, át kellett valahogy jutni ezen a veszélyes szakaszon, és minél hamarabb! Volt egy vészhelyzet is, amikor a Mázli (róla a végén mesélek) felsértette az egyik lábszárát, és nem akart továbbmenni a köveken, behúzódott a borókák közé. Nagyon nehéz volt rávenni, hogy onnan kijöjjön, és Tóni este a panzióban elárulta nekem, hogy ha eltörik a lába, vagy beljebb megy a kis törpefenyők között, onnan nem lehet kihozni, törött lábbal nem lehet lehozni a hegyről sem, nincs rá lehetőség, s hogy ne falják fel élve a vadak, ilyenkor el szokták vágni a torkát! Te jó ég! A hegyen kegyetlen törvények uralkodnak! Utóbb nekem is ugyanezt vágták a fejemhez: Ha valami bajod esett volna ott fenn, hogy az ördögbe hozunk le onnan?!!

DSCF1118

A szédült, bevállalós zsurnalista és a sokat megért Doina, aki idén éppen 20 éves!

Na most jön az esés! Szerencsénk volt ismét, egy esztena esett utunkba, és a juhász készségesen segített, Omul la necaz se cunoaste (Szükségben ismered meg az embert) felkiáltással. Útbaigazított a Radnai Hágó turistaháza felé, még fel is hívta a Lucsika-t, hogy várjanak, mert érkezünk! Ezután már gondtalanul poroszkáltunk, húsz percnyire voltunk a szállástól, fellélegeztem én is, lazítottam, na ezt nem kellett volna! Hátul a lovak megbokrosodtak, a fiúk hülyültek, fogalmam sem volt mi történik, csak a nyerítést hallottam, és azt hogy előlről Főistván hátrakiabál: Engedjétek jönni a lovakat! A Doina abba a pillanatba megugrott, és már a földön is találtam magam magzatpózba a jobb oldalamon, a két kezemmel ösztönösen védtem a fejem, pedig a kobak rajtam volt, s a hátam mögött mondták: Félreugrott a lova! Nem tudta kiülni! Ketten is jöttek segíteni felállni, megnyugtattam mindenkit, hogy semmi bajom, de tényleg semmi nem volt (a másnapi nagy kékségeket leszámítva)! Visszasegítettek a nyeregbe, s már meg is érkeztünk Lucsikáékhoz. Volt karám, volt vacsora, voltak szép szobák, áramkiesés, mert oda a hálózat nem jut el (1275 méter magasan fekszik), ott szélenergiával és napelemekkel nyerik az áramot. Éjszakára takarékosságból kikapcsolják.

A LOVAK BIZTOSAGBAN, MI SZINTEN

A lovak biztonságban, mi szintén – kilátás a panzió teraszáról

A panzióban aztán jöhettek a lovas-sztorik, meg az állatvédők szivatása, akiket egymagam egyedül képviseltem 🙂 Hogy miért sajnál az ember jobban egy sántakutyát, mint egy hízódisznót. Ezt később csak Bea tudta elmagyarázni! Vagy ő sem! Ez egy olyan szócsata, aminek soha nincs vége, se nyertese! Tisztáztuk, hogy mit jelent az állatkínzás: Sanyi, szintén állatorvos, pontosan tudta a meghatározást: indokolatlanul fájdalmat okozni vagy maradandó egészségkárosítást, no meg a tartós félelembentartás is annak számít. Mi egyiket sem merítettük ki, megnyugodhattunk. Tegyék csak fel a világhálóra! Lássák az emberek a fantasztikus Zergeösvényt!

DSCF1132

Itt éppen az áfonyával tömöm a pofám!

