Annyi minden történt velem két nap alatt, hogy nem is tudom, hogy foglaljam össze röviden. De lehet, hogy nem is történt semmi különös, csak én éltem meg nagy élménynek az eseményeket. Elkezdődött a karácsonyi láz itt is, Vásárhelyen, én inkább a Maros Mall-beliről tudok beszámolni, a szervező ki is javított, hogy ez a Mikulásvásár egyelőre, jövő héten folytatódik a karácsonyi vásárral a Promenádában. Sok ismerős arc: a mézes néni, az illatos-szappanos nő, a bizsus bácsi, féldrágakövek, báklává, házicsoki, régiségkereskedő(k), bőrdíszművesfiú és könyvesek. Mi megint a MoneyGram kirendeltség mellett kaptunk helyet, a Schindler cég gyártotta mozgólépcső aljában. A liftet nem tudom ki gyártotta, de egy hónapja el van romolva, tájékoztat a MoneyGram-os hölgy, aki történetesen kolleganőm volt az egyetemen. Sovány, mint egy gebe, azt mondja két kamaszfia van, reggeltől estig robotol, pisilni sincs ideje, kell a pénz.

A pénzváltó-pénzküldő cégnél ilyenkor még nagyobb a sorbanállás, mint máskor, küldik haza az ünnepekre a külföldön dolgozó szülők a családnak a lóvét. Odajön egy copfos, rokolyás kislány a standunkhoz, hogy ez mi? Mondom intelligens gyurma. És ez mit tud? Hát pattan, világít a sötétben, vonzza a mágnest, soroltam, amit a doboz hátulján írt, közben azon tűnődtem hogy ez a gyerek vajon hallott-e a mágnesről? És mennyibe kerül? – kérdi végül. Hát mondom, most itt árleszállítással kb 60. Rámnéz az okos kis szemével, és nagy megfontoltan, komolyan, mint egy felnőtt, rávágja: Ez nem éri meg azt a pénzt! És visszamegy, mint aki jól végezte dolgát, a sorbanálló, suhogó aranyszálas, selyemszoknyás anyukájához. Tátva maradt a szám, ugyanakkor elismeréssel és csodálattal néztem utána, micsoda ősi keleti kereskedőszellem bújt meg ebben a kis barna fejecskében. A mifajtánk, a kaukázusi, elkezdett volna toporzékolni, ahogy én tettem annak idején Váradon egy kirakat előtt, hogy nekem ez a tréning kell, de kell, és a CEC-ből kellett kivegyék a szüleim azt a pénzt, hogy megvásárolhassák a drága tréningkosztümöt, amit egy hónap múlva sikerült kiégetnem, mert az iskolában nekidőltem a kályhának.

Felváltva őriztük a standot, miután Laci felváltott, meglátogattam a többi árust. Volt egy régiségkereskedő, akitől rengeteg újdonságot hallottam. Persze ő is kaukázusi, és rá kellett jönnöm, hogy a kereskedőszellem nem feltétlenül fajfüggő, vagy lehet, hogy meg lehet tanulni, csak nekem nem sikerül. Megmutatta a szidefes marokkói ékszerdobozait, az elefántcsont nyakékeket, a csiszolt korall karkötőt. Mindent kézbevehettem, megszagolhattam, tanulmányozhattam. Mindennek persze horibilis ára volt, elsőre. Aztán én is elkezdtem kérdezgetni, mint a roma kislány: Honnan tudom én, hogy ez elefántcsont? Vagy hogy az marokkói doboz? Aztán a korallt hogy lehet ilyen gömb alakúra csiszolni? Mondta, hogy olyan a gép, mint egy mosógép belseje, beleteszik a korallt sok-sok éles homokszemmel, és az lecsiszolja, ahogy forgatja körbe-körbe. Lehet így van, elfogadtam a magyarázatát, és tovább faggattam, valamit mondott a szidefről, hogy csak Marokkóban csinálnak ilyen berakásokat, intarziát, én közben mind morzsolgattam az úgynevezett korall karkötőt a kezemben, mint egy rózsafűzért. Egyszercsak rámszól: Adjon tíz lejt és a magáé! De hát nem 150 lej volt eredetileg? Látom nagyon megtetszett magának, adjon tíz lejt, és vigye! Én meg kaptam az alkalmon, elvittem, pedig nem is tetszett annyira, de megfogadtam, hogy megmutatom a geológus-könyvtáros Liana barátnőmnek, csak úgy kíváncsiságból. Ha nem korall, akkor legközelebb felismerem a hamisítványt.

