Azon gondolkoztam, hogy lehet Homelessközeli élmény címet kellene adnom ennek a blogbejegyzésnek, mert kb így éltem meg.

Európai parlamenti képviselőnk meghívására pár kollegámmal volt alkalmam az Európai Parlament székhelyére látogatni december közepén. Egésznapos program, otthonos kis szálloda, karácsonyi vásár, parlamenti ülések meg minden. Laza kis kiruccanás, kevés munka, még kevesebb mozgás. Közben én már két hónapja naponta fitness-re jártam, annyira az életem részévé vált, hogy második strasbourgi napom után már bizseregtek az izmaim, kérték a megerőltetést, éreztem, hogy függő lettem.

Gondoltam, megoldom egy reggeli kocogással.  Fél nyolckor (itthon fél kilenc, nem is ébredtem túl korán 🙂 magamra kaptam egy tréningnadrágot, a tornacipőm magammal hoztam minden eshetőségre, felvettem egy rövidujjút meg egy hosszúujjú blúzt, és kiszaladtam a fagyos reggeli városba. Csak egy kicsit volt szokatlan belélegezni a hideg levegőt, közben figyeltem az utat, a sarkon jobbra tértem, aztán meg balra, mellettem a villamos vonala, ezt jó megjegyezni!, utána meg egy Hilton szálló, aztán egy takaros kis park. Itt eszembejútott Kolozsváron milyen jókat sétáltam annak idején Didkó nevű megboldogult kutyámmal a parkokban, hogy tudta ő, hogy mikor kell átkelni az úton, mikor vált zöldre a lámpa (akár vakvezető kutyának is bevált volna), hogy várt rám türelmesen a Kaufland előtt, miközben én benn vásároltam neki a kutyakaját, meg magamnak az egyhétrevalót. Egészen magávalragadtak az emlékek, mert közben kutyás emberek is jöttek-mentek, és középkorú hölgyek kerékpáron, ebben a majdnem minuszfokos hidegben, csak a szemük látszott, úgy be voltak bugyolálva, én közben a kerékpársávon szaladtam szembe velük, és ismét balra tértem, a bicikliút a folyó medrével párhuzamosan haladt, észre se vettem mikor haladtam át a hídon, mosolyogtam meg magam, közben megállapítottam, hogy itt mindenki, vagyis nagyon sokan bringával járnak munkába, milyen vagány! Aztán még szaladtam vagy húsz percet, és úgy gondoltam ideje visszafordulni.

Közben egy volt évfolyamtársamra gondoltam, aki épp most talált meg a facebookon, és aki annak idején tetszett nekem, mert olyan brilliáns agya volt, és beugratós kérdéseket tett fel a tanárainknak, és vele kapcsolatban jóval később meghökkentett a barátnőm barátnője, aki elárulta, hogy a szeretője volt, és milyen jó az ágyban, amitől én kicsit irigykedve néztem rá. Ilyeneken járt az eszem, meg azon, hogy egyszer egyetemista koromban majdnem elütött az autó, és amikor a kocsi tetejére támaszkodva az út közepén próbáltam egyesúlyozni, hogy nehogy elessek, miközben a sofőr ordított rám, hogy „Binye ca te gindesti la p..a!” , nem tudtam megállni, hogy abban a komikus helyzetben ne kacagjam el magam, és szinte igazat adtam neki. Szóval ezek jutottak eszembe, mert mikor szaladok mindig ilyen blődségeken jár az agyam, és kavarognak a gondolataim, mintha alfába esnék, a telefonomon, a rosszabbikon, amelyiken a jó zenéim vannak, meg az ment közben, hogy „az a hülye fa, az az egy”, tudjátok az a Cseh Tamás szám, amelyiknek sosem emlékszem a címére, és erre reflektálva rájöttem, hogy itt egészen mások az útszéli fák, és egészen idegen a környezet, és lehet, hogy, tegyük fel, hogy eltévedtem! Pedig a Hilton szállót is már rég elhagytam, és azt a jó kis kutyasétáltató parkot is, és a villamos vonalát is, és mégse kerültem vissza az ismert környezetembe.