Este a panzióban felvettem egy kendőt, mert a hajam össze-vissza állt, lementem az ebédlőbe, erre megkérdezték, hogy a Piroska meséjéből kölcsönöztem!? Mire én: Igen, és megmondja a farkas: Jaj ilyen ocsmány Piroskát még nem láttam! Mire Sanyi: Mi inkább a nagymamára gondoltunk! Tóni aztán elmesélte az öreg történetét, aki a második világháború előtt beszélgetett a lovaival, minden búját-bánatát nekik panaszolta el, s úgy bocsájtotta  el őket a háborúba, hogy Nektek haza kell jönni! S a lovak haza is jöttek, mind a hárman egy-egy év eltéréssel. Ebből aztán következett a katona sztorija, akinek a legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a fronton elvették tőle a párnáját, és az nem levendulapárna volt! Hanem fanszőrzettel töltött kispárna, hogy ne használjam azt a bizonyos szót, és ezután  a vicc: Ki tudja, hogy repül a p..aszőr? Hát így! s Balázs köpött egyet! Eszükbe jutott, hogy megkérdezzék tőlem is (minden nőtől megkérdik!), tudom-e mi az, hogy orális magyarul. Orra alá is! Jó kis zaftos adomákkal telt az este…

Főistvánról, a hosszú szürke szakálla miatt, azt hitte a helybéli erdész, hogy valamiféle szerzetes, és ami pedig engem illet, a háziak nem tudták mire vélni, hogy elindulok lóháton a hegyen, 11 lovas társaságában. Kérdezték, köztük van-e a férjem is, mondtam nem, az nincs! Akkor aztán nagy csend lett! A Bérgyilkos ezek után azt tanácsolta, keressek egy félreeső szobát magamnak, hisz a panzióban minden szoba üres volt, amikor mi odaértünk, választhattam akármelyiket! Én pedig jobbnak láttam, ha kulcsra is zárom az ajtómat! De aggodalomra semmi okom nem lehetett, kinek jutott volna eszébe megkörnyékezni Piroska nagymamáját?

DSCF1170

Balról jobbra: Adorján, Piroska nagymamája, Artúró, és két darab István!

Reggel esett bizony, de mire mi odajutottunk, hogy felnyergeljünk, az eső kezdett elállni. Azért mégis felvettem a füss nadrágot, az esőálló kabátot, mondjuk a dzsekim is védett, de a nyerget nem, és ezért kellett az a lóden, amit Főistván és a többiek is viselnek.

 

IMG_6224

Bethlendi, a Főistván! Ez itt már a másnap!

Másnap hóttfáradtan keltem ki az ágyból, és nemcsak azért, mert izomlázam volt, és feltört a nyereg is, meg fájt a bokám is, hanem mert nem tudtam aludni, mind csak a sziklákat, a mélységet láttam, a nagy köveket, amiken haladtunk felfelé. Azt tartják, ez a poszt-traumatikus stressz miatt van. Tóninak, az állatorvosnak panaszoltam el, mert kissé izgultam, hogy a kimerültség miatt valami végzetes hibát követek el aznap, szerettem volna inni egy energiaitalt, ami nem volt, Tóni tanácsára aztán inkább a konyakos tea mellett döntöttem. Azt mondta, ha energizálom magam, akkor a szervezetem félő, hogy összeomlik, inkább zsibbasszam le! Ráhallgattam, de az első óra nagyon fárasztó volt, éreztem, hogy nincs semmi erőm. Amikor azonban a folyón kezdtünk felfelé kapaszkodni lóháton, – és a Zergeösvénnyel ellentétben, itt nem szállt le senki! – akkor ébredtem csak fel istenigazából. Annál nagyobb serkentő nem kellett! Egyfolytába biztattam Doinát: Ügyes vagy! Megcsináljuk! Még egyszer, na ezt a követ is! Na, most lendülj neki! Azt olvastam, hogy a hit laza bizonyosság! hát most megértettem, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mennyire laza 🙂 Török Zsolt hegymászó azt vallja, ha vészhelyzetben pánikbaesel a hegytetőn, elvesztél! Ilyenkor a legjobb, ha valami szépre gondolva próbálod lenyugtatni magad. Itt erre nem volt szükség, de amikor a szikla felé indult a Doina, és visítottam, hirtelen elkezdett reszketni a lábam, akkor kicsit bepánikoltam, mert ha a ló is átveszi, végem van! A jógára gondoltam, és próbáltam mélyeket lélegezni! Méghogy a jóga nem segít! Ki állítja ezt a butaságot?

