vagy a (belső) tenger és én.

Ahhoz, hogy az ember átlagon felüli nézettségre/olvasottságra szert tegyen (ezt most a blogomra értem), vagy rendkívüli témával kell foglalkoznia vagy a szerelemmel. Mivel semmi rendkívülivel nem szolgálhatok most, marad a szerelem. Vagy lehet, hogy mégis?

Szóval a kapcsolatunk nagyon a múltba nyúlik vissza, hatodikos voltam, amikor először a tengerre küldtek diáktáborba, első este már sírtam az egyik megtermett osztálytársnőm vállán, B. Gy.-nek hívták (nem, nem a hugom volt, habár ezek az ő kezdőbetüi, ő kis huncut, csinoska lány volt mindig, a fiúk kedvence, már ötödikes korában 20 éves srác udvarolt neki). Ez a kedves B. Gyöngyi pedig, a túlsúlyos személyek rezignáltságával próbált lenyugtatni, hogy már csak hat nap van a hétből, és aztán hamarosan viszontlátom anyukám, apukám, hugicám, nagymamám, nagynéném,  hőn szeretett Morzsa kutyám, meg az összes ciribut. Ezután kétévenként táboroztam Mámáján (többet sose sírtam), de ne gondoljátok, hogy valami luxus körülmények között: iskolában, tornateremben aludtunk, ahova sok-sok ágyat zsúfoltak be a mi fogadásunkra, és naponta kétszer troliztunk Konstancán végig a mámájai partig. Akkor szerettem meg Konstancát és a tengerparti népeket. Ugyancsak akkor, hatodikban, ettem életemben először franciabarackot, mert nálunk Újlakon csak őszibarack volt, és azért is több kilométert kellett gyalogolni ki a Külsőhegyre, a szőlősbe.  Ugyanott, a tengeren, 16 éves koromban ismerkedtem meg egy Ali nevezetű kreolbarna sráccal, helybéli török vagy macedón származású lehetett, és a tornatanár oszim felháborodására és szeme láttára, tanított hátonúszni, ami inkább olyan ölberingatásféle volt, ezért meg is kaptam este a fejmosást az oszitól. Alival a tábor után egy ideig leveleztünk, és végül, ahogy az lenni szokott az ilyen távkapcsolatok esetén, a levelek lassan elmaradoztak. Másik évben egy grafikussal ismerkedtem meg, aki viszont nem tetszett, de azért hagytam, hogy megrajzoljon, több vázlatot is készített rólam, és egy ideig őrizgettem is ezeket, mert szerintem jól elkapta a lényegem, most jól jönnének ide illusztrációnak.

A lici után jött a Nero korszak.  Vele Costinesti-re mentünk az egyetemi diáktáborba. Négyágyas házikókban laktunk, eléggé összezsúfolódva, mert minden lány hozott magával egy potyautast (a barátját vagy barátnőjét), ahogy én is Nerot, aki akkor már a hitves férjemforma volt, és ahogy az várható volt, sármos, 30 éves fiatalember lévén, ő lett a lányok kedvence. Sokszor bánt a lelkiismeret miatta, hogy egy ilyen jóképű, jóképességű pasi ennyire hagyta magát elveszni, senkivéválni. Azért furdal a lelkiismeretfurdalás, ahogy Blankuci lányom mondta volt gyerekkorában, mert ő több ízben engem okolt, és különválásunk után minden rokonának azt hangoztatta, hogy én vagyok az, aki az életét elrontotta.

