1. A világi út

Bevállaltam, hogy közreműködök egy rangos nemzetközi kutyakiállításon. Lehet jobb, ha nem teszem – mondom így utólag. Na de legalább megszépűltem, voltam fodrásznál, manikűrösnél, kozmetikusnál, és még egy jó kis turis gálaruhát is megvásároltam. Aztán persze próbáltam felkészülni, utánaolvasni a dolgoknak, de nem tudtam eldönteni: tulajdonképpen a többszáz kutyafajtát magoljam be, vagy a kiállítások, szépségversenyek menetére, szabályzatára keressek rá a neten. Mert abban biztos voltam, hogy az állatszeretetem és az, hogy ismerem a kutyatermészetet, vajmi keveset nyom a latban. És vajmi kevésnek is bizonyult!

Szombaton kimentem a Ligetbe, kóvályogtam ott a ringek között, próbáltam kérdezgetni a tenyésztőket a kutyáikról, ismerkedtem a fajokkal, és rengeteg olyan ebbel találkoztam, amelyről életemben nem hallottam. Van nekem egy régi kutyáskönyvem, Háromszázharminc fajta a címe, románul, de hát a könyvben lévőkhöz még hozzá kéne csapni legalább négyszázat, hogy teljes legyen a kép.

Este azért nagy lámpalázasan mégis kiálltam a műsorvezető-társammal a „rivaldafénybe”. A várnál rendezett, sok műsorszámból álló programra rengetegen eljöttek. Láttam a hozzám közel lévő kíváncsi arcokat, és méginkább bepánikoltam. A partnerem viszont szuperül állta a sarat, vitte a műsort, jópofa volt, elegáns, sármos, szmokingot viselt, mosolygott, feltalálta magát, igazi showman-nek bizonyult. Két szövegelés közt nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mi az alapfoglalkozása. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy mérnök. Áh, kolléga! Milyen mérnök? Villamosmérnök. Na akkor fölöttem állsz rangban, jegyeztem meg, mert a mérnöki szakmában, legalábbis, amikor én egyetemre jártam, a legelőkelőbb helyen az informatikusok álltak, utánuk jöttek a villamosmérnökök, és a harmadik helyet mi, a gépészek „bitoroltuk”. Nekem ez az egész valahogy úgy tűnt akkor, mintha a hadsereghez tartoznék, főleg, hogy férfias a szakma, mindig katonának éreztem kicsit magam. És a nevünk elé is odakerült az a bizonyos „ing” előtag, mintha katonai rangot jelölne. Majdnem szalutáltam a kedves partneremnek, és megnőtt egyből a bizalmam iránta. Szerettem mérnöknek lenni, még akkor is, ha egy napot se volt alkalmam gyárban dolgozni. Még akkor is, ha újságíróként „csak” mérnöknek lenni olyan ciki 🙂

Na, de hagyjuk ezt a mérnökösdit! A társam mintha csak a színpadra született volna, annyira fess volt, és mindig a helyzet magaslatán, miközben én ott toporogtam jobbra-balra, mint a kennelben az őrző-védő kutya, és csonkig lekoptattam az egyetlen, soseviselt, tízéves gálacipőm tűsarkát. El se hinné senki, hogy összesen, ha a távolságot vesszük, csupán húsz métert gyalogoltam abban a lábbeliben: a taxitól a ringig meg vissza.

Lezajlott a három és fél órás showműsor, volt benne minden, látvány, színpadi játék, és sok minőségi kutya, hogy használjam én is a szakkifejezést. Bevallom, eddig én csak az állatvédők szemszögéből közelítettem meg ezt a világot, kritikus szemmel néztem, de ott a helyszínen el kellett ismernem, hogy a törzskönyvezett kutyák tulajdonosai is szeretik az állataikat.  Bizony! Amikor a tüzes lányok (a szó szoros értelmében, tűzzel zsonglőrködtek) számja ment, és a tulajdonképpeni Dracula-Show, odajött közel a ringhez egy versenyző, azt hiszem orosz vagy lengyel nő volt, nagy kerek konttyal a feje tetején, a hóna alatt fogta a díjnyertes Shiba Inu-ját (nem esett nehezére, ez is japán fajta, de jóval kisebb az Akitánál), és másik kezében a telefonjával filmezte a műsort. A kutyus meg elégedett, boldog arccal, kíváncsian nézte, amit a gazdija (mert a kutyák egyből átveszik az érzelmeket, a hangulatot, az emberi agy minden rezdülését), a hölgy pedig időnként nyomott a pofijára egy-egy cuppanós puszit, hogy nyomatékosítsa: minden rendben, ügyes kutyus,  jól szerepeltél! És a show is remek!