A fiúktól kaptam pár képet a zajló patakon való kapaszkodásról:

DSCF1198

Itt Főistván éppen próbál egy rönkkel segíteni. Ez volt az egyetlen hely, ahol muszáj volt egy rönköt betenni a két kőtábla közé, de többet nem szállt le ő sem a lóról! Szerpentinesen mentünk legtöbbet, azért vagyok én jobbrafordulva, Bérgyilkos meg előttem balra.

Az ilyen viszontagságos utakban a legrosszabb az, amikor azt hiszed teljesítetted a próbát, vége, most jön a light-os rész, errefel következik egy út, ahol kerülgetni kell a szélvihar által letört fenyőket, és át is kell ugorjon a lovad rajtuk, és pont a bal szélen, ahol az út pont le is van omolva kissé. Hát ez rosszabb a meredek pataknál! A fiúk a hátam mögött mind a tragikus forgatókönyveket sorakoztatták fel, mi lenne ha így lenne meg úgy lenne! Ez történne meg az történne! Felment a cukrom: Muszáj feszt a halált emlegetni? Tóni: De az jó! Te csak tudod! Edit, a Nirvána! Én: Jó, tudom, hogy jó, de mielőtt kilépnék a testemből, inkább pár lépést lépegetnék itt felfelé valahogy! Ezzel egyetértett!

Az út hátralevő részét én tényleg félig összeomolva tettem meg (hiába a konyakos tea!), a végén már egyházi dalokat énekeltem, a kedvencemet, azt hogy Az Úr csodásan működik, de volt éneklés máskor is, a reményvesztett első estén Kunnal például elénekeltük  a Fordulj kedves lovamat, a felejthetetlen Kallós Zoli bácsi bújdosó dalát. Aztán az Ünőkőnél a Viharként tombol a messzi távolt, és egy katolikus Mária éneket  a repertoár széles skálán mozgott, ilyenekre ihlet a hegycsúcs!

Olyan este 7 felé közeledtünk a Diana menedékházhoz, nem mertem meg se kérdezni, hogy sok van még odáig, mert úgyse tudta megmondani senki pontosan, hogy mennyi! Már ülni se bírtam, az az utolsó óra az rosszabb volt minden megpróbáltatásnál. Előredőltem, egyszer megint majdnem leestem, de sikerült megállítanom a lovat, úgy hogy ráhasaltam a nyakára, és átöleltem, úgy látszik erről nem tudok leszokni. A tavaszon is ezt csináltam, mégpedig a lejtőn lefelé, mindenki elszörnyülködött, hogy most előreesek. Most egyenes terepen voltunk, kivételesen, csak az volt a baj, hogy utána nem tudtam visszaülni s felegyenesedni a nyeregbe. Kínlódtam, kínlódtam, s egyszer gondoltam egyet, mit idétlenkedek én itt, mi a fenének nem szállok le, s ülök fel megint? Nem egyszerűbb így nekem? Egyszerűbb volt! :)) A helyzet pont olyan komikus volt, mint a Chaplin filmben, amikor a kőműves állványon csüng az épülő tömbház oldalán, s az állvány már közben leereszkedett vele, fél méterre csupán a lába a földtől, de ő segítségért kiabál! Na kb így nézhettem ki én is! DSCF1211

Menni vagy meghalni! Ez még a kaptató, próbálok a Főistván közelében maradni, mint egy vizsgázó diák, aki szeretne az elsők között mihamarabb szabadulni!
Érkezünk onnan lentről, fenn a kabanánál Bea vár a két gyerekkel, Emmával és Gáborral, aztán másnap reggel ők is lovagolnak egyet!