De visszatérnék a costinesti-i bulira! Volt egy Maci nevű tömzsi lány, úgy úszkált a víz alatt, mint egy delfin (mi ketten Neroval neveztük el Macinak), és az én hitvesem csak vele szórakozott, cicázott, cikázott a tengerben a víz alatt, és én nem tudtam velük felvenni a versenyt, és képzelhetitek, hogy emiatt mennyire frusztrált voltam. Feldühödtem, és másnap reggel azt ajánlottam az én Maciszoknyavadász páromnak, hogy ússzunk be a tengerbe! Ő úszott elől, én követtem, mint egy kiskutya, és akkor tudatosítottam először, mit jelent vakon bízni valakiben. Némán szelte a habokat, jó pár méterrel előttem haladt, s végül ő döntött úgy, hogy most már forduljunk vissza! Mégis ő hátrált meg, látva, hogy mennyire elszánt vagyok a Macija által kiváltott féltékenységemben. Akkor csodálatos élménynek tűnt ez a próbatétel nekem, de most, felnőttfejjel, inkább arra gyanakszom, hogy valószínűleg nem bánta volna, ha belefulladok se, ha már a fiatalsága tönkrement miattam. Szobatársnőm a bentlakásból, Mihi (aki unokahugával osztotta meg az ingyenes diákjegyét és az ágyát), nem volt annyira elragadtatva az én Don Juan férjemtől, és ezt szóvá is tette, megjegyezte, amikor sörért ment (egy nagy utazótáskányi üveges sört vett egyszerre mindig), hogy szerinte olyan tipus, aki az Itt a piros, hol a piros becsapós játékkal hülyíti a vásárban a népeket. Lehet neki volt igaza!

Az egy hét alatt már a potyautasnak is lett potyautasa, a kis házikóban alig fértünk a sok bőröndtől és táskától. Reggel tízkor, amikor bekopogott a takarítónő, kérdezte, ő most hol sepregessen, rámutattunk a szoba közepére, ahol maradt egy négyzetméternyi hely, és ajánlottuk, hogy talán ott egy kicsit tudna sepregetni meg porszívózni. Három és fél éves házasságunk nagyon viharosnak bizonyult, akár a Fekete Tenger délutánonként, egy olyan kép is él az emlékezetemben róla, Néróról, hogy a hajamnál fogva vonszol az országúton, ott a kis bányatelepen, ahol együtt éltünk (amikor éppen nem az egyetemen voltam Kolozsváron), de ha logikusan belegondolok, ez nem lehetett igaz, ez valaki másnak, egy másik hányatott sorsú nőnek az életéből kiragadott képsor, és valahogy az én memóriám tükrözte vissza, talán az előző életemből való, az is éppilyen viszontagságos lehetett, mert milyen is lett volna?! Ez az én karmám… De amikor a sok rosszra visszagondolok, veszekedésekre, monoklikra, amiket a pofázásom miatt kaptam (“Te szórakozol, éled a világod ott Kolozsváron, miközben én itt, a porfészekben nevelem a lányodat?!”), ez az országutas meghurcoltatás makacsul ott lapul, sunyin meghúzódik az emlékeim között.

