Amikor meghalt (igen meghalt, és nem elpusztult!) Didkó kutyám, aki az összes négylábú közül a legközelebb állt hozzám (nem mintha most nem állnának közel hozzám az állataim, csak vele valahogy más volt, szimbiózisban éltünk ott a monostori lakásom hetedik emeletén!), egy barátnőm úgy fejezte ki részvétét, hogy “Sajnálom, hogy lejárt az ideje!”. Kereken 14 évet élt, 2000 decemberétől 2014 decemberéig, pontosan annyit, amennyi elő van irányozva egy közepes méretű kutyának. Egy rokonom se vegye sértésnek, de amikor Krisztián Bözsi néném halálának híréről értesültem, aki majdnem 92 évesen hunyt el, pont ez jutott eszembe: sajnos lejárt földi életének ideje! Ez a világ rendje, ahogy a temetési szertartást végző református pap is mondta: ennyi volt neki előirányozva, helyét átveszik az unokák, dédunokák. Aztán összefoglalta a mondandóját románul, még csodálkoztam is, hogy milyen választékosan fogalmaz: traim sub tutela timpului! Én soha nem használtam ezt a kifejezést, pedig azt mondják eléggé jól beszélek románul. A temetőből egyenesen a  vendéglőbe mentünk, és mi, a három unokatestvér, Ildi, Erzsike, és én, akik legalább 15 éve nem láttuk egymást, felidéztük az idillikus, régmúlt időket. Az én felejthetetlen nagymamám szeretett Ferenc bátyjáról beszéltünk, aki nekik volt a nagyapjuk. Tudod, hogy hívták a faluban? – kérdezte Erzsike. A tanító! Mert fiatal korában ő címezte meg a leveleket, és ő írta meg a fejfákra a szöveget. Abba az időbe nem volt mindenki írástudó!

Igen, ahogy a dédnagyapád se! – mondom én nagy okosan, hallottam mamától, hogy az apja nem tudott olvasni. Dédnagyapám? – kérdez vissza Erzsike hüledezve. A dédnagyapánk esetleg!

Ezen aztán – a szomorú alkalomhoz nem illő módon – kicsit felderültünk. Hiszen mindhármunknak a dédnagyapja! Ezen én sose gondolkoztam el! A felismerés örömére gyorsan csináltattunk Lacimmal egy fotót, és megegyeztünk, hogy nem hagyjuk, hogy a következő 15 év is találkozás nélkül teljen el! A vendéglő teraszán még egyet fotózkodtunk, aztán mindenki indult haza: Váradra, helybe, Újlakra, Vásárhelyre. Délután bementem dolgozni a studióba, utána pedig a Laci könyves üzletébe, ahol nem tudom mitől, fáradtságtól, stressztől, de akkorát nyilallott egyet a jobb szemembe, hogy a fájdalomtól ledermedtem. Megintcsak eszembe kellett jusson újlaki mamám, a hármunk közös dédapjának legkisebbik gyermeke, aki ezelőtt 18 évvel, 89 és fél évesen, pont ezen a napon, junius 5-dikén halt meg, a medgyesi nagynénénk temetése napján. Az ő szürkehályogja is így kezdődött. hogy egyszer, amikor éppen főzött, úgy tűnt neki, mintha egy szürkésfekete galamb elrepülne a szeme előtt, és utána szinte azonnal sérült a látása, meg kellett műteni a szemét, de az soha többé nem lett a régi, a szemüvege egyik lencséjét be is homályosították, hogy ne zavarja a rossz szeme a másikat.

Gondoltam, lehet ez kezdődik nálam is, lehet nyugdíjaznak, és egyszeriből időmilliomos leszek, mennyit fogok majd olvasni azzal a megmaradt látó szememmel! Itt az üzletben az összes könyvet kiolvasom, és az összes dokumentumfilmet az interneten megnézem. Milyen gazdag és boldog leszek! Mert amennyire nem érdekeltek tinikoromban a világ dolgai, amikor történelmet, földrajzot, és világirodalmat kellett volna tanulnom, most átestem a ló másik oldalára, szívnám magamba a tudást minden létező csatornán keresztül.