S ez már a Diana menedékház, a kabana terasza, a magyarok is hamar megtanulták a román szót, és miután körülnéztek a szobákban, ahol innen-onnan összepászított bútorokat, ágyakat, asztalokat, székeket találtak, s improvizációkat (volt ott még korházi vaságy is!), elnevezték Kukakabanának. Ezen mulattunk a teraszon, szerencsére lehetett kinn vacsorázni, másnap ott reggelizni a gyönyörű kilátással (állítólag a Kelemen Havasok is látszanak onnan), és még billiárdozni is a hevenyészett nappaliban, úgy hogy végül jól érezték magukat a cowboy-ok. Én hamar lefeküdtem, nekik nem árultam el, hogy az én ágyamban egészen kiváló minőségű matrac volt, az meg cseppett sem zavart, hogy ablaküveg hiányában az ablakrés be volt deszkázva. Még jól is esett a beáramló friss hegyilevegő!

DSCF1278

A teraszon Dorel kabanájánál. A piros fazékban kávé. Beát már befogták segíteni.

A reggelinél Bea és én kicsit segédkeztünk Dorelnek, a tulajnak, aki egymaga építette fel a kabanáját, még a villanyszerelést is sajátkezümüleg csinálta (ahogy Rejtő mondaná). Látszik is! – jegyezte meg Sanyi, s viccesen megkérdezte a barátaitól, hogy nem jönnének le ide egy hosszú hétvégére? Kissé irritált engem ez a Dorel, mert rögeszméje volt, hogy a nőket mindenáron be kell fogni segédkezni a szendvicskészítésnél! Aztán nem hitte el nekem, hogy tényleg rádiós vagyok, és tényleg meg akarom interjúvolni (hegyimentő volt fénykorában), s éreztem, hogy tesztel. Ilyeneket mondott, hogy a legmagasabb csúcs 3200 méter! Mondom, ilyen nincs is Romániában! Jaj bocsánat! 2300! A hegyi embernek még ma is megvan a “véleménye” a nőről (hát még ha 11 pasival járja a világot lóháton)! Még akkor is, ha dolgozott külföldön, és megmászta az Alpokot! Az állatvédőből előjött a feminista!! Na, de valahogy ezen is túltettem magam! Mint ahogy azon is, amikor nyergelt másnap a csapat, (én úgy döntöttem, most kihagyom a túrát), kinn szürcsölgettem a kávém, s mikor már a zaccot éreztem a számban, mondom, nem baj, ez jót tesz a fogaknak! Sanyi állatorvos barátunk megjegyezte gyorsan: Már akinek van!! 

Atyaég, hova jutottam, már nem Piroska nagymamája vagyok, hanem mindjárt kineveznek a rőzsét gyűjtögető erdei anyókának vagy a vassorrú bábának! S még nekem jut eszembe este magamrazárni az ajtót :))

Dorel meggyőzte a csapatot, hogy ne menjenek Borsafüredre, ahova Főistván tervezte, mert az ide két napos út még lovon is! Rendesen útbaigazította őket, s már nem kukakabanáztak többet! Szivélyesen váltak el, s még zabot is szerzett a lovaknak a mi élelmes hegymászónk, s a végén áfonyalikőrt is vásároltak tőle hazavitelre. Barátokként váltak el, s Dorel elismerően beszélt róluk, hogy tiszteli őket, mert igazi cowboy-ok!

                        Itt éjszakáztak a lovak, s ez volt a kukakabana, ahol meg mi!

Felülről és internetről sokkal szebbnek látszik a piros fedelével. Beával reggel megmásztuk a hegyet, fényképezkedtünk a kereszttel, megmosakodtunk az itatóban. Megtaláltam a szerencsémet is egy rozsdás patkó formájában. S mikor leértünk, a lovascsapat elkezdett cikizni, hogy biztos azért mentünk fel olyan korán, mert leszbik vagyunk, s kettesben akartunk maradni. Na még csak ez kellett az én sértett önérzetemnek! Bea csitított: ne vegyem fel, a hegy csodás, ez életreszóló élmény, mi meg visszafelé, a Suzy panzió felé, utunkbaejtjük az Alpina Spa Compexum uszodáját!