Válásunk után pár évig nem találkoztam a tengerrel. Nem éreztem, nem voltam tudatában, hogy mennyire nem bírok nélküle élni (a tengerre gondolok, ne értsetek félre!). 95-ben megjelent az életemben Íróerr, és elkezdődött a nagy üdülések sora, Duna Delta, Tunézia (vagy hatszor), Törökország, Egyiptom, Mallorca, Görögország. Blanka hét éves volt, a Duna Deltában tanult úszni egy békát utánozva, egy sötétzöldvizű csatornában. Az én kis kreol leánykám a keskeny csatorna egyik partjától a másikig úszkált egy kis fehér tetrabugyiban (nem értem, miért nem tudtam neki fürdőruhát vásárolni?), és románul kérdezte tőlem esténként, gyermeki féltékenységében: Mami, pe cine iubesti tu maibine? (mert Néró nem nagyon pontozta, ha magyarul beszélek vele, ezért inkább a románra állt rá a nyelve élete első éveiben). Íróerr kreolsága miatt Kicsicigánynak szólította, és Blankuci azzal se tudott kibékülni, kikérte a véleményem négyszemközt, hogy én mit szólnék hozzá, ha valaki engem kicsicigánynak nevezne, és én azt válaszoltam, nagyon örülnék, mert ez azt jelentené, hogy én is pont olyan kreolbarnára sűltem, mint ő, ami teljesen lehetetlen egy szőkenő esetében. Blankát ez a válasz valamellyest kielégítette, másnap vidáman fogdosta a kisméretű vízisiklókat meg gilisztákat, hogy Íróerr azokkal horgásszon, de páromnak nem sikerült a tíz nap alatt csupán csak két kis halat kifognia, és azokat is Blanka eljátszotta, beletettük neki egy nagy szemeteszsákba, amit megtöltöttünk vízzel, és körbetapétáztunk homokkal, hogy ne dőljön el. Estére, mire visszakerülhettek a Dunába, a sok fogdosástól, szegény kis halakon alig maradt valami pikkely. Tudtam, hogy Blanka is tengerimádó lesz, mert amikor először felborította a hullám, még kétszer meg is forgatta a víz alatt, nem kezdett el hisztérikusan sikítozni, ahogy egy átlagos gyerek tette volna, hanem felvillanyozva, csillogó szemekkel jött ki a partra, és legalább hatszor elmesélte, hogy a hullám jött hátulról, ő nem vette észre, és aztán fordult egyet és még egyet a víz alatt, és alig tudott a felszínre feljönni. És aztán többet sose lehetett a vízből kirángatni, mindennap várta a hullámot, addig ült benn, amíg lila nem lett a szája a hidegtől. Blankát videóra vettük, és azóta digitalizáltuk is, csak pár képkockát kéne kivágni a filmből, de tudom, most nem örülne neki 🙂

Ez már Tunézia

Kicsicigánykámnak a tulcea-i Delta múzeumban a legjobban a strucctojások tetszettek, ahogy kijöttünk a hátsó kijáraton, vissza is szaladt rögtön, hogy mégegyszer körbejárhassa, a vonaton hazafelé meg holdfáradtan kijelentette, hogy: Itt nem lehet aludni! és ahogy kimondta, hátrahanyatlott a feje, szinte azonnal el is nyomta az álom. Ezeket a gyerekes aranyköpéseket, gondolom, minden szülő jólesően dédelgeti magában, én sem vagyok kivétel.

Utána kétszer jött még velünk Tunéziába, megállapította, hogy jobb cimbora híján, velem is tud vízicsúzdázni, és már fel is serdült, többet nem akart velünk utazni sehova, a tánctáborok vették át a szerepet az életében. Lett barátja, akivel sízett, hegyet mászott, úszott, bandzsi jumpingozott, és mindenfélét csinált, hogy adrenalinéhségét enyhítse. Én mellékszereplővé váltam az életében, de ez annyira nem bántott engem, mert sose voltam egy foggal-körömmel ragaszkodó anyaoroszlán: ha neki jól ment sora, akkor ez nekem éppen elég volt! Valószínű, nem születtem igazi anyának. Ezt ő érezte, és gyermeki szeretete átívelt az anyám felé, és most én rajtam lenne a sor, hogy féltékeny legyek. De nem vagyok, ezt is el tudom fogadni. Laza anyának teremtett az Isten. Lehet túl fontos volt nekem a karrierem és a saját boldogulásom, boldogságom, ami második házasságom alatt sem akart kiteljesedni. Íróerrel a 15 év együttlétünk alatt belejöttünk a tengeri üdülésekbe, minden évben nyaraltunk valahol egy mediterrán parton, reggel úsztunk a hűvös, szállodai medencében, este ugráltunk a habokban.

