Minden este, na jó, majdnem minden este karikázok egyet a szomszédos faluban, mert kell a mozgás. Csendes kis falu, gondolhatnánk, nyugalom, tiszta levegő, de amikor kilépsz az úttestre, akkor tapasztalod meg, hogy nem így van, mert azért 3 percenként jön egy-egy autó és nem is kis sebességgel. Ezt Remeteszegen is észrevettem, ahol lakunk, hogy főleg este, azt hiszi egy-egy autós, hogy joga van száz kilométeres sebességgel száguldani, úgyse látja már senki. De nem számít arra, hogy esetleg az úttesten találkozik egy bringással, vagy egy gyalogossal, aki épp át szeretne kelni, legjobb esetben csak egy szegény macskát üt el, de aki százassal tépi, azt nem érdeklik a négylábúak.

Elindultam, és azt mondtam, hogy körülnézek, kicsit jobban, kicsit riporter-szemmel, milyen az élet este 9 után Szentkirályon. Nem mintha nem tudtam volna, de lássuk mi érdekeset rögzíthet a telefonom kamerája.

Mindig a református templom felé tekerek, sose láttam még belülről, de nagyon szeretném, sokszor eldöntöm, hogy vasárnap elmegyek egy istentiszteletre, de sose teszem. Mert vannak dolgok, amelyek csak terv formájában élnek bennünk. Sötétben is szép, ki is van világítva, tábla jelzi, hogy három parkolóhellyel rendelkezik, és sajnos a szemét se hiányzik a kerítés mellől.

 A szemetet nem fotóztam le, mert nem szeretem a kellemetlen, visszataszító látványt. Ahogy nem szeretem a közösségi oldalon az agyonkínzott állatok fotóit sem.

A templom után jön egy útkereszteződés, és jobbra felfelé egy kis utca, ami aztán kivezet egy kis kanyarulattal a főútra, vagy egyik mellékágára, nem tudom pontosan, mert onnan mindig visszafordulok. De a kisutca azért fontos, mert van egy kisüzlet is benne, egészen picike, egy háznak az utca felőli szobáját alakították át bolttá, és este 9 után is nyitva tart, úgy hogy kedves szomszédasszonyok, ha kifogy a cukor vagy a só, elfelejtettetek olajat venni, nem kell aggódni, én minden este arra járok, nyugodtan megkérhettek. És ott biztos nem kell sorbaállni!

Elgondolkodom a későesti bevásárláson és majdnem belemegyek egy kátyuba, jó az út elismerem, de azért ilyen kis apróságok előfordulnak. Gyönyörű házak, luxusvillák, egy-egy üres telken pedig kukoricás, must-illat (most van szezonja) és tehénszag. Utóbbit is imádom, nosztalgiával tölt el, nem is inkább a szilágysági falumra, hanem a kalotaszegire emlékeztet, és a nyári estékre, amikor Petri-mamával a kapuban, pardon, utcaajtóban, a félelmetes bivalyokat vártuk.

Tekerek-tekerek, és sajnálom, hogy még egy bozontos kutya se jön szembe velem (van amikor megugatnak, de én mindig szót értek velük, jól működik köztünk a metakommunikáció). Szerettem volna egy cuki kis állatfotót készíteni, ehelyett csak ezzel a kőoroszlánossal tudok szolgálni 🙂

 

Meg is láttak a szomszédból, ahogy a biciklivel megálltam, és fényképeztem, kicsit megijedtem, hogy szól a tulajdonosnak, most utánamszaladnak, mit akarok én a házukkal?  Gyorsan el is húztam onnan.

Visszafelé is békés esti csend, egy fekete macska ül az úton (mégiscsak van itt élő állat is), de mire a közelébe érnék, felugrik a kerítésre, és eltűnik a szemem elől. Babonás az nem vagyok, de sikerült bebizonyítania, hogy nincs szerencsém, nem tudom lencsevégre kapni.

Aztán jött a mesevilágbaillő kocsmaterasz, olyan strasbourgosnak tűnt most, meg mintha kissé karácsonyi hangulata is lenne, sose figyeltem meg. Világosban eléggé lehangoló szokott lenni, talán azért, mert takarásban van, az alkoholisták eltakarják a lényegét. Olyan, mintha két arca lenne, egy éjszakai meg egy nappali. Most a mesterséges fény, ami megvilágítja, és a csend, ami körülveszi, annyira elvarázsol. Szinte leszállok a kerékpárról, hogy kicsit megpihenjek a teraszon. Csodálkoztam, hogy teljesen néptelen, meg is feledkeztem arról, hogy talán azért van, mert lehűlt az idő. Van egy barátom, amikor nevet, és jókedvű, annyira más, mint amikor mérges, és veszekszik. Mintha két ember lakna benne: ha mosolyog, fiatalabbnak tűnik, és egészen jóképű, ha meg komoly és rosszkedvű, akkor mintha csúnya is lenne. Na ilyen ez a kiskocsma is: nappal siralmas, közönséges lebúj, esti fényben pedig átváltozik, csalogató lesz, és rejtélyes.

A falu határában a kombájnok, aratógépek is alusznak (Laci kijavít, hogy ezek hókotrógépek, fura, hogy itt parkolják őket), álmukban nem csöngetnek egy picit sem, elhúzok mellettük, és mielőtt bekanyarodnék az utcánkba, amely már Vásárhelyhez tartozik, eszembejút a templom parkolója, hogy ott három autónak van csak helye, itt meg a mi utcánkban egy családnak van három kocsija, ha ezek a templomba mennek, elfoglalják az összes helyet.

Végül elhaladok ma este is, mint annyiszor, a szentkirályi csorgó mellett, ahonnan ma sem hozok forrásvizet. Azt mondják, egészen más íze van a levesnek, de még a kávénak is, ha abból a vízből főzöd. Egy ok plusszban, hogy Szentkirályra látogassatok!