Ez a Sandu barátom teraszáról a kilátás. Azért választottam kezdőképnek, mert imádnám, ha ilyen közel lenne hozzám az erdő! Ennél már csak az lenne szuperebb, ha a tengerre nézne a nappalim ablaka!

Elkezdtem ismét intenzíven az erdőt járni, és most már tudom, hogy amikor szorongtam, búskomor voltam, szomorkodtam, aggodalmaskodtam, mérgelődtem, pánikoltam, az csak azért volt, mert nem hallgattam meg az erdő hívó szavát. Egy óra séta is elég arra, hogy transzba essek, hogy a párhuzamos világ teljesen beszippantson. Van úgy, hogy kijövök az egyik erdőrészből, átmegyek a másikba, és hirtelen nem tudom, hogy most melyik tisztást hagytam el, és melyik következik? Ez annyira relaxáló, ez az időtlenség érzése, ez az idő-dilatációs állapot!

 

Abban reménykedtem, hogy látok pár őzet, vagy vaddisznócsordát, vagy legalább egy nyuszikát, de csak ezek a szegény, éhes kutyák kerültek az utamba (nem a fentiek, azok a sajátomak, hanem az alábbiak).

Mindig csodálkoznak, hogy hogy nem félek a kutyafalkáktól sem. Hát én meg azon csodálkozom, hogy ezektől a csóróktól egyáltalán hogy lehet félni? De biztos így van ezzel a medveszakértő is, ő sem érti, hogy mi miért rettegünk úgy. Ha megismersz egy állatot, kezded érteni a reakcióit, a szándékait, ő is érzi, hogy te érted őt, és többé nem ijedsz meg tőle. A szilveszteri (tragumúra – olyan japánosan hangzik, nem?) Kerozin koncertről hazafelé tekerve egy halálrarémült fekete kutya futott velem versenyt a remeteszegi úton, 12 előtt 10 perccel már elkezdődött a „fegyverropogás” a negyedben, és szegény pára azt se tudta rémületében merre fusson, hol az egyik járdára szaladt át, hol a másikra, közben jöttek az autók nagy sebességgel (12 előtt pár perccel, szilveszter éjjelén hova a csudába autózhatnak egyesek?), és én imádkoztam magamban, és drukkoltam neki, mert nem viseltem volna el, ha a szemem láttára elütik. Szerencsére feltért jobbra, a remeteszegi temető felé.  Ösztönét követte, tudta ő, ilyenkor hova kell elbújdosni…

Megboldogult Didi kutyámmal, a drágával, amikor, elég gyakran, sétánk közben mellénk szegődött, Kolozsvár utcáin vagy a közeli Bükkben, egy-egy elárvult kutyus, hiába kiabáltam rá, hogy Mars innen! ezek engem soha nem vesznek komolyan, még dobbantottam is sokszor a lábommal, de mindhiába, csak állt ott szembe velem, és mintha azt mondta volna: Óh, menj már, nagyon hülyén csinálod! Tudom, hogy sajnálsz! És általába hazáig követett. Volt amelyiket felvittem, abból lett aztán a cirkusz, vagy nem vittem fel, és akkor bántott a lelkiismeret, ami meg sokkal rosszabb volt!

Ha nem volt vad (vagy vadorzó), volt fatolvaj, és őt üldöző erdész. Csak messziről mertem fotózni, de amikor az egyik ágra kötött nylonzacskót fényképeztem éppen – és azon gondolkoztam, hogy vajon itt nomádok is közlekednek, és vajon ők hagyták a jelet a fán a másik karavánnak – lencsevégre kaptam egy fiatal srácot. Aki aztán rámszólt, hogy álljak meg! Kérdem, miért állnék meg? Attól féltem, ez most kitörölteti velem a fényképet. Már hallottam is ahogy mondja, hogy N-aveti voie sa ma fotografiati! De közben azt mondta, hogy nincs jogom így járni az erdőben! Kérdem hogy? – de ki se mondta, s már tudtam is a választ:  Megkötöttem a kutyákat, nyugi! Pedig csak a Macit kötöttem meg, de nem vártam meg, hogy közelebb érjen hozzám, gyorsan elkezdtem szaladni. Időnként azért hátranéztem, hogy nem követ-e? Kolozsváron az egyik kutyás haverinám is találkozott egyszer egy ilyen sportos fiatalemberrel, azt hitte róla, hogy futó, s az, amikor a közelébe ért, se szó se beszéd, kiszakította a nyakából az aranyláncot. Hát nekem nem lett volna, amit kiszakítson, de azért jobbnak láttam minél távolabb kerülni tőle. A félelem, ugyebár, megintcsak a félelem! :))