Törökország, 2006

Azóta nem tudom elképzelni az életem legalább évi pár nap tengerpart nélkül. Nem számít hol van az a part, és hogy hívják azt a tengert. Ettől egész évre feltöltődöm. Csak 2013-ban maradt ki, amikor Vásárhelyre költöztem, hát meg is ittam a levét! Egész évben szorongásos és stresszes voltam. Erre mondják, hogy Take your pleasure seriosly! Ezt komolyan veszem most már, hű vagyok a tengerhez, és minden évben úgy jövök el onnan, hogy szeretnék végleg odaköltözni, turizmusból élni. Egy kis garzonlakás huszonvalahányezer euró Eforie Nord-on, az lehet, hogy kitelne a vásárhelyi kis mézeskalácsházunk árából, de akkor mit adnék ki nyáron bérbe, és hova vinném a kutyáimat? Hagynám őket átköltözni a szomszédba, amint a baloldali szomszédbácsi tette, akitől ezt a második a Nérót örököltük?

A mediterrán nyaralások során napallergiám lett (a legjobb gyógyír rá a sósvíz, már kitapasztaltam), csípett meg meduza, ráléptem a tengeri sünre (fekete tüskéi a talpamba fúródtak), mindkettő lázat kellett volna, hogy okozzon, olvastam utólag, de nem okozott, nem történt semmi, mert ha az ember nem olvassa el, és nem koncentrál a rossz dolgokra, akkor nincs mitől tartania! Főleg, ha tengerimádó!

                                                A belső tenger

Lassan csak most jutok el oda, amiről tulajdonképpen írni szerettem volna. Hogy mekkora óceán háborog itt legbelül! Ehhez előbb engedjetek meg egy kis kitérőt.

Idén szinte-szinte megint kimaradt a tengerpart, mert a kocsink a szervízben sehogyse akart meggyógyulni, és az idő szorított, a szabadság szinte lejárt, még volt egy hetünk, de a szerelő nem bíztatott, ezen aztán jól össze is vesztünk Laci-párommal, mérgemben vettem a bicajom, és elhúztam otthonról a Marospartra. Ahogy ott ülök egy kőtömbön, és egykedvűen vagy inkább lesújtva bámulom a vizet, szemembeötlik egy Marosból kiálló nádszál, amint ott lengedezik a mozgásban lévő vizen. Elkezdem nézni mereven, és egyszercsak mintha elindulna, és vinne engem is magával. A kőtábla, amin ültem, egyszeriből tutajjá változott, a nádszál meg a vitorlám lett. Hihetetlenül varázslatos érzés volt, próbáltam kijózanodni, balra fordultam, a part felé, ahol a bicajom hagytam, hogy megbizonyosodjak, hogy a valóságban vagyok-e még vagy átkerültem egy párhuzamos dimenzióba? Akkor a tutajom hirtelen megállt, a varázslat egyszeriből megszűnt, a táj már nem volt mozgásban. Ha pedig visszafordultam a víz felé, elindultunk ismét a vizen a nádvitorlám segítségével. Mintha a part a valóság lett volna, a víz pedig az illuzió. Legalább tíz percet így tutajoztam, és ráébredtem, hogy milyen egyszerű a boldogságot előidézni, csak kell hagynunk magunkat, hogy a hullám magávalragadjon! Végülis megéri-e szkeptikusnak lenni? Annyit hallom/olvasom a netem mostanában az Einstein-i filozófiát, már lassan szállóigévé válik: A világot élhetjük úgy is, hogy minden csoda, és úgy is, hogy semmisem csoda! Én most már véglegesen az előbbi verziót választottam. Kicsi meló van vele addig, amíg átbillensz a szkeptikusok által meghatározott valóság határán, amíg sikerül átesned a ló másik oldalára, de utána már olyan könnyű vitorlázni! Feltöltődve élménnyel, olyan érzéssel mentem haza, mintha valóban hajókáztam volna, Lacinak el se meséltem (itt fogja most először olvasni, hadd képedjen el!), csak annyit mondtam neki: Hidd el, minden lehetséges! Hétfőre meglett az autónk, megkaptam teljes négy napra a valóságos tengeremet, és lefotóztam a sirályomat is, amint kiterjesztett szárnyakkal éppen felemelkedik a levegőbe.