Megállítottam egy járókelőt, hogy merre van a Cap Europa hotel, persze fogalma se volt, ahogy nekem se volt fogalmam, hogy milyen utcában található a szállodám. Aztán újabb három járókelő, aki csak vonogatta a vállát, és egy buszmegállóban is kérdezősködtem, meg egy útkereszteződésnél. Aztán jött egy fiú, akinek eszébe jútott, hogy a telefonján nézze meg milyen utcáról is van szó, kiderült, hogy Rue de Bitche vagy ilyesmi. És már az utcanevet kérdeztem, pironkodva, hogy milyen utcanév ez, a telefonomon közben nem működött a rouming, vagy én nem tudtam, hogyan kell külföldről telefonálni, és egyre jobban fáztam, és már a hideg is rázott, a hátamon folyt végig a veríték, és a ruhám se úgy nézett ki, mint az itteni kocogók profi szerelése.

Egyre fúrcsábban néztek rám az emberek, én meg egyre izzadtabb lettem, és egyre kétségbeesettebb. Egy arab az üzletéből ki is akart tessékelni, aztán valahogy angol franciasággal vagy inkább francia angolsággal próbáltam neki elmagyarázni, hogy turista vagyok, kocogás közben tévedtem el, segítsen. No panik – mondta, itt a következő utcán térjen be, és itt is a szállodája. De nem ott volt, és én megint keringtem, ugyanazokat a köröket róttam, és rájöttem, hogy egyetlen esélyem, hogy ne kapjak tüdőgyulladást, az ha megállás nélkül szaladok. Hát szaladtam, és egyre gyorsabban, és egyre elhagyatottabbnak éreztem magam, a sehovasetartozás érzése vett elő, az a bizonyos homeless-közeli élmény. Már a második ember ajánlotta ugyanazt az útvonalat, ami nem bizonyult a helyesnek. Aztán rájöttem később, hogy mégiscsak helyes volt, mert a szállodának egy másik utcából is volt bejárata, csak azt én nem ismertem fel.

Egy másik zöldségesüzletbe már csak azért tértem be, hogy kicsit megmelegedjek. Az eladó, szintén valami keleti származasú, próbálta nekem lerajzolni, hogy merre menjek, de nem tudtam rá koncentrálni. Miútán feltöltődtem kissé energiával, elköszöntem tőle, és ismét nekivágtam az ismeretlennek. Egyik utcából a másikba szaladtam, körbe-körbe, vittem, szállítottam magam a két fáradt lábamon, a szürkén meg a fakón, akik nem kérnek abrakot… Végül két rendőrrel futottam össze, és annyira de annyira reméltem, hogy felajánlják: ők rendőrkocsijukkal szivesen visszavisznek a szállásomra. De nem tették, csak előkapták a térképet és elmagyarázták, és megmutatták merre kell mennem. Most már nagyon próbáltam minden agytekervényemmel rájuk figyelni, és megjegyezni az útvonalat. Így aztán másfél óra kóválygás után mégiscsak megtaláltam az ismerős bejáratot.

A hallban már a kollegák indulni készültek a parlamentbe, én magyarázkodtam: kocogtam, előbb lezuhanyoznék, ez nekem fontosabb most a reggelinél. Felmentem a szobámba, és a forró zuhany alá álltam. Életemben először éreztem a forró vizet jéghidegnek. Mintha felmondták volna az érzékszerveim a szolgálatot: minél forróbbra csavartam a vizet, annál jéghidegebbnek tűnt. Ez megrémített, de nem érdekelt, mert végre visszakerültem abba a “civilizációba”, amelynek része vagyok: biztosított az ittlétem, van szállásom, fizetik az ebédem, és ott a kabátom zsebében a belépőkártyám is az európai parlamentbe.