Utána szembementem a Fatolvaj úrral is és a kutyáival, s mikor kiértem végre az erdőből, és letelepedtem a kis időszakos tavacska mellé – mert ha nincs tó, jó a tócsa is – látom, hogy jön kifele az erdőből egy sötét színű jeep. Kiszáll két szépszál fiatalember, rögtön megismertem az egyiket, hogy ez az én újdonsült ismerősöm. Megkötöttem a Milót is, mert ő mindig szabadon van, mivel ő, Macival ellentétben, szófogadó. És ezért gyakorlom Macival a kutyásfutást, hamár kénytelen vagyok megkötve tartani, akkor miért ne csinálnánk valami izgalmasat? Már kezdünk belejönni: ha hosszúpóráz, azt jelenti, szimatol a Maci, ha rövidpóráz, akkor futás, nincs szaglászás!

Így már két pórázon vezetett kutyával közelebb merészkedtem a terepjárós fiatalokhoz. Rögtön szóba is elegyedtek velem. Kérdik, hogy nem láttam itt senkit? Dehogynem, pont most mentek el innen az erdőszélről az emberek, és az erdőben is volt egy sok-kutyás tolvajember, és fát cipelt, de csak olyan rönköt, amilyet a szél döntött ki, próbáltam védeni. Mire ők: Da, da, azt se szabad kivinni! Tudja, mi az erdészek vagyunk, és sok a problémánk. El tudom képzelni – válaszoltam, és a rendőrökre gondoltam, meg hogy szó volt a sajtóban arról, hogy sportosaknak kell lenniük. Hát most kiderült, hogy az erdészek is ugyanebben a helyzetben vannak, a munkájuk megköveteli, hogy adott esetben gyorsan tudjanak futni. Ma mégse kaptak el senkit!

Az úton éppen egy alkoholista bácsi haladt nagy zsákkal a hátán, kérdezték ezt is láttam fát lopni? Mondom nem, ezt inkább részegen dülöngélni láttam. Miután az erdészektől elbúcsúztam, meg is szólított a besei bácsi. Kért tőlem tíz lejt, mondom honnan lenne nekem pénzem most, nem megyek pénztárcával az erdőbe, de amikor legközelebb még találkozunk, ígérem, hozok magammal legalább 5 lejt. Megörült, elmesélte, hogy dolgozott Magyarba, és 350 ezer forinttal jött haza, szedte a paprikát “a fólia alatt”, és elosztotta a pénzt a gyerekeinek, Ferikének, Ibikének, Janikának, és még mondott vagy három nevet, 20-20 ezer forintot adott mindegyiknek, most meg az a köszönet, hogy verik és éheztetik. Ahogy beszélt, fojtogatta a sírás. Többször lefotóztam, és döbbenten ébredtem rá, hogy nincs tudatában annak, hogy én mit csinálok közben. Annyira megsajnáltam, várom megint találkozzak vele, hogy kapja meg tőlem az 5 lejét. Csak el ne igya…

Két és fél óra túrázás alatt, fotóztam még távoli falvakat, Jézuskeresztet, útkereszteződést, túraösvény jelzéseket, piros tiltótáblát (Ne gyújts tüzet, ne szemetelj!), és sajnos az elkerülhetetlen szemétkupacokat. Mert az erdész csak a fát őrzi, az illegális szemétlerakók ottlétéről nem tehet….

Hazaérve, Laci és Nero a kapuban várt, és megkaptam a dícséretet is az órámtól, legalább tőle. Miért is van nekem szükségem társra, ha az órám is társalog velem? – már párszor megkérdezték… Miért is? Hiszen ő a legjobb barátom: megnyugtat, hogy ezer kalóriát ma nyugodtan, lelkifurdi nélkül elfogyaszthatok :))