Én főleg azért szeretem a régit, mert hordoz magában valamit abból a letűnt korból,  bennerekedt valami a régi emberek szelleméből, ezért szeretem az antik bizsukat is. Ahogy Blanka lányom mondta kicsi korában, hogy neki olyan babát vegyek, amivel egy nagykislány már játszott. Na valami ilyesmit keresek én is. Így találtam a holtkő gyöngysorra, a kedvencemre, meg a csontnyakékre, ami meglehet, hogy tényleg elefántcsontból van. Isten őrizz, hogy még egy elefántot feláldozzanak egyetlen nyakékért is, de ha már valamikor régen feláldozták, és ha már valaki egyszer kiadott érte egy bizonyos összeget, akkor én miért ne venném meg a német bútorturiból (ahol mindent megkaphatunk, ami valamikor egy német lakásban létezett, minden lomot és csecsebecsét)? Főleg, ha csak 5 lejbe kerül. Aztán legközelebb én is árulom majd 150-ért a karácsonyi vásáron :))

Ahogy ott Marokkóról beszéltünk eszembe jutott Tunézia, Egyiptom, az arab világ, és az, hogy én mennyire vágyom Keletre, ahol sose jártam. És eszembejutott, hogyan tanultam meg alkudozni a tunéziai árusokkal, akik el is várják, hogy alkudozz velük. This is a special prise just for you! Just for your wonderful eyes! Itt is lehet persze, meg az ócskán is, de itt nem mindig eredményes. Eszembejútott Amir, a perzsa pasi, aki 38 éves létére még egyetemista volt Kolozsváron, és a nővérei pénzelték, ezért mind a két karjára rátetováltatta a két nővére keresztnevét, és azt mesélte, azért nem szereti az iráni lányokat, mert agyonfestik magukat, szinte már-már múmiákká válnak, és te beveszed a maszlagot, bedőlsz a csábításnak, reggel viszont egy elmosódott vonású, csúnya nő mellett ébredsz. Aztán megvettem Sirin Ebadi könyvét, a Miss Iránt, aki egy emberjogi harcos, és azt olvastam benne, hogy nem is szabad fessék magukat a nők Iránban. Azt is mondta ez az Amir, hogy az édesanyja tornatanárnő, az apja katonatiszt, az utóbbi stimmelhet, de nem vagyok biztos benne, hogy az édesanyja idejében egy nő végezhetett testnevelési főiskolát. Persze Miss Irán óta is sok minden változhatott. Nemrég erről beszélgettünk Csűrös Rékával a Tündérkertben (Marosvásárhelyi Rádió, turisztikai magazin, szombat, 11 óra – ez itt a reklám helye :)).

Aztán mit ad Isten, Amirra gondolva találkozom egy igazi iránival. Itt Vásárhelyen, a Maros Mallban! Ugyancsak ékszerárus. Atyaég! Maga azt mondja, hogy perzsa, tehát iráni? Ezt nem hiszem el! És mióta él itt? 15 éve, temesvári, de nem egyetemre járt itt. Csak szimpla kereskedő. Adott névjegyet is, de azt írta rajta, hogy Eu cu lucruri frumoase. Meg akartam kérdezni tőle, hogy igaz, hogy Iránban minden második embert Amirnak hívnak, meg hogy állnak most a nők jogaival, de mindegyre visszakanyarodott a portékáihoz. Volt egy türkizszemes ezüstgyűrű, mondom ezt már láttam valahol. Feleli: biztos nála, gyakran megfordul itt a mallban. Aztán arról beszélt nekem, hogy igazi türkizt csak Iránban bányásznak, vagy termelnek ki. De létezik türkizutánzat is, honnan tudom, hogy ez nem az? Neki is volt szidefes gyűrűje, meg egy–két dolog, ami a német bútorturis cuccokra emlékeztetett. Mondom: nekem valami igazi keleti dolog kéne, és ahogy kimondom, megakad a szemem egy medálon, felvilágosít, hogy ez egy napszimbólum, ha érdekel, va fac un pret bun. Kihoz nekem egy jó árat! Ez annyira keletiesen csengett. Lefotóztam gyorsan, mondom, a férjemnek akarom megmutatni. Láttam rajta: teljes mértékben egyetért. A férj dönti el, hogy megkaphatom-e vagy sem! 🙂

Aztán visszakullogtam szomorú szívvel a „férjemhez”, legalább a fotó megvan, majd egyszer, ha kicsi agyagfigurákat kezdek el gyártani, legalább itt ez a szép, titokzatos napmodell.

Bánatomba lementem a Schindler mozgólépcsőn az alagsorba, a kínai nagyáruházba, és 35 lejért bevásároltam mai korunkbeli bóvlikat: hűtőmágnes hőmérőt, karácsonyi motivumos tálcát, kicsi tepsit egy tojásnak. Laci röhögött rajtam: mikor sütünk mi egyszerre csak egy tojást? Lefotóztam egy breast ballt is (mell-labda), mint érdekességet, és eszembejutott a hülye, ócska, köcsög- férfivicc: Pistike megkérdi: Játszhatok a nagymama mellével? Igen, Pistike, csak ne vidd messzire!