IMG_6277

A sípályán Beával! Ki se mertem többet nyitni a szám :)) Már így is, azóta valaki, egy másik közös  facebook fotónkat látva, megjegyezte, hogy hiányzik elől egy fogam. Legközelebb a lovastúrát átugrom, és fogorvoshoz megyek, ígérem! Az se kerül kevesebbe! Sanyi így is meg akarta már vizsgálni a számat, mint ahogy a lovakkal teszi! Időnként, úgy látszik, a lovasnak is megnézik a fogát!
Szuveniru nyihuhu, nyet kukucska prodku! Ajándék lónak nem kell fogát nézni!- most tanultam Lacitól 🙂

Este ismét a Suzy-ban vacsoráztunk. A fiúk jól eláztak, ők lóháton jöttek, ahogy említettem, úgy értek a panzióba, hogy alig bírtak járni….a fáradtságról, természetesen. Jó, hogy nem voltam velük! Egyik István le is esett a lóról, szerencsére nem lett baja, mert ők nem viseltek sisakot! 1985 óta lovazik, harminc év alatt volt ideje megtanuli esni! A vacsoránál arról beszéltek, hogy ilyen kockázatot nem szabad többet vállalni, és kategorikusan kijelentették: a Radnai nem alkalmas lovastúra szervezésre! Az a gyanum, csak a következő túráig fogják ezt így látni! Aztán dúlt a nagy emberbaráti szeretet: meghívtak minket Egerbe, engem is külön, hogy írjak már az egri lovasokról is egy cikket! Ez jólesik, még akkor is, ha másnapra elfelejtik – gondoltam. Csak maga a tény, hogy megfordult a fejükben! Balázs meghatódva mesélte, ki volt az a Reményik: “Fiúk, ennek a Reményik Sándornak a Suzy volt a kedvenc nyaralója,  itt írt egy csomó verset, hallgatva a zajló patakot, és van egy nagy alkotása, amit itt Erdélyben mindenki kívülről fúj, és amit minden március 15-dikén elszavalnak, az hogy: Ne hagyjátok az iskolát!” Közben felém sandított, hogy jól mondja-e! Aztán bevallotta, mennyire szereti ő az ilyen helyeket, ahol a nagyok szelleme van vele! Meg a finom meggylikőr!

Ez a Reményik minimúzeum, Gegő Zsuzsa, a Suzy tulajdonosa hozta létre a Kráter egyesülettel közösen. A Reményik nyaralójának megmaradt részében összegyűjtötték a tárgyi emlékeket. Erről a házról ír Az utolsó ház című versében, ami a falon olvasható. Hátul Reményik kutat is avattak pár éve. Benne jól hűltek a söreink, a költőt nem hiszem zavarta volna. Zsuzsáek egy vén pásztorkutyát is befogadtak, akinek ez a kis ház lett az utolsó reménye! Fenn a tetőtérben aludni is lehet, vannak ágyak, és vannak külföldi turisták, akiknek elegük van a luxusból, ilyen helyekre vágynak, a szellemek közé. Bea a költő padláson talált foteljében vizsgálja az íróasztal kellékeit, az asztalon vendégkönyv, írtunk bele pár sort az őrült lovastúrázók nevében.

