Én és a (belső) tenger

vagy a (belső) tenger és én. Az öreg halászt most mellőzzük :))

Ahhoz, hogy az ember átlagon felüli nézettségre tegyen szert (ezt most a blogomra értem), vagy rendkívüli témával kell foglalkoznia vagy a szerelemmel. Hát mivel semmi rendkívülivel nem szolgálhatok, marad a szerelem. Vagy lehet, hogy mégis?

Szóval a kapcsolatunk nagyon a múltba nyúlik vissza, hatodikos voltam, amikor először a tengerre küldtek diáktáborba, első este már sírtam az egyik megtermett kolleganőm vállán, B. Gyöngyinek hívták (nem, nem a hugom volt, ő kis huncut, csinoska lány volt mindig, a fiúk kedvence, már ötödikes korában 20 éves srác udvarolt neki). Ez a B. Gyöngyi pedig a túlsúlyos személyek rezignáltságával próbált lenyugtatni, hogy már csak hat nap van a hétből, és aztán viszontlátom anyukám, apukám, hugicám, nagymamám, nagynéném,  hőn szeretett Morzsa kutyám meg az összes ciribut. Ezután kétévenként táboroztam Mámáján (többet sose sírtam), de ne gondoljátok, hogy valami luxus körülmények között: iskolába, tornaterembe aludtunk, ahova sok-sok ágyat zsúfoltak be, és naponta kétszer troliztunk Konstancán végig a mámájai partig. Akkor szerettem meg Konstancát, és a tengerparti népeket. Ugyancsak akkor, hatodikba ettem életemben először franciabarackot, mert nálunk Újlakon csak őszibarack volt, és azért is több kilométert kellett gyalogolni, mert otthon nem volt barackfánk a kertben, csak kinn a Külsőhegyen, a szőlőbe.  Ugyanott a tengeren 16 éves koromban ismerkedtem meg egy Ali nevezetű kreolbarna sráccal, helybéli török vagy macedón származású lehetett, és a tornatanár oszim felháborodására és szeme láttára, tanított hátonúszni, ami inkább olyan ölberingatásféleség volt. Alival a tábor után egy ideig leveleztünk, és végül, ahogy az lenni szokott az ilyen távkapcsolatok esetén, a levelek lassan elmaradoztak. Másik évben egy grafikussal ismerkedtem meg, aki viszont nem tetszett, de azért hagytam, hogy megrajzoljon, és egy ideig őrizgettem is a vázlatait, most jól jönnének ide illusztrációnak.

IMG_5855

A lici után jött a Nero korszak.  Vele Costinesti-re mentünk az egyetemi diáktáborba. Négyágyas házikókba laktunk, minden lány hozott magával egy blattost, a barátját vagy barátnőjét, ahogy én is Nerot, aki már a hitves férjem volt, és ahogy az várható volt, ő lett a lányok kedvence. Sokszor bánt a lelkiismeret miatta, hogy egy ilyen jóképű, jóképeségű pasi ennyire hagyta magát elveszni, senkivéválni. Azért furdall a lelkiismeretfurdalás, ahogy Blankuci lányom mondta volt gyerekkorában, mert ő több ízben engem okolt, és minden rokonának hangoztatta, hogy én rontottam el az életét.

De visszatérnék a costinesti-i bulira, volt egy Maci nevű tömzsi lány, úgy úszkált a víz alatt, mint egy delfin (mi ketten Neroval neveztük el Macinak), és hitvesem csak vele szórakozott, cicázott, cikázott a tengerben meg a víz alatt, és én nem tudtam velük felvenni a versenyt, és képzelhetitek, hogy ez engem mennyire frusztrált. Másnap feldühödtem, és azt ajánlottam reggel a páromnak, hogy ússzunk be a tengerbe, ő úszott elől, én követtem, mint egy kiskutya, és akkor éreztem először, mit jelent vakon bízni valakiben. Utóbb meg arra gyanakodtam, hogy ő valószínűleg nem bánta volna, ha belefulladok se, ha már a fiatalsága 25 évesen tönkrement miattam. A végén aztán ő hátrált meg, látva, hogy mennyire elszánt vagyok a Macija által kiváltott dühömben. Mihi kolleganőmnek is ott volt az unokahuga, akivel megosztotta az ingyenes diákjegyét és az ágyát, ő nem volt annyira elragadtatva az én Don Juan férjemtől, és ezt szóvá is tette, megjegyezte, hogy szerinte olyan tipus, aki az Itt a piros, hol a piros becsapós játékkal hülyíti a vásárban a népeket. Lehet neki volt igaza!