A végén félve kérdeztem meg a műsorvezetőtársam, hogy ugye gáz volt nagyon a ma esti szereplésem? De ő próbált megnyugtatni, hogy dehogyis, kezdetnek megjár, ő tudott velem dolgozni. Most menjek szépen haza, igyak meg egy féldeci votkát, és lazuljak el. Kb úgy is tettem, előbb a szervezőktől fogadtam el a pezsgőt (sose esett még pezsgő ilyen jól!), aztán hazaérve még boroztunk egy másfél órát Lacival. Mert a legszigorúbb kritikus mindig a saját lelkiismeretünk. Ez egy különleges utazás volt számomra egy új, ismeretlen világba, ahogy a meseimádó énem mondaná: ezzel a szerepléssel nyertem egy világi utat! Úgy hogy közben ki se mozdultam a városból!

.

2. Sancika

Másnap felpattantam a bicajomra, és visszakarikáztam a Ligetbe, a seregszemle harmadik napjára. Körülnéztem a kiállítás vásárrészlegén, mondván, hogy azt sem szabad kihagyni. Újból elámultam, mi mindent kitaláltak már, azért hogy kényelmessé tegyék az ember-kutya együttélést: létezik bolha és kullancsírtó párna, ezt a hadiipar fejlesztette ki a fronton harcoló katonák számára, kutyaszőnyeg, ami magábaszívja a nedvességet a kintről sárosan bekerülő kedvencünk lábáról (nem volt vészesen drága, egy kisméretűt meg is engedtem magamnak, de még legalább kettő kellene :)). Aztán láttam profi autóülésvédő huzatot, az már viszont drága volt, pedig nagy szükségünk lenne rá!

Köröztem én is, akár a kiállítási kutyák, aztán végül megállapodtam egy ring előtt, ahol a közép-ázsiai juhászkutyákat bírálták. Ahogy ott állok, odajön hozzám egy tisztes úriember, kissé kopaszodó, olyan énkorombeli, és azt kérdi: Edit, nem ismersz meg? Mondom: De, tegnap is mintha már találkoztunk volna!  Nem, nem, igazít ki: Kolozsvárról ismerlek! Csak így kiszaladt a számon, mintha  a tudatalattimból tört volna elő, pedig viccnek szántam: Együtt kocsmáztunk talán? Mire ő: Is! Emlékszel, jártam a hugoddal!?

Atyaég, te a hosszúhajú Sancika vagy! Mi van veled? Tervezőmérnök vagyok, van családom, és kutyázom, amint látod! Többet nem is tudtunk beszélni, szólították a ringbe. Bevitte, felvezette nagytestű fehér juhászkutyáját, hogy bírálják el. Az ilyesmi sokszor elhúzódhat, nem volt értelme várnom rá. Csak néztem utána, és nagy kő esett le a szivemről…

Mióta Vásárhelyen élek, sokszor gondoltam a vásárhelyi származású Sancikára, diákként együtt buliztunk az utolsó homoródi táborban. Végig esett az eső, a sátrunk elázott, egész nap a kocsmában ültünk a hugommal, nedves ruháinkban, és sörben számoltuk a “vagyonunkat”. És mivel éheztünk, Sancika a Homoród patakból rákot fogott nekünk. Tőle tanultuk meg, hogyan kell kifejteni az ehető részét. Sótlanul ettük, mert még sónk se volt, mert honnan lett volna?

Sancikának vállig érő szőke haja volt, olyan igazi szeretnivaló, bűbájos hippi srác volt, rengeteget ivott, inkább ittas volt, mint józan. Félő volt, hogy az egyetemet se tudja befejezni. Aztán lejárt az egyetem, lejártak a kocsmázások, Sancika eltűnt a társaságból, nyoma veszett,  felszívódott, akárcsak mi a hugommal. Sokszor elképzeltem, hogy lehet az alkohol áldozata lett, most valószínű homeless, tengődik valamerre. Ilyen szomorú sors vár a hippikre, könyveltem el magamban… És ő erre most megjelenik diadalmasan, mint a társadalom rangos képviselője. Mintha még magasabb is lenne, mint ahogy az én emlékezetemben élt. Hajrá Sancika! Legszívesebben utánakiáltottam volna a ringbe: Mi, mérnökök sose adjuk fel!

Az exférjem, aki zenész és író, mindig azzal bosszantott, ha megjelent egy új közszereplő a színen, hogy biztos ez is valami mérnök. Oarece injinier – szokta volt mondani, és ez mindig lebecsmérlést jelentett. Ő könnyen beszélt, művésznek született!

Hazafelé, a Maros-hídon felfelé tekerve a sárga pomerániai törpe-spitz, a fekete portugál vízikutya meg a szürkés-feketés kínai kopaszkutya képei kavarogtak a szemem előtt, és valahogy a semmiből Szeder Reggeli dala (benne József Attila verssoraival) kezdett beszivárogni túlhajszolt, elgyötört elmémbe:

Itt van az egész nap előttem,

bármi lehet ma még belőlem,

kertész leszek, fát nevelek,

 vagy vadakat terelő juhász leszek!