(A fenti képen három mérnök, aki jól lebarnulva épp egyiptomi nyaralásból tér haza…) Aki esetleg sértődöttséget és/vagy frusztráltságot vél felfedezni e sorok mögött, annak igaza van. Mentségemül szolgáljon, hogy rossz a kedvem, mert a hétvégén eltört a látószemüvegem, jobbanmondva kiesett a jobb lencséje, és nem találom sehol. Így hát kénytelen vagyok egy Carrefour-os, 29 lejes tucatáruval helyettesíteni, azt mondják ez sem éppen egészséges dolog.

Igen, sértődött vagyok, mert…..

De előbb beszámolnék arról, hogy ma részt vettem a marosszentgyörgyi roma-nyelv-napi ünnepségen, és hálás vagyok a produceremnek, hogy oda kiküldött, annak ellenére, hogy hétfőn mindig durcásabb vagyok a kelleténél, és az energiaszintem minimálisan alacsony, mert a vasárnapesti depresszió mindig utolér, ami miatt sose tudok elaludni. Megszokom a hétvégi “hájlájf” életet, a kertemet, az állataimat, ők is újra megélik azt a paradicsomi állapotot, hogy mindenpercbenegyütt, és már csak a puszta gondolatától, hogy reggel csörög az óra, stresszes és szorongásos leszek, mintha nem minden hétfőn ez következne! Szóval vasárnap éjjel keveset alszom, így kevésbé tudok védekezni a “támadások” ellen, hamarabb felmegy a cukrom, és hajlamos vagyok összekülönbözni emberekkel. Persze, utólag mindig megbánom, az viszont tudományos tény, hogy ha az ember nem alussza ki magát, akkor irritábilis. Hát még az, aki alapjáraton is irritábilisabb  másoknál!

Tehát vasárnap este nem jön álom a szememre, csak forgolódok órákig az ágyban, mindenféle rosszra gondolok, még az is megfordul a fejemben, hogy bicajjal közlekedni a forgalomban mennyire veszélyes, és ha erre a pontra eljutok, akkor megijedek a saját gondolatomtól, mert ha ez egyszer bekövetkezik, hogy nem merek bicajra ülni Vásárhelyen, és a rádióhoz kerékpáron menni, akkor tutti, hogy be fogom adni a lemondásom, mert akkor az életem egy kalap sz@rt se fog érni…

A lényeg, hogy kialvatlanságom ellenére, felpattantam a bringára – mint amikor az ember leesik a lóról, és gyorsan visszamászik a nyeregbe, még mielőtt a halálfélelem eluralkodna rajta – és felkarikáztam az én kis rozoga drótszamarammal a szentgyörgyi gimnáziumhoz. Ott éppen Moca Rudi színész, oktató, rádiónk munkatársa arról beszélt a közönségnek, hogy milyen hátránnyal indul egy roma személy a társadalomban, meg úgy általában az életben, és neki is személyesen mennyit kellett küzdenie, amíg elismerésben részesült, de még ha a beled kilóg, annyit dolgozol, és annyit bizonyítasz, romaként bármit is teszel le az asztalra, semmi nem elég ahhoz, hogy a megbélyegzést elkerüld. Kinéznek maguk közül az emberek, kiutálnak, mert sötét a bőröd, és te “csak” egy cigány vagy! És én, a gádzsó (a nem közülük való – habár azt hiszem, ezt a kifejezést csak a férfiakra értik) magamra, a saját pályámra gondoltam, hogy valami hasonló érzések motoszkáltak bennem is mindig mérnökként az újságírói társadalomban.  De lehetett volna kisebbségi érzésem nőként is, sokszor egy nő kevésbé szavahihető, ha valamit tud is, azt biztos bemagolta, mert a nők olyan magolósak,  nem jó a térlátásuk sem, nem tudnak jól (autót) vezetni, ráadásul hisztisek is, mert vagy klimaxosok vagy premenstruációs szindrómában szenvednek! Én akkor halmozottan hátrányos helyzetű vagyok: nő, aki mérnök létemre belekontárkodtam az újságírásba!

Ez a kép Barcarozsnyón készült 2012-ben, az idős cigányzenész épp panaszkodik, hogy a turisták már nem igénylik annyira a zenéjét, mint a régi szép időkben!

Egyszer egy kolozsvári kolleganőm (azóta hozzáment egy hajóskapitányhoz, és rég a tengereket járja – milyen jó neki!!) Csép Sándor egykori főnökünk, legendás tévés személyiség előtt így mentegetőzött: “Sándor, mi nem tehetünk róla, hogy mérnökök vagyunk!” Mondta ő, aki francia-román szakot végzett! De olyan jólesett ezt az ő szájából hallani, hogy közösséget vállal a szegény, szerencsétlen, a szakmában bukdácsoló mérnök kollegáival. A minap végignéztem egy műsort, ahol elhangzott az a kijelentés, hogy “Szerencsére nem mentem mérnökire!”  Hát tényleg szerencséd van kedves, kiváltságos honfitársam! De hidd el nekem, megszenvedtem azért a nyomorult mérnöki diplomáért is, nem volt az éppen gyerekjáték! A sok labor, meg projekt…nekem nőként megérteni a sok ábrát és grafikont :)) A felső évfolyamokban a nagyobbak azt tartották, hogy ha eljutsz harmadévig, akkor jó esélyed van, hogy el is végezd a szakot. Közben népfőiskolára jártam, Murádin Jenő oktatott művészettörténetet, ott ismerkedtem meg Gaugain-nel, és nagy késztetést éreztem akkor is, most is, hogy elzarándokoljak valamerre a világvégére, Monet, Toulouse-Lautrec, annyira becsületesen jegyzeteltem, aztán az összes jegyzetem egy barátnőmnek ajándékoztam, mert csak úgy elkérte. De jártam zenetörténetre is néhai Benkő András professzor óráira, és vallástörténetre, egy csomó mindenre. Aztán, amikor egyetem után a magánhírügynökségnél kötöttem ki, más állás nem lévén per pillanat, elvégeztem a másféléves újságírói képzést. Utána való évben alakult meg a szak Babes Bolyai-n. De most már tényleg úgy látom, hogy ha nem akar az ember támadási felületet szolgáltatni a kritikusainak, akkor kell a komoly szakképesítés. Mert mihez is kezdhetne egy újságíró egy mérnöki tervezői irodában? Fordítsuk meg a kérdést! Kb semmit. De ha megfigyeltétek, nagyon sok mérnök egészen jól eligazodik más szakterületen is, vannak zenész mérnökök, sőt író mérnökök is. Akárcsak az orvosok esetében, közülük is néhányan remekelnek a művészet területén. Csehov, a kedvencem, például! Én nem mondom, hogy remekelek, de rosszul esik, amikor igazán keményen megdolgozom azért, hogy valami érdekeset és értelmeset és izgalmasat produkáljak, és akkor odavetik, hogy a riporter semmi mást nem csinál a rádiónál, csak felveszi a telefont! Elmondják, mert rólam elmondhatják, hiszen én csak egy pancser mérnök vagyok! De arról, akinek két egyeteme van, arról nem, mert olyan nimbuszt képes felépíteni maga köré, hogy szétverhetetlen, kikezdhetetlen, és nem is merik támadni. Ezt öntúlbecslésnek nevezném. Vagy inkább önfelbecsülés? – akár  egy műtárgyat, felbecsülöd saját magad! Sajnos nem működik!

Nem szép rosszmájúnak lenni, és nem is akarok az lenni, de nagyon demoralizál és elszomorít ez a telefonos dolog! Lehet ősztől majd beiratkozom én is valamilyen egyetemre, ha csak azon a papíron múlik, vagy kivonulok a zsurnalisztikából, csak legyen egy kis türelmetek, legalább a bankrészletemet törlesszem, aztán nem érdekel! Amennyit megeszek, annyit megtermelek a kiskertemben is. Már nagyon szép uborka mutatkozik, meg paradicsom, a zöldhagymáról nem is beszélve. A tengerre meg majd bevállalom a kerékpártúrát! Hosszú ú-val!

2000-ben volt az az év, amikor én, aki csak Budapesten jártam korábban, több országba, köztük két afrikai országba is eljutottam (study tour, akkor még engem is elvittek ilyesmire). Egyiptomban az ottani idegenvezető hüledezett, amikor szégyenkezve, mert én mindig szégyenkezem, bevallottam neki, hogy gépészmérnök vagyok. Ugyanis náluk a leggazdagabb emberek az orvosok, az ügyvédek és a mérnökök!

Nem is tudom miért nem maradtam ott…..Most nem lennék a béka s..e alatt :))