Ott sétált a napágyak között, sajnos a rosszabbik telefonom kaptam elő, az első képen csak kinagyítva látszik, csak a bal szárnya vehető ki (egy sötét csík a fehér ágyak között), és az csak illuzió, hogy a napernyő tetejéről rugaszkodik el, mert akkor már repülésben volt, amikor lencsevégre kaptam. Utána előbb jobbrafordult, azután meg balra, a tenger felé. Gyuszi bácsi, akivel hűtőmágnest csináltattam, meg volt győződve, hogy a netről másoltam a fotót. Ha kértek belőle, szivesen küldök! Annyira boldoggá tesz ez a fénykép, hogy másokkal is meg szeretném osztani 🙂

Miután mindezeket úgy-ahogy megírtam (a belső szó akkor még nem volt benne!), és nem is tudom, hogy a családomon kívül érdekelhet-e valakit, elkezdtem keresni egy filmet. Egy kedves barátnőm ajánlotta, Agora a címe, a Videa-n nincs meg, csak a Nonstopmozi oldalon, de se a gépem, se a telefonjaim nem nyitották meg. És akkor találtam egy ilyen címet, hogy A belső tenger, ugyanattól a rendezőtől, Alejandro Amenábar-tól. Talán igaz történet, annak tűnik, nem tudom, nem olvastam el a kritikákat. S mivel meséltem, hogy bennem is mélyen él és hullámzik a tenger, gondoltam ez pont nekem való film. S akkor minden előjött, ami elfojtódott a kéthetes vakációm során, Borszék, ahol júliusban bográcsfesztiválon jártam, és ahonnan nagyapó régen, mielőtt öngyilkos lett volna (a szilágysági, ő volt számomra a Nagyapó, a kalotaszegi az a petrinagyapó volt) doboló kerámiamacit hozott nekem ajándékba, ami annyi éven keresztül velem együtt élte át a sok viszontagságot, és a sok költözködésben csak az orra meg a füle sérült meg kicsit.

A film arról szól, hogy egy fiatal spanyol tengerész egy veszélyes, csalóka helyen ugrik fejest a tengerbe, és nyakát szegi, tetraplégiás lesz, mind a négy végtagja lebénül, nyaktól lefele nem érez semmit, és a bátyja a sógornőjével ketten gondozzák. S van egy fiúk is Javier, aki segít neki eszközt készíteni, hogy írhassa le gondolatait, amiből később könyv születik. Persze beszélni, enni, inni, gondolkodni és fantáziálni tud. S kb ez minden, amire képes. De mindez neki kevés, úgy érzi, ha már elvette tőle a sors (akinek a szerepét itt a tenger játsza) a szabadsághoz és a méltóságos élethez való jogot, akkor adasson meg neki a kegyes halál! De ehhez a spanyol állam nem akar hozzájárulni sehogysem, és elkezdődik egy hosszú pereskedés. Eltelik 26 év ágybanfekve, mert a kerekesszéket is visszautasítja, és megismerkedik egy ügyvédnővel, aki enyhén sántikál, és csak később derül ki róla, hogy szinte egycipőben járnak, ha lehet ezt a kifejezést itt használni, mert a nő kadaszil szindrómában szenved, egy degeneratív betegségben (lehet nem értettem jól, mert nem találom a neten a kifejezést). Ő is fél a kiszolgáltatottságtól és a kilátástalan jövőtől. Nem akarok szpojlerezni, de fel szeretném használni ezt a példát, hogy “plasztikusabban” kifejezhessem, amit megélek.

http://www.espinof.com

Félretéve most azt, hogy az én családom is kicsitől-nagyig  a nagynéném rabszolgája volt évekig, ahogy itt elhangzik a filmben a béna Ramón fivérének szájából (aki feláldozott mindent, egy farmon egy konyhakertből tengette családját, lemondott a tengerről beteg öccse miatt, a tenger mindkettőjüknek az igazi szabadságot jelképezte, az öccse számára is ugyanúgy, amíg az imádott tengere meg nem fosztotta őt szabadságától). A szüleim hazaköltöztek Kolozsvárról, ahol jó állásuk volt, csak azért, hogy nagymamám ne maradjon egyedül e nagy vívódásában, ezért a film minden mozzanatát teljesen át tudtam érezni, de nemcsak ezért szabadított fel ez az alkotás az eddig ki nem mondott szavak láncaiból.

