ahol feszt csak ül az ember…

Ez már a könyvkiállítás harmadik napja volt. Szombat reggelre arra ébredtem, hogy egy árpa kezd növekedni a bal felső szemhéjamon. Már el is felejtettem, hogy ilyesmi is létezik, azt mondják stressz is kiválthatja. Elég kellemetlen, szőke létemre semmi vakolat nélkül, így sápadtarcú testvérként színházba menni. Mert mint minden nemzetközi könyvkiállítás, ez is ott zajlik a színház csarnokában, a földszinten, az emeleten, mindenütt, belakják a könyvkiadók a teret. Örültem annak, hogy a kis kellemetlenségem ellensúlyozásaképpen legalább az eső elállt, úgy hogy bringával vághattam neki a négy kilométeres útnak. Amúgyis bicajjal mentem volna, innen a városvégéről mivel is mehet az ember hétvégén? A taxi árán veszek egy könyvet, leszállított áron. Az útburkolat azért még nedves volt (hisz egész éjjel esett), a biciklim meg úgy nyikorog mostanában, mint egy rossz szekér. Minap kérdezte egy jóbarátom, hogy miért szenvedek úgy a kerékpáron? Hát azért, mert ezt nehéz hajtani 🙂

Már rég nem estem, épp ideje volt. A Maros-híd utáni körforgalomnál, ahogy jeleztem balra, csúszott a bicaj, kibillentem az egyensúlyból, és szépen nekidőltem a két sávot elválasztó betonkorlátnak. Ilyenkor mindig szégyellem magam, visszaegyenesedtem valahogy, visszaültem a “nyeregbe”, néztem közben, hogy a többi közúti szereplő milyen arcot vág. Egy hülye tyúk, aki nem tud bringázni, mit keres ez a forgalomban – gondolhatták, és a kis szimpatikus apáca jutott eszembe a Louis de Funes filmből, a bogarával és a fehér apácasisakjával, ahogy vezet, cikázik jobbra-balra, időnként felhajt egy kerékkel a járdaszegélyre, aztán majdnem frontálisan ütközik egy másik autóval, de vele van a Jóisten, és vigyáz minden hajszálára. Na hát így vagyok én is ezzel, egy éve vetettem bele magam a forgalomba, de egy csomó mindennel, részletkérdéssel nem voltam tisztában, aztán lassan kezdem megtapasztalni a saját bőrömön, hogy mi a pálya. De én imádom a körforgalmakat, szeretek kanyarogni erre-arra, és szeretem, ha nem kell megállni, mert az indulással is némi gondom szokott támadni. Helyből indulni se könnyű, főleg ha a bal és a jobb oldaladon is van egy-egy autó a stoplámpánál, ilyenkor általában attól tartok, hogy vagy az egyiknek dőlök vagy a másiknak, amíg megkapom az egyesúlyom. Pályázhatnék a komikus apáca, kerékpáron szerepére :))

Megúsztam ezúttal is, most is eldöntöm, mint mindig, hogy jobban koncentrálok, és elmondom az anyumtól tanult rövid imát, hogy Isten nevében kezdem el, és folytatom az utam, már ott is vagyok a színháztéren, ahol szerencsére van “bicikliparkoló” két-három bringa számára, és a tető még fedezéket is nyújt az eső ellen. Oda kikötöm, Laci férjem fenn az emeleten már toporog, hogy menne az üzletbe, alig várta, jöjjek, váltsam fel. Már a Cartarescu találkozó is elkezdődött, rengeteg ember volt rá kíváncsi, a lépcsőkön is ültek-álltak, fenn az emeleten is, a korlátnak dőlve. A népszerű román író arről beszélt éppen, hogy manapság mindenki megírhatja az igazságot, ma már ez nemcsak az írók kiváltsága. Igen, nyugtázom elégedetten (és egy Mr Bean-szerű mosoly bújkál az ajkamon), én is ezt próbálom tenni kisebb-nagyobb rendszerességgel itt a blogon 🙂 Még bele se tudom élni magam, mert hirtelen véget is ér az író-olvasó találkozó. Nagyon ki volt centizve, nehogy egy óránál tovább tartson, és következett a szokásos dedikálás, de én a kedvenc Cartarescu könyvemet otthon felejtettem, mindig ezt csinálom, de az vígasztal, hogy amúgy se tudtam volna magárahagyni a standot. Úgyhogy dedikálatlanul maradtam.