Másnap reggel előálltak a futók, s következett a lovak becsalogatása. Nagykalotán ezt a feladatot a zabostarisznyával Bea végezte, most a fiúk. Voltak ők elegen! De most meglepő módon egészen könnyen ment, szerintem a lovak is kimerültek, alig várták, érjenek már haza! A szomszédok nagyon látványosnak találták a műveletet, fotózták, videózták.  Volt egy kanca, Dána, amelyik ágaskodott Kalotán az indulás előtt, sehogy se tetszett neki a lószállító, nem volt neki szimpatikus a kis szűk doboz. Ezek szabadon élő lovak, ridegtartásban vannak, ami azt jelenti, hogy télen sem élnek istállóban, nem szeretik a bezártságot. Most – mondom Zsuzsának – Dána következik, add a telefonod, mert jön egy szenzációs mutatvány! Erre semmi, a Dána simán besétált, még hamarabb a többinél, pedig őt hagyták utoljára. Nem szolgálhattam a látványos videóval!

Sanyi tartja a futószárat, hogy ne curikkoljon vissza, van amelyiket elég sokat kell bíztatni. Bea és Tóni nézik az ablakon, hogy minden rendben legyen odabent.

Aztán vége, elindultak Kalotaszentkirály felé, utolsó erdélyi éjszakájukat ott tölteni, ahol kedvenc házigazdájuk, Melinda várta őket. Amikor felhívták, éppen üdülni készült, de miattuk egy nappal elhalasztotta a vakációzást. Ilyen a jó vendéglátó, persze, ha a turistái is olyanok!

Bea is készülődött, vitte a gyerekeket és a lószerszámokat, csomagokat Nagykalotára, én megvártam Lacit, aki megígérte estére utánamjön. A két Istvánnal maradtam, a kisebbik, a Bérgyilkos nevű, felment az Ünőkőre gyalogtúrázni, az idősebbik, a Főistván azt ajánlotta, lovagoljunk ki egy kicsit a két fehér lóval, Mázlival és Pusztával. Persze, tudjuk, hogy fehérló nincs, csak a mesében s az énekben. Ők szürkék valójában. Mázlinak pedig az a története, hogy a vágóhídról vették meg, mentették ki utolsó percben ezer lej fejében, azért vitték oda, mert nem volt képes szekeret húzni. Hátaslónak viszont tökéletes, én szeretem, mert nem magas ló, könnyen fel lehet rá ülni. Így hát eddig kétszer volt mázlija, egyszer a vágóhídon, most pedig a Zergeösvényen, ahol felsértette magát, és ijedtében el akart menekülni a bozótba.

Főistvánnal az úton megdumáltuk a hunokat, a magyarok eredetét meg a Lucian Boia történész könyveit s a román történelmet, és mondott egy dolgot, amire egyáltalán nem gondoltam eddig, hogy mi magyarok az asszimiláció ellen harcolunk itt Erdélyben, de két éle van a dolognak, mert az asszimilációval szépen szivárog be a magyarvér a román nemzetbe.  Érdekes szemlélet, a telivér-félvér lovakra emlékeztet! És pont amikor erről beszéltünk, mintha megrendezték volna, ismét megijedtek a lovak, szerencsére csak a Puszta ugrott meg, amin István ült: lejött a Bérgyiklos a hegyről! Küldetés teljesítve!

IMG_6517

– Lenne még egy megbizatás, vállalod?
– Hát nem is tudom, attól függ mennyiért!!

Csendben hazaporoszkáltunk, megint kaptam egy csomó tanácsot a lovaglást illetően. Suzy – akarom mondani Zsuzsa – már várt a finom vacsorával. Közben utánam is eljöttek a “nőszállítóval”! Megjött Laci, ott ült a kocsiban morcosan, ki se akart szállni, olyan mérges volt, hogy másfél órája várakoztatom. Nehezebb eset vagyok Dánánál! Miért vagy úgy feltépve? – kérdeztem. Látod, épségben vagyok, nem tört el semmim, nem hűltem meg, és mellesleg … nem haltam meg!

41286876_254152905242368_1574553440418267136_n

Még interjúzni is maradt egy kis időnk: a bérgyilkos semmit nem ismert be! A Főistván a sarokban a bajusza alatt somolyog!

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s