Azt hiszed szivesen hagytam ott a tengert miattad? – szögezi a kérdést a családfő ágyhozkötött öccsének, aki váratlanul úgy határoz, barátnőjéhez költözik. Két barátnő is volt, bonyolult, nem lényeges, meg kell nézni a filmet – amint egy kritikus mondta volt (csak ezt és semmi mást!) az Interjú a nagymamám című saját tragédiánkról szóló könyvem bemutatóján: El kell olvasni a könyvet! Nem kell tetraplégiásnak lenni – a nagynéném “csak” jobboldali tetraparézisban szenvedett, – hogy a rabszolgaság (amit itt az ágyhozláncoltság szimbolizál) és a szabadság közötti összefüggést lássuk.

Én, a kvázi épkézláb ember is ugyanúgy érezhetem, hogy kezem-lábam gúzsba van kötve. Ki merem mondani: van egy 13 évvel fiatalabb férjem, akinek fiatalos lendületben meg akarok felelni. És minden erőfeszítésem ellenére, hogy frissen tartsam magam, azt látom, hogy ő kezd utánam öregedni: este sörözik, néha még pálinkázik is, ül és bambul a tévé előtt, mint az idős, unatkozó emberek, és ha azt javasolom, hogy menjünk ismét tandemben a week-endre (a mi tandemünk azt jelenti, hogy én bicajjal, ő görivel, mivelhogy csak egy bicaj van a háznál egyelőre), azzal szabadkozik, hogy fel tudom én fogni, milyen fárasztó odáig görizni? Tavaly és tavalyelőtt még nem volt az! Hívom lovastúrára, nem érdekli.  A night swim-re is , ahol olyan szégyenletesen leszerepeltem nemrég (lásd Higgadjunk vissza c. blogbejegyzésem), csak érte neveztem be, hogy mozgásra bírjam, mert egyedül tudom, nem ment volna el. Én kétségbeesett erőfeszítéseket teszek, hogy fitten tartsam magam, szaladok, jógázok, hogy leadjam a hasam, ő meg lezserül pocakosodik, s nem is érdekli!

Így nézem én a filmet, egy kis rongyos Alview telefonról, ezen legalább megy a Videa!

A szabadság élet nélkül nem szabadság, s az élet szabadság nélkül nem élet! – mondják még a filmben. De kinek mit jelent a szabadság, a szárnyalás? Ramón-nak azt a két métert, amit nem tud megtenni, hogy a barátnőjéhez közelebb kerüljön. Nekem azt az 1500 métert, amit nem tudtam leúszni normális ritmusban. De ő is szárnyalt a fantáziája révén, feltétette sógornőjével a kedvenc áriáját, behúnyta a szemét, elképzelte, hogy feláll, kinyitja az ablakot, alrébb tolja a vaságyát, és nekiiramodik, nekifut, kiugrik az ablakon, és repül, repül a tengerpartig, ahol a kedvese sétál. És ott a parton csókolóznak, és belevetik magukat a vízbe. Fantáziálni bárki képes, nemcsak Ramón és én!

Hétvégén elutaztunk a szüleimhez, és a szilágybagosi fürdőn Laci megtanított bukfencezni a vízben. Mindenki megbotránkozva nézett, hogy ez a hájas nő mit idétlenkedik ott a “fiával”? De mi nem bántuk, jól szórakoztunk! Olyan könnyű: a medence szélén előbb belekapaszkodsz a korlátba, felhúzod a lábad a széléig, aztán hátraveted magad, hogy keresztülfordulhass a fejeden. Igaz, hogy a víz olykor az orrodon át az agyadig hatol, de megéri az élmény! Utána meg lehet próbálni előrefejjel is. Olyan érzéssel jöttem onnan haza, mintha legalább a Retyezátot másztam volna meg.