IMG_5864

Az egy hét alatt már a potyautasnak is lett potyautasa, a kis házikóban alig fértünk a sok utazótáskától. Reggel tízkor, amikor bekopogott a takarítónő, kérdezte, ő most hol sepregessen, rámutattunk a szoba közepére, ahol maradt egy négyzetméternyi hely, és ajánlottuk, hogy talán ott egy kicsit tudna sepregetni, meg porszívózni. Három és fél éves házasságunk nagyon viharosnak bizonyult, akár a Fekete Tenger délutánonként, még egy olyan kép is él az emlékezetemben róla, Néróról, hogy a hajamnál fogva húz az országúton ott a kis bányatelepen, ahol együtt éltünk, amikor éppen nem az egyetemen voltam, Kolozsváron, de ha logikusan belegondolok, ez nem lehetett igaz, ez valaki másnak, egy másik hányatott sorsú nőnek az életéből kiragadott képsor, és valahogy az én memóriám tükrözte vissza, talán az előző életemből, mert az is ilyen viszontagságos lehetett, mert milyen is lett volna, ez az én karmám… De amikor a sok rosszra gondolok, veszekedésekre, monoklikra, amiket a pofázásom miatt kaptam (“te szórakozol, éled a világod ott Kolozsváron, miközben én itt a porfészekben nevelem a lányodat?!”), ez az országutas meghurcoltatás makacsul ott lapít az emlékeim között.

IMG_5854

Válásunk után pár évig nem találkoztam a tengerrel. Nem éreztem, nem tudatosítottam, hogy mennyire nem birok nélküle élni (a tengerre gondolok, nehogy félreértsetek!). 95-ben megjelent az életemben Íróerr, és elkezdődött a naaagy üdülések sora, Duna Delta, Tunézia, Törökország, Egyiptom, Görögország. Blanka hét éves volt, a Duna Deltában tanult úszni egy békát utánozva, az egyik sötétzöld vizű csatornában. Az én kis kreol leánykám a csatorna egyik partjától a másikig úszkált egy kis fehér tetrabugyiban, és románul kérdezte tőlem esténként gyermeki féltékenységében: Mami, pe cine iubesti tu maibine? (mert Néró nem nagyon pontozta, ha magyarul beszélek vele). És én próbáltam megnyugtatni: Maibine numai pe tine!! Íróerr kicsicigánynak szólította, és Blankuci azzal se tudott kibékülni, kikérte a véleményem, hogy én mit szólnék hozzá, ha valaki engem kicsicigánynak nevezne, és én mondtam, örülnék, mert az azt jelentené, hogy én is pont olyan kreolbarnára sűltem, mint ő, ami teljesen lehetetlen egy szőkenő esetében. Blankát ez a válasz valamellyest kielégítette, másnap vidáman fogdosta a kisméretű vízisiklókat meg gilisztákat, hogy Íróerr azokkal horgásszon, de páromnak nem sikerült a tíz nap alatt csupán csak két halat fognia, és azokat is Blanka eljátszotta, beletettük neki egy nagy “punga” vízbe, és estig alig maradt rajtuk pikkely, amikor visszaengedtük őket a Dunába. Tudtam, hogy Blanka is tengerimádó lesz, mert amikor először felborította a hullám, még kétszer meg is forgatta a víz alatt, nem kezdett el hisztérikusan sivalkolni, ahogy a gyerekek szoktak, hanem felvillanyozva, csillogó szemekkel jött ki a partra, és legalább hatszor elmesélte, hogy a hullám jött hátulról, és ő nem vette észre, és aztán fordult egyet és még egyet a víz alatt, és alig tudott a felszínre jönni. És sose lehetett a vízből kirángatni, addig ült benn, amig lila nem lett a szája a hidegtől. Blankát videóra vettük, és azóta digitalizáltuk is, csak pár képkockát kéne kivágni a filmből, de tudom, nem örülne neki 🙂