Amit árultam az alatt az óra alatt, el is költöttem gyorsan a szomszédos standnál. De ezeket muszáj volt megvennem, még ha román nyelven is. Henry Millert eddig is románul olvastam, most miért szegném meg a szabályt?

És még elköltöttem 50 lejecskét, úgy hogy el sem mozdultam a könyveim mellől. Elég zsenáns helyzet volt. Nem is tudom érdemes-e beszélni róla. Odajött egy jó ismerősöm, hogy munkahelyet vált, kiköltözik Pestre, de le kell fordíttatnia az aktáit, és nem segítem ki 50 lejjel, ne kelljen most elmennie a bankig, és nincs nála per pillanat készpénz. Hát hogyne, mondom, szivesen, miért ne. Még ha aprópénz nélkül is maradok (ugyebár kell a visszajáró a vevőknek), nem számít, összekotortam a pénztárcámból azt a félszáz lejt ötlejesekből és tzlejesekből. Megjegyeztem, hogy megnőtt a szakálla amióta nem láttam, de mintha nem is hallotta volna, hadart valamiket még nekem, teljesen mellékes dolgokról. Meg is állapítottam magamban, hogy nem volt tudomásom eddig róla, hogy időnként dadog. Később visszajön, meghozza, mondta, aztán elviharzott. És én olyan fúrcsa érzéssel maradtam ott a könyvek között, az volt a benyomásom, hogy mintha ez nem ő lenne, neki nem ilyen a természete, mintha nem mondott volna igazat, és lehet, hogy ezt a pénzt nem is látom többé. Az volt a sejtésem, hogy bajban lehet. Milyen különössé teszik az embert az anyagi gondok. Igen, engem is különössé tesznek, kénytelen vagyok beszélni róluk nyilvánosan :)) Hát nem bizarr?

Próbáltam napirendre térni a dolog felett, és hogy váltsak témát, gondoltam felhívom a vármezői hőlégballonfesztivál szervezőjét, hogy másnap mennék riportot készíteni. Eléggé visszafogott embernek tűnt a telefonban, nem ismertem eddig, ő sem engem. Megkérdeztem, hogy felszállhatok-e a légballonnal. Mire nagy szigorúan és határozottan rávágta, hogy nem! Azok már le vannak foglalva. Én azt gondoltam róla, milyen pökhendi ember, ő meg azt, hogy: csóró újságíró, mit akarhat ez is? Ha nincs pénze megfizetni, üljön otthon. Ezek a sajtósok mindent ingyen akarnak, ingyen svédasztalt, ingyen dedikált kötetet, ingyen kocsikázást, most meg még a levegőbe is ingyen akarnak repülni? Mit képzelnek ezek? Hol élnek?

De rájöttem, hogy ő valószínűleg nem hallott rólam, lehet nem is hiszi, hogy a rádiónál dolgozom, pár éve élek csak itt, sose voltam Vármezőn kiszálláson, nincs honnan ismerjen, teljesen normális dolog, hogy bizalmatlan irántam. Régen a volt férjem sokszor mondogatta: ne higyjem, hogy csak Romániában van ez a protekcionizmus. Franciaországba is bárhova mész, amikor belépsz az előszobába, a titkárnő első kérdése az, hogy „A part de qui?” Vagyis, hogy kinek a részéről jöttél? Ki küldött? Ott is valaki be kell ajánljon, hogy bizalommal fogadjanak. Én meg csak úgy felhívom a főszervezőt, és tudtára adom, hogy márpedig engem röpítsen a magasba!?