Apropó a Belső tenger! Hogy mennyire veri az élet a filmet (habár állítólag ez is megtörtént eset alapján készült): 96-ban Íróerr exférjemmel a tévétől elküldtek kiszállásra Máramarosba, Borsára, mert ott a hegyekben élt egy 42 éves, ugyanilyen tetraplégiás fiatalember (akkor még nem ismertem a kifejezést), akit az anyja és az öccse családja gondozott. Hegymászó volt, de 27 évesen lezuhant a szikláról, és azóta csak az ágyból gyönyörködhetett a hegyeiben. Nem hiszem, hogy pont azt a csúcsot látta, ahonnan lezuhant, de Ramón-nal ellentétben, aki nem láthatta a tengert az ágyából, csak halála előtt, a borsai férfinak a kilátása a hegyekre nyílt, egy kicsi kétszobás faházikóban laktak, jó magasan tengerszint fölött. Egy tévés vetélkedőben nyert egy díjat, sportfelszerelést, mi kézbesítettük neki. Képzelhetitek, milyen kínos volt átadni a nyereményt, aminek sose tudta hasznát venni! Az anyja félig alkoholista volt, a helyi kocsmában többször is láttuk megfordulni azalatt a hét alatt, amíg Borsán tartózkodtunk, egy reklámszerződés alapján a tévéseknek ingyen biztosítottak akkoriban szobát. Azalatt a hét alatt nem vitt rá a lélek, hogy mégegyszer meglátogassuk. Ki tudja, mi lett velük azóta? Vagy hogy élnek-e még?

Ezt a filmbéli tetraplégiást (ő nevezi folyamatosan így magát, nem én használom a kifejezést tendenciózusan vagy sértő módon) egy pszichológus segíti, és ő mondja, hogy a félelem hatalmas fegyver, meggátol a szabad döntésekben, akkor is, amikor élni akarsz, és akkor is, amikor meghalni készülsz. Ne a félelem irányítson! Akár a gyerekünknek is tanácsolhatjuk, jó kis summás életreszóló tanács, nem igaz?

Lehet engem akkor is a félelem irányít, amikor mindenkinek meg akarok felelni, a szerelmemnek is, a barátaimnak is, a munkahelyemnek is, és pont emiatt nem vagyok önmagam, és nem tudom önfeledten élni az életem, úgy ahogy azt szeretném. A jógatáborban választottunk magunknak, és festettünk ki mandalát, az enyém pont ezt mutatta, hogy kifelé sok irányba akarok megfelelni, sok színt használtam a mandala külső részén, persze nem ismertem a jelentésüket, de az elemzéskor az derült ki, hogy eltérő módon, mindenkinek külön-külön másképpen akarok a kedvében járni, és emiatt fog el néha a nyugtalanság, és emiatt nem tudok úgy teljesíteni, ahogy azt szeretném. A tegnapi műsoraimon is sokat dolgoztam, mégse lettek jók. Persze, ezzel nem lehet takarózni, és ez nem egy mentség. A hallgatónak nem lehet azt mondani, hogy figyelj, most rossz passzban vagyok, nézd el nekem, hogy szar a műsorom, és elhaló a hangom!