488035_4262829379368_495030275_n

Ez már Tunézia

A tulcea-i Delta múzeumban a legjobban a strucctojások tetszettek neki, ahogy kijöttünk a hátsó kijáraton, vissza is akart szaladni rögtön, és a vonaton hazafelé kijelentette, hogy: Itt nem lehet aludni! és ahogy kimondta, hátrahanyatlott a feje, és szinte egyidőben el is nyomta az álom. Utána kétszer még jött velünk Tunéziába, megállapította hogy jobb híján velem is tud vizicsúzdázni, és már fel is serdült, többet nem akart velünk utazni sehova, a tánctáborok vették át a szerepet az életében. Lett barátja, akivel sízett, hegyet mászott, úszott, bandzsi jumpingozott, és mindenfélét csinált, hogy adrenalinéhségét enyhítse. Én mellékszereplővé váltam az életében, de sose voltam egy nagyon ragaszkodó anya, ha neki jól ment sora, akkor annyi nekem éppen elég volt. Valószínű, nem születtem igazi anyának. Ezt ő érezte, és gyermeki szeretete átívelt az anyám felé, és most én rajtam lenne a sor, hogy féltékeny legyek. De nem vagyok, ezt is el tudom fogadni. Laza anyának teremtett az Isten. Lehet túl fontos volt nekem a karrierem, és a saját boldogságom, ami második házasságom alatt sem akart kiteljesedni. Íróerrel a 15 év alatt belejöttünk a tengerezésbe, minden nyáron valahol üdültünk, reggel úsztunk a hűvös vízben, este a langyosban, és ugráltunk a habokban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Törökország, 2006

Azóta nem tudom elképzelni az életem évi pár nap tengerpart nélkül. Nem számít hol van az a part, és hogy hívják azt a tengert. Egész évre feltöltődöm. Csak 2013-ban maradt ki, amikor Vásárhelyre költöztem, hát meg is ittam a levét! Egész évben szorongásos és stresszes voltam. Erre mondják, hogy Take your pleasure seriosly! Ezt megértettem, és most már hű vagyok a tengerhez, és minden évben úgy jövök el onnan, hogy szeretnék végleg odaköltözni, turizmusból élni, Laci meg Eforie-n a helyi könyvesboltos hölgyet bűvöli, piackutatást végez, fontolgatja, hogy hogyan is működhetne ott egy könyvesüzlet… Nem volna rossz, hallottam már olyat, hogy kolozsvári személy eladta minden ingatlanát, kocsiját, hétvégi házát, és megvett egy emeletes házat Konstancán, és az emeleti részt szezonban kiadja. Viszont én nem hagyhatom az idős szüleimet, és persze a miniállatkertemmel is meggyűlne a bajom. Egy kis garzonlakás pedig huszonvalahányezer euró Eforie Nord-on, az lehet hogy kitelne a házunk árából, de akkor mit adnék ki nyáron, és hova vinném a kutyáimat? Hagynám őket átköltözni a szomszédba, amint a baloldali szomszédbácsi tette, akitől ezt a második a Nérót örököltük?

A nyaralások során napallergiám lett (a legjobb gyógyír rá a sósvíz, már kitapasztaltam), csípett meg meduza, ráléptem a tengeri sünre (fekete tüskéi a talpamba fúródtak), mindkettő lázat kellett volna, hogy okozzon, olvastam utólag, de nem okozott, nem történt semmi, mert ha az ember nem olvassa el, és nem koncentrál a rossz dolgokra, akkor nincs mitől tartania! Főleg, ha imádja a tengert!

550723_4665277320315_933599651_n

 

      A belső tenger

Csak lassan most jutok el oda, amiről tulajdonképpen írni szerettem volna. Hogy mekkora óceán háborog itt legbelül! Ehhez most engedjetek meg egy kis kitérőt.