Két frusztráció egyszerre kicsit sok volt. De nem baj, azt mondják, azok a boldogok, akik élményekre költenek, és nem javakra, hát mégcsak azért is kifizetem azt a hőlégballon utazást! Van olyan is, hogy csak felemelnek pár tíz méterre. Főleg, hogy megígértem a hallgatóknak, a turisztikai magazinban, hogy jövő szombaton “fentről” tudósítok :).

 

Laci ma is hozta a formáját…

 

Elment a közeli Taccoba kaját venni (olyan önkiszolgálóféleség, csak nem kell a tálcát tolni, ott adják a pénztárnál a kajával együtt), kértem, hozzon nekem egy zöldséglevest, erre visszatér egy salátalevessel. Ha ismerne, tudhatná, hogy ki nem állhatom a salátalevest, mert sunyi módon mindig belefőznek pár szelet szalonnát, én meg a szalonnát csak parázson sülve szeretem. Ezek a szalonnadarabkák engem az átkosbeli töltöttkáposztára emlékeztetnek, amikor szegény nagymamám kínjában, hogy pótolja a szerény húsadagot, szalonnát is szeletelt a töltelékbe, és mi a hugommal, mindig kiköpködtük, de az olyan hányingerkeltő érzés volt, amikor már a fogad között érezted azt a puha, jellegzetes masszát. Bármennyire is szerettem a nagymamámat, ezt az idegesítő szokását nem tudtam értékelni. És gyerekkoromban azt hittem a töltöttkáposzta csak ilyen rossz lehet. Apropó közben zajlik a parajdi töltöttkáposzta fesztivál, lehet hazafele oda is beugrunk? Vagy az nem arrafelé van? Még tanulnom kell itt a környék földrajzát.

Ami pedig a salátalevest illeti, végül csak megettem, és nem volt benne egy szem szalonna sem, csak tojásrántottaszeletek, amiket már szivesebben fogyasztottam, de Lacinak megmondtam, hogy ha beneveznénk egy Mennyire ismered a párod vetélkedőre, már az előválogatásnál kiesnénk. És nem miattam!

A Bookfest kellemes hely (még koncert is volt, Sarmalele Reci, nagyon megkedveltem a fiúkat!), nincs tömeg, aki román könyveket keres, annak számára igazán bő a választék, és tényleg kedvezményes áron júthat hozzá kedvenc köteteihez (A fenti két kötetet potom 40 lejért vettem! Nem darabját, a kettőt!). A mi standunk volt az egyedüli magyarkönyves stand, sok látogató szóvá is tette. Egyedüli dolog, ami engem zavart, azon kívül, hogy félnapot egyhelyben voltam kénytelen ülni (nem könnyű, nem irigylem azokat se, akik ülő munkát végeznek, nem mintha én nem azt végeznék, de ha közben nem csinálsz semmit, sokkal jobban megfájdul a hátad egy idő után, és sokkal hamarabb elzsibbadnak a tagjaid, mint akkor, amikor közben mondjuk gépelsz), szóval az volt a legzavaróbb az egészben, hogy a szervezők is tettek zenét, és egy kiadó is járatta a maga muzsikáját. Mindkét zene nagyon kellemes volt külön-külön, de így összeeresztve a kettő valóságos hang-szmogot idézett elő. Egy idő után úgy éreztem magam, mintha hajnali négykor egy hangos, zajos, unalmas, fárasztó lagziban lennék. Elfáradt a fülem és az agyam is attól a hangzavartól. Lehet, hogy csak mi voltunk a két zeneforrástól egyenlő távolságra, mert senkit nem láttam, hogy panaszkodott volna. Én sem panaszkodtam (elszenvedtem szépen), és a jóismerősöm sem, aki sem később, sem záráskor nem jött vissza megadni az 50 lejemet. Nem sajnálom tőle, de lehetett volna őszintébb is.

Nem tehet arról, hogy most bajban van, ahogy én sem tehetek arról, hogy Cartarescu külön biztatására, kényszert éreztem arra, hogy megírjam róla is meg magamról is, és a hőlégballonfesztivál szervezőjéről is az általam hitt igazságot.