Ha az ember kalandra vágyik, el se kell hagynia a várost… Elég ha végigsétál a főtéren. Ha szerencséje van, szembetalálja magát két gyanus kinézetű fiatalemberrel, aki egy szórólappal a kezében leszólítja. Már hetek óta figyelem őket, meg voltam győződve, hogy ez is valami kamusztorira épül, nemlétező árva, árvízkárosult gyerekeknek gyűjtenek vagy ilyesmi. Régebben Kolozsváron ez nagy divat volt.

Kíváncsi lettem, gondoltam, egy fél percnyi időm csak van, hogy elmondja, mit akar. Meglepetésemre egyáltalán nem erről szólt a fáma. Apropó a divat! Ugyanis udvariasan beinvitáltak egy „szépségszalonba”, hogy egy évreszóló szerződés alapján biokozmetikumokat promováljak. Egy pillanatra, bevallom, elborult az agyam, felvillant előttem az egész elpazarolt életem, fiatalságom, letűnt  „szépségem”, amit soha nem tudtam kamatoztatni. Nem öltöztem divatosan, nem jártam menő szórakozóhelyekre, nem használtam ki a létező vagy vélt adottságaimat, stb

Na, most itt a nagy alkalom! De csak egy fél pillanatra áltattam magam. A szalonban  – ami egy szinte töküres terem volt, egy íróasztal és pár szék volt csak benne, no meg egy rejtélyes ajtó, ami talán a tulajdonképpeni szalonba nyílik, gondoltam én akkor – szembetaláltam magam egy gyönyörűszép, erőteljesen kifestett fiatal nővel, a szemöldöke kitépve és vastagon egy ív ráfestve sötétbarnával, ez volt, ami leginkább megragadta a figyelmem. Azt hiszem pár percig le se tudtam venni a szemem a műszemöldökéről. Azt mondják a bűvészek, hogy a trükkök bemutatásakor a legfontosabb, hogy el tudd terelni a közönség figyelmét valami mással. Ez lehetett 🙂 Hosszú haj, gyönyörű fekete szemek, elragadó egyéniség, amolyan keleti szépségideál. Kifürkészhetetlen tekintet. Elmagyarázta nekem, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy bevonnak egy programba, amely azt jelenti magyarán, hogy kozmetikai termékeket fogok magamon viselni, ők sminkelnek és a frizurámat is ők rendezik. Nekem csak mindezt viselnem kell. És ennyi meg ennyi euróval dobálózott. Ugyanazt mondta, mint a kinti toborzófiú az utcán, csakhogy az oly kecsegtető lehetőségek ecsetelése után tudomásomra hozta, hogy ez a szuper kilátás csak akkor válik számomra elérhetővé, ha most rögtön befizetek egy kis összeget, csak 100 lejecskét, nem többet. Mondom jó, legyen, annyit megér egy próba.

Amiután leperkáltam a “csekély” összeget, a szépséges fiatal nő, aki, elfelejtettem mondani,  enyhe moldvai akcentussal beszélt (amit érezhetően próbált leplezni, de hát rádiós fülem van!), készített rólam három képet, de csak amolyan „buletinkép” stílusban. Leültetett egy fal melletti székre, és szemből lekapott háromszor egy akármilyen profiformájú villanófényes kamerával. Aztán megnyílt előttem az út, mint az Ezeréjben, és mehettem a következő szobába, ahol szintén csak egy csupasz íróasztal fogadott, és az előbbi hölgy által igazgatónőnek nevezett túlontúl fiatal nő. Ott ült ő is az íróasztala mögött, mint a Kishercegbeli könyvelő a birodalmában. Kezet fogtunk, szembevele leültem egy székre, és elkezdte mondani, hogy ők mindig kiszemelik a természetes szépségeket, mert festve bárki lehet szép, de nekem az arcbőröm, a hajam, a mindenem természetes, és nem akarok-e a profik között szerepelni, és modellként promoválni az ő termékeiket? Mondom, miért ne! Még el is kacagtam magam meglepetésemben, a gyengémre tapintott :)) De akkor már valahogy kezdtem kijózanodni az ábrándjaimból, arcomrafagyott némileg a nevetés, mert annyira irreálisnak tűnt az egész hókuszpókusz. A divatbemutatók, a pénz, amit ajánlottak, nemtomhányszáz euró havonta, de még ez a szalonosdi is. Aztán lassan, mielőtt még teljesen kitisztult volna az agyam, az „igazgatónő” áttért a költségekre, hogy ahhoz, hogy engem kiképezzenek, nem kevesebb mint 900 eurót kell költsenek rám indulásból, és ha én most beleegyezek, hogy aláírjam a szerződést, az nekem csupán 400 eurómba kerül, ami lényegesen kevesebb a rám fordított összegnél. Egy percre elnémultam. Mondom: nekem nincs per pillanat  400 euróm! Se. Ez a tényállás. Mire az igazgatónő – aki szintén erősen sminkelt állapotban ült előttem, csak éppen nem volt annyira szép, mint az előző, inkább olyan kis kiöltözött piaci kofának nézett ki – megfeszült: „Magának nem ér meg 400 eurót, hogy profi modell lehessen? Akár részletre is fizetheti.” Mondom nekem nagyon is megéri, csak éppen, értse meg, nincs miből kifizessem! Esetleg kérhetek kölcsönt a lányomtól, vagy ha holnapután kapok fizetést, akkor visszajövök. Beszélgetőpartneremnek ekkor valami leírhatatlan kudarcélmény ült ki az arcára, nem tudnám megmondani, hogy lebiggyesztette-e a szája szélét, vagy milyen fintort vágott, de határozottan éreztem, hogy kiábrándítottam, és tudatában van, hogy lassan veszti el a csatát. Aztán mintegy taktikát váltva, kikérdezett, hogy mennyit keresek? A férjem, nem tudna-e szponzorizálni? Mondom, van egy kis kiadója és egy könyvesboltja, mit gondol, módjában áll engem e célből megtámogatni?

Mikor látta, hogy semmiképpen nem tudunk közös erővel egy szóbajöhető  pénzforrást felhajtani, megadta magát: „Jól van, mindennap délután 6-ig itt vagyok, jöjjön vissza bármikor!” Kezet fogtunk, és eljöttem. Egy boltíves ajtó és egy folyósó meg néhány lépcső vezetett oda, amit most már csak sivár irodahelyiségnek neveznék. És bevallom, fellélegeztem, amikor onnan kiléptem. Legalább annyit megkérdezhettem volna, mint szemfüles riporter, hogy hol van az a bizonyos szépségszalon? No és a kiképzést hol tartják?

Kedveseim, csekély száz lejembe került ez a sztori. Kérlek értékeljétek 🙂  Végülis a régivágású újságírók is megfizették a jó sztorikat.