Idén szinte-szinte megint kimaradt a tengerpart, mert a kocsink a szervízben nem akart meggyógyulni, és az idő szorított, a szabadság szinte lejárt, még volt egy hetünk, szombatra kellett volna készen legyen az autó, de a szerelő nem biztatott, ezen aztán jól össze is vesztünk Lacival, vettem a bicajom, és elhúztam otthonról a Marospartra. Ahogy ott ülök egy kőtömbön, és egykedvűen vagy inkább lesújtva bámulom a vizet, szemembe ötlik egy  vízből félig kiálló nádszál, amint ott lengedezik a mozgásban lévő vizen. Elkezdem nézni mereven, és egyszercsak mintha elindulna, és vinne engem is magával, a kőtábla, amin ültem, egyszeriből tutajjá változott, és a nádszál meg a vitorlámmá. Hihetetlenül varázslatos érzés volt, próbáltam kijózanodni, balra fordultam, a part felé, ahol a bicajom hagytam, hogy megbizonyosodjak, hogy a valóságban vagyok-e. Akkor a tutajom hirtelen megállt, a varázslat megszűnt, ha pedig visszafordultam a víz felé, elindultunk újra a vizen a nádvitorlám meg én. Mintha a part a valóság lett volna, a víz pedig az illuzió. Legalább tíz percet így tutajoztam, és ráébredtem, hogy milyen egyszerű a boldogságot előidézni, csak kell hagynunk magunkat, hogy a hullám elragadjon! Végülis megéri-e szkeptikusnak lenni? Annyit hallom mostanában az Einstein-i filozófiát, már lassan szállóigévé válik: A világot élhetjük úgy is, hogy minden csoda, és úgy is, hogy semmisem csoda! Én most már véglegesen az előbbi verziót választom. Kicsi meló van azzal, amíg átbillensz a szkeptikusok által meghatározott valóság határán, de utána már olyan könnyű vitorlázni! Teljesen feltöltődtem, olyan élménnyel mentem haza, mintha valóban hajókáztam volna, Lacinak el sem meséltem (itt fogja most először olvasni, hadd képedjen el!), csak annyit mondtam neki: Hidd el, minden lehetséges! Hétfőre meglett az autónk, megkaptam teljes négy napra a valóságos tengeremet, és lefotóztam a sirályomat is, amint kiterjesztett szárnyakkal éppen felemelkedik a levegőbe.

 

 

Ott sétált a napágyak között, sajnos a rosszabbik telefonom kaptam elő, az első képen csak kinagyítva látszik, itt csak a bal szárnya vehető ki (egy sötét csík a fehér ágyak között), amint éppen széttárva szárnyait felemelkezik, és az csak illuzió, hogy a napernyő tetejéről rugaszkodik el, mert akkor már repülésben volt, és utána jobbrafordult, amiután balra, a tenger felé. Gyuszi bácsi, akivel hűtőmágnest csináltattam, meg volt győződve, hogy a netről másoltam a fotót. Ha kértek belőle, szivesen küldök! Annyira boldoggá tesz ez a fénykép, hogy másokkal is meg szeretném osztani 🙂

Miután mindezeket úgy-ahogy megírtam (a belső szó akkor még nem volt benne!), és nem is tudom, hogy a családomon kívül érdekelhet-e valakit, elkezdtem keresni egy filmet. Egy kedves barátnőm ajánlotta, Agora a címe, a Videá-n nincs meg, csak a Nonstopmozi oldalon, de se a gépem, se a telefonjaim nem nyitják meg. És akkor találtam egy ilyet, hogy A belső tenger, ugyanattól a rendezőtől. S mivel mondtam, hogy bennem is mélyen él és hullámzik a tenger, gondoltam ez pont nekem való film. S akkor minden előjött, ami elfojtódott a kéthetes vakációm során, Borszék, ahol júliusban bográcsfesztiválon jártam, és ahonnan nagyapó (a szilágysági, ő volt számomra a Nagyapó, a kalotaszegi az a petrinagyapó volt) doboló kerámiamacit hozott nekem ajándékba, ami annyi éven keresztül velem együtt élte át a sok viszontagságot, és csak az orra meg a füle sérült meg kicsit a sok költözködésben.

A film arról szól, hogy egy fiatal spanyol tengerész egy veszélyes, csalóka helyen ugrik fejest a tengerbe, és nyakát szegi, tetraplégiás lesz, mind a négy végtagja lebénül, nyaktól lefele nem érez semmit, és a bátyja a sógornőjével ketten gondozzák. S van egy fiúk is Javier, aki segít neki eszközt készíteni, hogy írhassa le gondolatait, amiből később könyv születik. Persze beszélni, enni, inni, gondolkodni, és fantáziálni tud. S kb ez minden, amire képes. De mindez neki kevés, úgy érzi, ha elvette tőle a sors (akinek a szerepét itt a tenger játsza) a szabadsághoz és a méltóságos élethez való jogot, akkor adasson meg neki a kegyes halál. De ehhez a spanyol állam nem akar hozzájárulni sehogysem, és elkezdődik egy hosszú pereskedés. Eltelik 26 év ágybanfekve, mert a kerekesszéket is visszautasítja, és megismerkedik egy ügyvédnővel, aki enyhén sántikál, és csak később derül ki róla, hogy szinte egycipőben járnak, ha lehet ezt a kifejezést itt használni, mert a nő kadaszil szindrómában szenved, egy degeneratív betegségben, lehet nem értettem jól, mert nem találom a neten. Ő is fél a kiszolgáltatottságtól és a jövőtől. Nem akarok szpojlerezni, de fel szeretném használni ezt a példát, hogy “plasztikusabban” kifejezhessem, amit megélek.

1366_2000

http://www.espinof.com

Félretéve most azt, hogy az én családom is kicsitől-nagyig  a nagynéném rabszolgája volt évekig, ahogy itt elhangzik a filmben a béna Ramón fivérének szájából (aki feláldozott mindent, egy farmon egy konyhakertből tengette családját, lemondott a tengerről beteg öccse miatt, a tenger mindkettőjüknek az igazi szabadságot jelképezte, az öccse számára is ugyanúgy, amig az imádott tengere meg nem fosztotta őt szabadságától), és szüleim hazaköltöztek Kolozsvárról, ahol jó állásuk volt, hogy nagymamám ne maradjon egyedül e nagy vívódásában, és a film minden mozzanatát teljesen át tudtam érezni, de nemcsak ezért szabadított fel ez az alkotás az eddig ki nem mondott  szavak láncaiból.

Azt hiszed szivesen hagytam ott a tengert miattad? – szögezi a kérdést a családfő ágyhozkötött öccsének, aki váratlanul úgy határoz, barátnőjéhez költözik. Két barátnő is volt, bonyolult, nem lényeges, meg kell nézni a filmet – amint egy kritikus mondta volt (csak ezt és semmi mást!) az Interjú a nagymamám című saját tragédiánkról szóló könyvem bemutatóján: El kell olvasni a könyvet! Nem kell tetraplégiásnak lenni – a nagynéném “csak” jobboldali tetraparézisban szenvedett – hogy a rabszolgaság (amit itt az ágyhozláncoltság szimbolizál) és a szabadság közötti összefüggést lássuk.

Én, a kvázi épkézláb ember is ugyanúgy érezhetem, hogy kezem-lábam gúzsba van kötve. Ki merem mondani: van egy 13 évvel fiatalabb férjem, akinek fiatalos lendületben meg akarok felelni. És minden erőfeszítésem ellenére, hogy frissen tartsam magam, azt látom, hogy ő kezd utánam öregedni: este sörözik, néha még pálinkázik is, ül és bambul a tévé előtt, mint az idős emberek, és ha azt mondom, menjünk úgy, mint tavaly tandemben a week-endre (a mi tandemünk azt jelenti, hogy én bicajjal, ő görivel, mivelhogy csak egy bicaj van a háznál), azt feleli, hogy fel tudom én fogni milyen fárasztó odáig görizni? Tavaly és tavalyelőtt még nem volt az! Hívom lovastúrára, nem érdekli.  A night sweem-re is , ahol olyan szégyenletesen leszerepeltem nemrég (lásd Higgadjunk vissza c. blogbejegyzésem), csak érte neveztem be, hogy mozgásra bírjam, mert egyedül nem ment volna el. Én nem tudom, hogy mit tegyek még, szaladok, jógázok, hogy leadjam a hasam, ő meg lezserül pocakosodik, s nem is érdekli!

IMG_5829

Így nézem én a filmet, egy kis rongyos Alview telefonról, ezen legalább megy a Videa!

A szabadság élet nélkül nem szabadság, s az élet szabadság nélkül nem élet! – mondják még a filmben. De kinek mit jelent a szabadság, a szárnyalás? Ramón-nak azt a két métert, amit nem tud megtenni, hogy a barátnőjéhez közelebb kerüljön. Nekem azt az 1500 métert, amit nem tudtam leúszni normális ritmusban. De ő is szárnyalt a fantáziája révén, feltétette sógornőjével a kedvenc áriáját, behúnyta a szemét, elképzelte, hogy feláll, kinyitja az ablakot, alrébb tolja a vaságyát, és nekiiramodik, nekifut, kiugrik az ablakon, és repül, repül a tengerpartig, ahol a kedvese sétál. És ott a parton csókolóznak, és belevetik magukat a vízbe. Fantáziálni bárki képes, még én is! Én is másmilyennek képzeltem azt az estét a csónakázóban. Lejárt, Ramón-nal ellentétben, nekem van esélyem a fejlődésre.

IMG_5565

Bagosi medence a háttérben, a rólam készült fotót nem szeretném, ha látnátok! :))

Hétvégén elutaztunk a szüleimhez, és a szilágybagosi fürdőn Laci megtanított bukfencezni a vízben. Mindenki megbotránkozva nézett, hogy ez a hájas nő mit idétlenkedik ott a “fiával”? De mi nem bántuk, jól szórakoztunk! Olyan könnyű: a medence szélén előbb belekapaszkodsz a korlátba, felhúzod a lábad a széléig, aztán hátraveted magad, hogy keresztülfordulhass a fejeden. Igaz, hogy a víz olykor az orrodon át az agyadig hatol, de megéri az élmény! Aztán meg lehet próbálni előrefejjel is. Olyan érzéssel jöttem onnan haza, mintha legalább a Retyezátot másztam volna meg.

Apropó a Belső tenger! Hogy mennyire veri az élet a filmet (habár ez is megtörtént eset alapján készült): 96-ban Íróerr exférjemmel a tévétől elküldtek kiszállásra Máramarosba, Borsára, mert ott a hegyekben élt egy 42 éves ugyanilyen tetraplégiás fiatalember (akkor még nem ismertem a kifejezést), akit az anyja és az öccse családja gondozott. Hegymászó volt, de 27 évesen lezuhant a szikláról, és azóta csak az ágyból nézhette a hegyeit. Nem hiszem, hogy pont azt a csúcsot látta, ahonnan lezuhant, de Ramón-nal ellentétben, aki nem láthatta a tengert az ágyából, csak halála előtt, a borsai férfinak a kilátása a hegyekre nyílt, mert egy kicsi kétszobás faházikóban laktak jó magasan tengerszint fölött. Egy tévés vetélkedőben nyert egy díjat, sportfelszerelést, mi vittük el neki. Képzelhetitek, milyen kínos volt átadni a nyereményt, aminek sose tudta hasznát venni! Az anyja félig alkoholista volt, a helyi kocsmában többször is láttuk azalatt a hét alatt, amíg Borsán tartózkodtunk, mert egy reklámszerződés alapján a tévéseknek ingyen biztosítottak akkoriban szobát. Azalatt a hét alatt nem vitt rá a lélek, hogy mégegyszer meglátogassuk. Ki tudja, mi lett velük azóta? Vagy hogy élnek-e még?

Ezt a filmbéli tetraplégiást (ő nevezi folyamatosan így magát, nem én használom a kifejezést tendenciózusan vagy sértő módon) egy pszichológus segíti, és ő mondja, hogy a félelem hatalmas fegyver, meggátol a szabad döntésekben, akkor is, amikor élni akarsz, és akkor is, amikor meghalni. Ne a félelem irányítson! Akár a gyerekünknek is tanácsolhatjuk, jó kis summás életreszóló tanács, nem igaz?

Lehet engem akkor is a félelem irányít, amikor mindenkinek meg akarok felelni, a szerelmemnek is, a barátaimnak is, a munkahelyemnek is, és pont emiatt nem vagyok önmagam, és nem tudom önfeledten élni az életem, úgy ahogy azt szeretném. A jógatáborban választottunk magunknak, és festettünk mandalát, az enyém pont ezt mutatta, hogy kifelé sok irányba akarok megfelelni, sok színt használtam a mandala külső részén, persze nem ismertem a jelentésüket, de az jött ki, hogy eltérő módon, mindenkinek külön-külön másképpen akarok a kedvében járni, és emiatt fog el néha a nyugtalanság, és emiatt nem tudok úgy teljesíteni, ahogy azt szeretném. A tegnapi műsoraimon is sokat dolgoztam, mégse lettek jók. Persze, ezzel nem lehet takarózni, és ez nem egy mentség. A hallgatónak nem lehet azt mondani, hogy figyelj, most rossz passzban vagyok, nézd el nekem, hogy szar a műsorom, és elhaló a hangom!

40126201_10217261729405672_5885977122656223232_n

Ami pedig az öngyilkosságot illeti (nevezzük azt kegyes halálnak, eutanáziának, bárminek, ahogy a tolószékes pap is mondja – aki elhozatja magát a sorstársához, hogy meggyőzze, az élet nemcsak attól szép, hogy rugod a labdát, vagy fejest ugrasz a tengerbe: Te vagy a demagóg, mondd ki tisztán: meg akarom ölni magam!), akinek a családjában követtek el öngyilkosságot, az tudja, hogy ez mekkora teher. Nagyapó, aki nekem 73-ban kerámiamacit hozott ajándékba Borszékról, 6 évre rá felakasztotta magát a házunkkal szemben lévő üres ólban, és én voltam az 11 évesen, aki rátaláltam. Azóta nekem a 11-es szám is, meg a maci is, Borszék is, mindezek mást jelentenek, egészen mást, mint bárki másnak. (Persze tudom a számmisztikában se jelent jót, de jóra is lehet fordítani, mint ahogy a nagymamám is (aki 1911-be született!) jóra fordította a tragédiáját, el tudta mesélni, és nem is unalmasan, és könyv lett belőle, akárcsak a filmben Ramón életéből, az unokaöcsém is 11-dikén született, amikor már senki se reménykedett a világrajöttében, lehet pont azért, hogy kompenzáljon!)

Nem vittek pszichológushoz, mert nem is vallottam be senkinek mostanáig: sokáig lefekvéskor, elalvás előtt ott láttam a szemem előtt a hurkot, nem a nagyapám holttestének látványa, hanem az a kib@szott hurok nem hagyott elaludni! Évekig. Egyszer még a tengeren is összevesztünk a barátnőimmel ezen egy este, hogy miért sírok én egy vénember miatt – ezt vágták a fejemhez! Ketten voltak, legyőztek, meg kellett adnom magam. A régi rendszer most nekem olyannak tűnik, mint a háboró vagy a katonaság, ahol nem illik elérzékenyülni, és nem ildomos az érzelmeidet kifejezni, főleg, ha azok szomorúságról szólnak. Tudom, sokszor én kérkedtem azzal, hogy én katona vagyok, meg férfilelkű meg amazon. Hát most beismerem, nem vagyok az, sajnos.

IMG_5834

Ez a filmbéli Ramón apja, aki meséli, hogy itt szegte nyakát a fia, ezen a helyen, és megjegyzi, hogy van még rosszabb annál, ha meghal a fiad: az, amikor meg akar halni!

Borszéken most jártam először, és abban reménykedtem, hogy végre találkozom Nagyapó szellemével, ott a romos épületek között, a régi kezelőközpontban, de semmi, csak a 66-ban kiadott útikönyvemet sikerült elveszítenem. És ráadásul még a neten sincs meg egyetlen online antikváriumban sem. De hogy mégis érezzem, hogy valamire csak ráleltem vele kapcsolatban, hazajövet éktelen torokfájás kezdett el kínozni napokon keresztül. Gégegyulladásom lett, alig múlt el, azóta is rekedtes a hangom.

És hogy valahogy lezárjam ezt a lecsószerű beszámolót, a filmet nézve is majdnem végig sírtam, és hálás voltam, hogy az Agora keresése kapcsán erre a díjnyertes alkotásra ráleltem. Valami kiszabadult belőlem, ami július közepe óta, a Borszéki Bográcsfesztivál óta fojtogatott. Ugyanolyan béna vagyok, mint amilyen Ramón és a nagynéném, Bözsi volt, de ugyanúgy képes vagyok fantáziálni is, mint ők (Bözsi egész életében szerelmes volt, ugyanarról a tinikori szerelméről mesélte többször is, hogyan ugrotta át érte egyszer a kerítést, hogy hozzá átjöjjön beszélgetni, és ez neki egy életreszóló boldogságélményt tudott nyújtani). Én is lefekszem este, elképzelem, hogy kirepülök az ablakon, szélsebesen elérem a tengerem, az én belső tengerem, és ott ugyanolyan gyorsan úszom, mint Laci, a víz alatt összegabalyodunk, forgunk, cicázunk, felbukunk, és újra lemerünk. Akárcsak Néró Costinesti-en az egyetemista Macival.

Azóta többször jártam ott a Marosparton, de a kőtáblám mindig foglalt volt. Lehet, hogy tőlem függetlenül mások is rájöttek a titkára a képzeletbeli vitorlázásnak?

39007513_878524395671878_4595893221816532992_n

A macim, a régi játékok elég ijesztőek tudnak lenni:

IMG_5853

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s