Ez a Laci üzletében a menedékünk. Az övé inkább, mert ha én megjövök, neki már nem nagyon van nyugta

Elolvasom majd Paganini életrajzi regényét, befejezem a Moby Dick-et, amit a 444-dik oldalon hagytam abba egy kispetri nyaraláskor, meg a Bádogdobot, befejezem az Unalmat, megnézem a Toulouse-Lautrec életéről szóló régi John Huston filmet, az összes díjnyertes alkotást,  de még az összes Hichcock-ot is! Amiután a szememben megszűnt a szúródás, a kezembekerült ott az üzletben egy csillagászati tankönyv, 59-es kiadás, reálszakosoknak írták, és megörültem, hogy most akkor végre megtanulhatom, hol vannak a Plejádák és az állatövek. Azt már megjegyeztem, hogy a sarki csillagtól kell elindulni, és ott a közelben a Nagygöncör, meg sorban egy csomó csillagkép. Ebből a könyvből tudtam meg azt is, egészen véletlenül (mert csak úgy találomra lapozgattam előre-hátra), hogy a rómaiak Róma alapításától számították az időt. Nem fura, hogy én soha nem tettem fel magamban a kérdést, soha nem érdekelt, hogy vajon honnan tudják a történészek, hogy Krisztus előtt 1500 az mikoris volt, ha Krisztus előtt nem számoltuk az időt? Hát igen! Lehet rosszul tanítják a tantárgyakat, ha az ilyen átlagos kislányokat, mint amilyen én voltam, nem tudják megnyerni! Mert én a tipikus rajzfilmbeli Dee Dee voltam, a Dexter nővére, aki csak a Cinema-t bújtam, csak a sztárokra voltam kíváncsi, gyűjtöttem a posztereket, de semmiesetre se érdekelt a történelem, az optika vagy éppenséggel a csillagászat! És nekem még egy Dexter öcsém se volt, aki valami módon becsempészte volna a környezetembe a tudásvágyat. Mindjárt az én időm is lejár, és még annyi mindenről nem tudok, ami ezen a világon van! Hát nem kétségbeejtő?!

Ez itt már a délután, ahogy Bródy János mondaná 🙂 Ez pedig egy cigiző néninek a lakásán készült fotó, akihez azért küldtek, mert a lakók panaszkodtak rá, amiért a folyósón dohányzik. Szimpatikus néni volt, még kanárija is volt, három!

Az idő az utóbbi időben veszedelmes iramban felgyorsult számomra, vagy inkább kitágult? Nem is tudom… Hiszen régen a Kolozsvári Rádiónál két napot riporterkedtem egy héten, és kéthetente volt egy félórás műsorom. Most meg négy nap alatt készítettem három helyszíni riportot: az említett dohányos néninél jártam, egy tízemeletes tömbházban, a nénin kívül kikérdeztem mindenkit a problémákról, lakókat, lakóközösségi elnököt, egy kiadós nyersanyag-adagból vágtam össze a lényeget, nem kevés idő alatt. A riport az ajtóban így kezdődik: Ki az? A rádiótól jöttem! Jöjjön be gyorsan, csukja be az ajtót, hogy tudjak  nyugodtan elszívni egy cigit! Pénteken este voltam egy vegán workshop-on, megismertem Varga István híres magyarországi nyers séfet, megkóstoltam négyféle vegakaját, és zöldturmix-szal is megkínáltak! A fantázia e téren nem ismer határt! Isteni volt minden, vagy inkább éteri, ahogy sokan nevezik a nyers kajakülönlegességeket. Ott is összejött egy hosszabb interjú. Ma délelőtt meg elmentem a Swimathon-ra, ahol közéleti személyiségek úsztak egy-egy nemes ügy érdekében. A riport után én is kivettem a részem a szórakozásból, mert a Week-end telepen úsztam egy félórát, csak tízen voltunk a nagymedencében (mert egyesek hidegnek találták a vizet), utána hazatekertem, teljesen újjászületve. Na, és ne feledjem, pénteken és szombaton két műsort is összeállítottam, Sármási Jani kollegám segítségével a turisztikait, és Nagy Miklós Kund közíró közreműködésével pedig az Aranyszalagtárat. Szombaton még Kuti Mártához is felugrottam, hogy mesélje el a damasztszalvéták történetét (amelyeket neves erdélyi írók írtak alá), és a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kerültek nemrég.

Kétszer 48 óra alatt annyi minden történt velem, mint amennyi a 2000-es években két hét alatt sem! Még vendéget is fogadtam: a kolozsvári Liana barátnőmék megszálltak nálunk a tengerről hazafelé jövet, Lió nevű tacskójukkal, aki jól megkergette a macskáimat, őt pedig a kutyáim vadászták. Nagy ribillió volt, képzelhetitek! Egy perc nyugtunk sem volt egész este! Szerdán pedig még a Hedda Gablert is megnéztem! El se hiszem, hogy végre a színházba is eljutottam!

 

 

 

 

Ha idáig eljutottatok (beismerem elég uncsi, ha az ember magáról mesél), akkor elárulom, hogy mi a hosszú élet titka 🙂 Ahogy azt én látom most: sok mindent kell csinálni, kevés idő alatt, és akkor az az érzésed, hogy sokkal több idő telik el a sokmindencsinálás közben. Azt olvastam, hogy a kisegérnek nagyon gyorsan dobog a szive, ezért ő pont úgy éli meg azt a két-három évet, ami számára ki van szabva, mint a teknősbéka, akinek meg nagyon lassan dobog a szive, és száz év neki úgy elrepül, mintha csak egy évtized lenne, legfeljebb. Mert az idő, a sebesség, és minden relatív, megmondta már annak idején Einstein is 🙂 Ha gyorsan repülsz, lassan öregszel, ha sokat dolgozol, dekktó – legalábbis merem remélni! És még az Isten is megsegít. Itt az élő példa: a marosvécsi bicajos túrám után megjelent a fülemben egy seb, nem tudtam mitől van, és nem akart elmúlni sehogyse. Már készültem orvoshoz, amikor átjött a szomszéd, hogy heggesztett, és nem adunk valami kenőcsöt a szemére. Laci keresgél a gyógyszeres dobozban, előszed mindent, ami “szemrevaló”, a szomszéd meglátja a Tubrex-et, és felcsillan a bedagadt szeme: Ezt ismerem, ezt adták a fülemre, amikor kisebesedett! Na, csak ennyi kellett nekem, vettem egy fülpálcikát, csepegtettem rá pár cseppet, és bekentem vele a sebes fülcimpámat. Már múlik is szépen! Ha ő nem jön át, és nem említi ezt a dolgot, most járhatnám az orvosokat! Erre mondaná Blanka lányom tízévesen: Anyukám, hogy vagyunk mi ilyen szerencsések?!

 

 

 

 

Mostanában ilyen képeket fotózok régi könyvekből, próbálom megjegyezni az információkat, de sose sikerül 🙂

Ugyancsak a temetésen gondoltam arra, hogy a legjobb, ha nem foglalkozunk az idő múlásával, ahogy a kutyák, a lepkék, és a madarak se foglalkoznak vele, élik, megélik a pillanatot. Snoopy-nak mondja a gazdája: Snoopy, egy napon mind meghalunk! És Snoopy kutya erre azt válaszolja: Igen, de az összes többi napon élünk!

Ott ültünk szerdán este az első sorban a studióelőadáson, mellettem egy tisztes öregúr, egyfolytában nyöszörgött, nem is volt ennek tudatában, biztos fájt valamije. Az egész előadást ezzel az idegesítő alapzajjal hallgattam-néztem végig. És akkor ott, abban a pillanatban megfogadtam, megesküdtem rá, hogy bármilyen öreg is leszek, nem fogok nyöszörögni a színházban!