Ami pedig az öngyilkosságot illeti (nevezzük azt kegyes halálnak, eutanáziának, bárminek, ahogy a filmben a Ramónt felkereső tolószékes pap is mondja – aki elhozatja magát a sorstársához, hogy meggyőzze, az élet nemcsak attól szép, hogy rugod a labdát, vagy fejest ugrasz a tengerbe: Te vagy a demagóg, mondd ki tisztán: meg akarom ölni magam!), akinek a családjában követtek el öngyilkosságot, az tudja, hogy ez mekkora teher! Nagyapó, aki nekem 73-ban kerámiamacit hozott ajándékba Borszékról, 6 évre rá felakasztotta magát a házunkkal szemben lévő üres ólban, és én voltam az 11 évesen, aki rátaláltam. Azóta nekem a 11-es szám is, meg a maci is, Borszék is, mindezek mást jelentenek, egészen mást, mint a többi embernek. Persze, tudom a számmisztikában se jelent jót, de jóra is lehet fordítani, mint ahogy a nagymamám is (aki 1911-be született!) jóra fordította a tragédiáját, el tudta mesélni, és nem is unalmasan, és könyv született belőle, akárcsak a film Ramón életéből.

Nem vittek pszichológushoz, mert nem is vallottam be senkinek mostanáig: sokáig lefekvéskor, elalvás előtt ott láttam a szemem előtt a hurkot, nem a nagyapám holttestének látványa, hanem az a kib@szott hurok nem hagyott elaludni! Évekig. Egyszer még a tengeren is összevesztünk a barátnőimmel ezen egy este, hogy miért sírok én egy vénember miatt – ezt vágták a fejemhez! Ketten voltak, legyőztek, meg kellett adnom magam. A régi rendszer most nekem olyannak tűnik, mint a háború vagy a katonaság, ahol nem illik elérzékenyülni, és nem ildomos az érzelmeidet kifejezni, főleg, ha azok szomorúságról szólnak. De ma sincs ez másként: ma nem illik lehangolni embertársainkat, még azzal sem, hogy gyászruhát viselünk! Tudom, sokszor én kérkedtem azzal, hogy én katona vagyok, meg férfilelkű meg amazon. Hát most beismerem, nem vagyok az, sajnos…

Ez a filmbéli Ramón apja, aki meséli, hogy itt szegte nyakát a fia, ezen a helyen, és megjegyzi, hogy van még rosszabb annál, ha meghal a fiad: az, amikor meg akar halni!

Borszéken most jártam először, és abban reménykedtem, hogy végre találkozom Nagyapó szellemével, ott a romos épületek között, a régi kezelőközpontban, de semmi, csak a 66-ban kiadott útikönyvemet sikerült elveszítenem. És ráadásul még a neten sem találtam meg egyetlen online antikváriumban sem. De hogy mégis érezzem, hogy valamire csak ráleltem vele kapcsolatban, hazajövet éktelen torokfájás kezdett el kínozni napokon keresztül. Gégegyulladásom lett, alig múlt el, azóta is rekedtes a hangom.

És hogy valahogy lezárjam ezt a lecsószerű beszámolót, a filmet nézve is majdnem végig sírtam, és hálás voltam, hogy az Agora keresése kapcsán erre a díjnyertes alkotásra ráleltem. Valami kiszabadult belőlem, ami július közepe óta, a Borszéki Bográcsfesztivál óta fojtogatott. Ugyanolyan béna vagyok, mint amilyen Ramón és a nagynéném, Bözsi volt, de ugyanúgy képes vagyok fantáziálni is, mint ők (Bözsi egész életében szerelmes volt, ugyanarról a tinikori szerelméről mesélte százszor, hogy az hogyan ugorta át érte a kerítést, hogy hozzá átjöjjön a kertbe beszélgetni, és ez neki egy életreszóló boldogságélményt tudott nyújtani). Én is lefekszem este, elképzelem, hogy kirepülök az ablakon, szélsebesen elérem a tengerem, az én belső tengerem, és ott ugyanolyan gyorsan úszom, mint Laci és Néró, a víz alatt összegabalyodunk, forgunk, cicázunk, felbukunk, és újra lemerünk. Akárcsak az egyetemista, tömzsi Maci.

Azóta többször jártam ott a Marosparton, de a kőtáblám mindig foglalt volt. Lehet, hogy mások is rájöttek a képzeletbeli vitorlázás titkára?

A macim, a régi játékok elég ijesztőek tudnak lenni: