Nézem, hogy kb három éve vannak együtt, mi lett a nagy szerelemből, merev arc, kemény tekintet mindkét részről, a boldogságnak pedig még a leghalványabb jele sem. A férj alíg várja, hogy elmenekülhessen otthonról, valami kiszállás, bármi, csak ürügy legyen az édes otthon időleges elhagyására. A feleség pedig apró kis pletykákban, szurkálásokban, mások kigúnyolásában éli ki kielégítetlen vágyait. Ez a történet szólhat rólam is, rólad is, bárkiről. A friss párokról lerí, hogy sugároznak a hepiségtől, szárnyalnak, aztán pár év múlva, vagy lehet még évek sem kellenek, csak hónapok, és már vissza is süllyedtek érzelmileg az azelőtti állapotba, vagy még mélyebbre, nincsenek már csillogó szemek, csak mindennapi rutin van, és keserű szájíz.

Én sem vagyok mentes mindettől. Az Interjú a nagymamámmal kötetemet például úgy dedikáltam Lacinak, hogy “Az én ifjúságom 2012 nyarára esett!” Ez volt a mi első nyarunk, amikor még megengedtük magunknak, hogy Görögországban üdüljünk. Aztán jött a ház, a kölcsönök és a problémák. Mert vagy életed van, vagy házad – olvastam valahol.  Az élethez én soha nem voltam elég bölcs vagy elég visszafogott. Színház a világ, tudjuk, és én pocsék színész voltam. De most kezdek megvilágosodni, jó emberismerő kezdek lenni, és ha már nem tudtam elég okos lenni, hogy szépen alakítsam a saját sorsom (félresikeredett házasságok, szakítások, válások, ideális anya sem voltam), akkor most megfigyelem az életet, a körülöttem levőkét, szemlélem, és felismerek dolgokat, például a képmutatást. Ez is egy játék, ami lehet szórakoztató, de inkább tanulságos. Olyan, mintha a színházban az első sorban ülnél, része vagy a színjátéknak, csak vigyáznod kell, mert itt nem szabad tapsolni!

De hogy mi a jó párkapcsolat titka? Mi kell ahhoz, hogy ne a félelem vegye át a főszerepet két ember között? (A férfi fél a nőtől, nem mer előtte önmaga lenni, a nő pedig színlel, mert ez a kapcsolat kényelmes neki, nem meri túlfeszíteni a húrt, de azért próbálja irányítása alá vonni a dolgokat, miközben ő is fél a magánytól, attól, hogy ha túl messzire megy a dominanciával, egyedülmaradhat. És mindketten bebeszélik maguknak, hogy ez az élet, ilyen, ez a maximum, amit ki lehet hozni belőle, és nem lehet többet elvárni tőle.) Most már (nagy bölcsen) úgy gondolom, hogy az elengedésben van a kulcs. Elengedni a másikat, hogy önmaga lehessen, miközben keresel egy hobbit magadnak, vagy akár többet is, és mindketten kiélitek a szenvedélyeiteket. Mert az elfojtás szorongáshoz vezet, és a szorongások betegségeket generálnak. Mondom én, a nagy szakértő :)) Nem, nem olvastam ezt sehol, csak megfigyeltem a merev, feszült, ideges arcokat. A magamét is beleértve, a tükörben.

Azt se tudom, hogy élhet együtt egy fedél alatt egy vega és egy húsevő, egy láncdohányos és egy nemdohányzó. Pedig főleg az utóbbi esetet nap mint nap megélni kényszerülök. Mindennap mérgelődöm, hogy a ruháim füstszagúak, hogy a házunkat nem lehet soha rendesen kiszellőztetni, hogy az állatok is passzív dohányosok már, de nem tudnak szegények tiltakozni. Aztán lefekszem, és miközben Laci már horkolászik az esti söre és pálinkája után, elnézem kielégült arcát, a mosolyt, ami álmában feldereng laza vonásaiban. Elfog az együttérzés, és csak arra tudok gondolni, milyen boldog volt, amikor a heggesztő-aparátust megvettük, és ma este különösen boldogan feküdt le, mert heggesztett egy kiskertkaput az én virágoskertem elé. Láncdohányos létére, kilencven évet fog élni, a tízet a százig csakis a nikotin – még számára is – romboló hatása miatt vontam le 🙂

Én pedig, amíg ő heggesztett (és ezúttal nemcsak a cigiket!), elmentem lovagolni egy remeteszegi ismerősömhöz, akinek nem vallottam be, hogy nincs valami nagy tapasztalatom e téren, és kilovagoltunk az erdőbe, ő nagy élvezettel ügetett elől Spárta nevű kancájával a keskeny erdei ösvényen, a lehajló ágak alatt, én meg utána kétségbeesetten próbáltam tartani az iramot szintén Spárta nevű kancámmal (nincs valami különösen nagy fantáziája ismerősömnek a névadásban), közben mesélte hegymászó élményeit, én meg csak arra koncentráltam, ahogy kapaszkodtunk felfelé, hogy Istenem, nehogy leessek, mert erre a magas amerikai ügetőre még vissza se tudok ülni. Az én kancám meg nyerített nagyokat, hiányzik neki a csikója, magyarázza a vezetőm, erősen húzd a kantárszárat, mert ezeknek érzékeny a szájuk, azzal visszafogod! Mondhattam én neki, hogy HÓ, annál idegesebben nyerített, aztán hazafelé megiramodott, vágyott már nagyon a kiscsikó után, és én végig imádkoztam, fogadkoztam, Istenem, soha többet nem ártok senkinek, ezután egy angyal leszek egész életemben, ígérem, és Lacival sem leszek többet soha házisárkány, csak most az egyszer érjek haza épségben!😀

A baj az, hogy a fogadalmakat az ember hamar elfelejti… A következő megpróbáltatásig biztos! De jó lecke egy ilyen adrenalinadag, mert egész más megvilágításban látod az életed, a kapcsolatod, a házad, de még a kiskerted frissen heggesztett kapuját is!

És állítólag holnap ismét jön a világvége, az összeesküvéselmélet hívei szerint! Szóval ez esetben a világvégét is másképp látod 🙂

Itt be kellene fejeznem, de még az apokaliptikus álmom elmesélem (hogyan láttam én az apokalipszist!). Kispetriben voltam a nagynéném pincelakásában, a kályha mellett, mert minden a kályhától indul ugyebár. És ott állt egy szőkés-vöröses rövidhajú fiatal nő, egy ismert amerikai szinésznőre hasonlitott, sugárzott mindene, a haja, az arca, a ruhája is, közeledtem hozzá, ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy megérintsem. De abban a pillanatban, amikor a vállára tettem volna a kezem, minden eltűnt, már nem voltam a pincelakásban, egy láthatatlan erő kirepített onnan, felemelt úgy tíz méter magasra, és onnan néztem le a kopár földre. Sivatagos volt, tele kövekkel, kavicsokkal, homokkal, és lenn leláncolt emberek eltorzult arcàt láttam. Halálfélelem fogott el, félelmemben a Laci nevét kiáltottam, de nem jött ki hang a torkomon. Felébredtem, Laci ott ült az ágyon mellettem, a telefonján szörfölt, vasárnap reggel volt, a Cirmos Cica a lábamnál feküdt, de amikor látta, hogy kinyitottam a szemem, odajött közel az arcomhoz, a mellemre ült, és a sánta lábát a számra tette… Ebből megértettem, hogy erről nem szabad senkinek beszélni…